260px|bélyegkép|jobbra|Szertartás a Kamo-folyónál A sintó vallásban, a mikók (巫女) szentély körül tevékenykedő lányok vagy kisegítő papnők. A mikókra egykor valószínűleg sámánként tekintettek, de a mai modern japán kultúrában egy intézményesített szerepet töltenek be a sintó szentélyek körül, különböző feladatok elvégzésére tanítják ki őket, a tisztító szertartásoktól egészen a Kagura tánc előadásáig.

Megjelenés A hagyományos mikó megjelenés egy vörös hakama (hosszú, bő-szárú nadrág) vagy egy hosszú, vörös csomóban megkötött szoknyából és egy fehér haoriból (kimonó felsőrész) áll. A hajba fehér vagy piros szalagot tesznek. A sintóizmusban a fehér szín tisztaságot szimbolizálja.

A tradicionális mikó kellékekhez tartozik az azuszajumi (梓弓, vagy „Katalpa íj”), a tamagusi (玉串, szakaki-fa ágából készült felajánlás) és a gehóbako (外法箱, egy „természetfeletti doboz, amely babákat, emberi és állati koponyákat... [és] sintó gyöngyöket tartalmaz".Fairchild, 78 A mikók emellett harangokat, dobokat, gyertyákat és rizzsel teli tányérokat is használnak a ceremóniákhoz.

Meghatározás A mikó és fujo („női sámán”) szavak japánul leírva: 巫女. Összetételt nézve, a 巫 („sámán”) és 女(„nő”) kandzsikból tevődik össze. A mikó szó régies leírása 神子 (szó szerint „kami” vagy „isten” + „gyermek”) és 巫子 („sámán” + „gyermek”) volt. Emellett még sokféleképpen hivatkoznak a mikókra, például: icsiko (市子, „városi gyermek”), amelynek jelentése „médium,jós”, vagy reibai (霊媒), jelentése „szellem közvetítő, médium”.

A mikók a szentélyek szolgálatában egykor kamigakarit is végeztek. A rituálé közben a kami vagy más szellem megszállta az emberi testet, ezt gyakran takuszen követte, ami alatt a test egy médiumként szolgált és közvetítette az isteni üzentet. A takuszen helyszínén időnként szajaniva is jelen volt, aki értelmezte a megszállott személy szavait a többi jelen lévő számára. A kamigakari és a taszuken lehet passzív, amikor egy személy az akaratlan megszállást követően beszélni kezd vagy álmában tudja meg kinyilatkoztatást; de lehet aktív is, amikor a személy idézi elő a megszállást, hogy megtudja az isteni akaratot/kinyilatkoztatást. Az idő múlásával a mikók elhagyták a szentélyeket és függetlenül kezdtek el dolgozni a világi társadalomban. Ma a szentély körüli mikók feladata a recepciós munkák és Kagura táncok bemutatására csökkent.

Tradíciók Története A mikó hagyományok egészen a japán őskori Dzsómon-korig nyúlnak vissza , amikor női sámánok transzállapotban adták át az istenek (kamik) szavait, hasonlóan a hellén Püthia és szibüllákhoz. A legkorábbi feljegyzés, ami a mikókkal hozható kapcsolatba, egy kínai hivatkozás Himiko császárnőre, habár nem derül ki belőle teljesen, hogy Himiko császárnő egy mikó volt, vagy hogy léteztek-e egyáltalán mikók ebben az időszakban. A Nara- (710-794) és a Heian-kor (794-1185) alatt a kormánytisztviselők ellenőrizni és befolyásolni próbálták a mikók feladatait. A feudális Kamakura-kor (1185-1333) idején, Japánt a háborúskodó sógun irányította. Ez idő alatt a mikók koldulásra lettek kényszerítve. Az Edo-kor (1603-1868) alatt nagy változások mentek végbe a Japán keleti részén élő női sámánok szerveződési struktúráján és az általuk gyakorolt művészetekben. A Meidzsi-kor alatt a sámánista gyakorlatokat tiltották. Az 1873-ban kiadott Miko Kindanrei (巫女禁断令) nevű rendelet megtiltotta az összes spirituális gyakorlat végzését a mikóknak. Az eredetileg isteni jóslalatok közvetítésére használt sintó, rituális Kagura táncot a 20.században populáris táncceremóniává alakították át, amelyet Miko-mai (巫女舞) vagy Miko-kagurának (巫女神楽) neveznek.

Hagyományos képzés A sámáni szerep generációról generációra öröklődött, de az is előfordult, hogy egy nem közvetlen leszármazott jelentkezett önként kitanításra vagy a falu vezetői választották ki a feladatra. Ennek voltak feltételei. Számos sajátosságra lehetett jelként tekinteni: neurózis, hallucinációk, szokatlan viselkedés, hisztéria. Ezeket még a mai napig „sámánisztikus betegségnek” tartják. Ahhoz, hogy egy lány (nagyon fiatalon, általában a menstruáció megkezdése után) sámánná válhasson, egy nagyon intenzív képzésben kell részt vennie. Egy idős, megbecsült sámán, aki a törzs egyik tagjával rokoni kapcsolatban állt, tanította a fiatal lányt transzállapot irányításához szükséges technikákra. Ezt különböző rítusok elvégzésével érték el, hideg vízzel mosakodás, önmegtartóztatás és olyan tabuk megfigyelésével, mint például a halál, betegség és vér. A lány megtanult megszállás közben médiumként kommunikálni a kamikkal és különböző eltávozott lelkekkel. Ezt kántálásokkal és táncok bemutatásával érték el, a lány különböző dalokat és imákat tanult, amelyeket dob és csörgő kísérettel adtak elő.

A rituálékhoz használtak még tükröket (hogy oda vonzzák a kamit) és kardokat (katanát). Szükség volt megismernie és megtanulnia a falujában fontosnak tartott kamik neveit és funkcióit. Végül el kellett sajátítania egy titkos nyelvet, amelyet csak beavatottak (a törzs többi sámánja) ismert és így megismerte a jóslás titkait. A kiképzés 3 - 7 évig is tarthatott, ezután egy szertartás keretében sámánná avatták a lányt. Ezen a misztikus ceremónián részt vett a mentor, más sámánok és a falu idősei. A lány egy fehér lepelt viselt, amely az előző életének a végét szimbolizálta. Az idősek kántálásba kezdtek,majd a lány remegni kezdett.A mentor kérdésére, hogy melyik kami szállta meg, amint választ kapott, rizzsel arcon dobta a lányt, aki eszméletét vesztette. Az idősek ágyba fektették és melegen tartották, amíg magához nem tért. A megpróbáltatás véget érésével a lány felébredt és innentől egy gyönyörű, színes esküvői ruhát viselt és egy esküvői köszöntőhöz hasonló beszédet mondott. Az esküvői szertartáshoz való hasonlóság abból következik, hogy a beavatandó lány (szűzen) a kami menyasszonyává válik, akit ezután szolgálni fog (Tamajori Hime 玉依姫) Előfordult, hogy este a papnőket egy átutazó lélek (marebito 稀人) látogatta meg. A látogatás után, a nő egy fehér tollú nyílvesszőt tett ki a háza tetejére, így jelezve a többi lakós felé.

Mikók ma Ma a hétköznapokban mikókkal a szentélyeknél találkozhatunk, ahol segédkeznek, táncokat mutatnak be, omikudzsi jóslást és szuvenírt árulnak és segítik a Kannusikat a sintó rituálékban. Lisa Kuly úgy fogalmaz a mai mikókról: „Egy távoli rokona a premodern sámánikus nővérének és most valószínűleg egyetem közben ezzel a részmunkaidős állással keres egy kis pénzt” Janagita Kunio (1875-1962) etnológus,aki először kutatta a japán női sámánokat, kategorizálta őket. A felosztása szerint voltak a dzsindzsa mikók (神社巫女, „szentély sámán”), akik harangokkal adtak elő táncokat és részt vettek a judate (湯立て, „víz forralás”) rituálékban, a kucsijosze mikók (口寄せ巫女, „médium sámánok”), akik közvetítették az elhunyt szavait és a kami uba (神姥, „női isten"), akik kultikus imádságokat és könyörgéseket folytatnak (például a Tenrikjó vallás alapítója, Nakayama Miki). A sugendó vallás papjai gyakran házasodnak mikókkal.

Jegyzetek

Források Aston, William George. Shinto: way of the gods. Longmans, Green, and Co. (1905) Blacker, Carmen. The Catalpa Bow: A Study of Shamanistic Practices in Japan. London: George Allen & Unwin. (1975) Fairchild, William P. "Shamanism in Japan" , Folklore Studies 21:1–122. (1962) Folklore Society, The. Folklore, Volume 10.Great Britain. (1899) Groemer, Gerald. "Female Shamans in Eastern Japan during the Edo Period", Asian Folklore Studies 66:27–53. (2007) Hardacre, Helen. "Shinmeiaishinkai and the study of shamanism in contemporary Japanese life," in Religion in Japan, ed. by P.F. Kornicki and I.J. McMullen, Cambridge University Press, pp. 198–219. (1996) Hearn, Lafcadio. Glimpses of unfamiliar Japan: Volume 1. Houghton, Mifflin and company. (1894) Hori, Ichiro. Folk Religion in Japan: Continuity and Change. Chicago: Univ. of Chicago Press. (1968) . Kawamura Kunimitsu. "A Female Shaman's Mind and Body, and Possession", Asian Folklore Studies 62.2:257–289. (2003) Kuly, Lisa. "Locating Transcendence in Japanese Minzoku Geinô: Yamabushi and Miko Kagura," Ethnologies 25.1:191–208. (2003) North-China herald and Supreme Court & consular gazette, The: Volume 79 - North-China Herald. (1906) Ricci, Daniele Japanese Shamanism: trance and possession. Volume Edizioni (Kindle Edition, 2012). Picken, Stuart DB. The A to Z of Shinto. Scarecrow Press. (2006) Waley, Arthur. The Noh Plays of Japan. (1921)

Kapcsolódó szócikkek Sintó - Japán ősi vallása.

Kategória:Japán kultúra