Az albán nemzetgyűlés, albán szóval kuvend az albán történelem során változó elnevezéssel, összetétellel, feladat- és jogkörökkel működő, a nemzet egységét képviselő döntéshozó gyűlés, 1921 óta az albán állam legmagasabb szintű, állandó választott törvényhozó testülete az ország fővárosában, Tiranában. Az 1998-as alkotmány alapján az ország parlamentje az Albán Köztársaság Nemzetgyűlése (albánul: Kuvendi i Republikës së Shqipërisë). A 140 képviselői hellyel rendelkező egykamarás kuvendet általános, közvetlen és titkos választás útján bízzák meg négyéves időtartamra. 2009 óta a nemzetgyűlési helyeket zárt listás, arányos választási rendszerben nyerik el a 3%-os parlamenti küszöböt elérő pártok. A nemzetgyűlési elnök által irányított törvényalkotási munka mellett a kuvend feladatai közé tartozik a köztársasági elnök, a főbb állami hivatalvezetők megválasztása, a kormányfő kinevezésének jóváhagyása, valamint a költségvetés elfogadása.
A 15. századtól a kuvend változó helyszínekkel az albánság előtt álló sorsfordító pillanatokban nemesi vagy törzsi gyűlésként funkcionált, amelyen önkéntes alapon jelentek meg a nemesi családok fejei, illetve az egyes törzsek nemzetségfői. Az 1912-ben kezdődő albán államiság korai szakaszában, 1920-ig továbbra is önkéntesen szerveződő nemzetgyűléseken dőltek el a sürgető politikai kérdések (vlorai nemzetgyűlés, lushnjai kongresszus stb.). Az első, elektori rendszer útján megválasztott egykamarás kuvend, a Nemzeti Tanács 1921. április 21-én kezdte meg a munkát Tiranában. A köztársaság éveiben (1925–1928) a képviselőházból és szenátusból álló kétkamarás nemzetgyűlés látta el a törvényalkotás feladatát, de jogköreit megcsorbította Amet Zogu erős elnöki rendszere. A nemzetgyűlés mozgástere 1928-ban, Zogu királlyá koronázásával tovább szűkült: az egykamarás parlament ellenzék és ellenvélemények nélkül szolgálta ki a csaknem teljhatalommal kormányzó uralkodó politikai törekvéseit. Albánia 1939. áprilisi olasz annexióját követően a nemzetgyűlést feloszlatták, és helyébe a Fasiszta Korporatív Főtanács lépett, amely valójában Francesco Jacomoni alkirály bábparlamentje lett. Az 1943 októberében Albániát megszálló Harmadik Birodalom katonai hatóságai visszaállították a nemzetgyűlés intézményét, ez azonban szintén a megszálló hatalom akaratát szolgálta ki. Az Albán Kommunista Párt 1944. májusi përmeti gyűlésén felállt az új törvényhozó szerv, a Nemzeti Felszabadítási Antifasiszta Főtanács, a végleges hatalomátvételt követően, 1946-ban pedig megalakult az egykamarás Népi Gyűlés. Bár a képviselők az albán történelem során először általános és titkos választáson, közvetlenül nyerték el mandátumaikat, valójában a keleti blokk többi országához hasonlóan csupán az állampárt központilag kijelölt káderei kerülhettek be a parlamentbe. A rendszerváltás idején, csaknem nyolc évtizedes államiság után, 1991. április 15-én alakult meg Albánia első, demokratikusan megválasztott többpárti parlamentje. A köztársasági nemzetgyűlés történetét azóta a két fő politikai erő, a rendszerváltó Albán Demokrata Párt és az Albán Szocialista Párt politikai váltógazdálkodása, időnként a kuvend működését és a parlamentarizmus eszmeiségét veszélyeztető heves politikai csatározás, alkotmányos válságok és parlamenti bojkottok sorozata jellemzi (1996–1998, 2009–2011, 2017–2019). A 2013 óta szocialista többségű nemzetgyűlés elnöke 2021 óta Lindita Nikolla.
Az állandó albán nemzetgyűlés a kezdeti ideiglenes megoldást követően 1925-ben kapott saját épületet. Az ülésszakoknak ma otthont adó Nemzetgyűlési Ülésterem 1956-ban épült Tirana belvárosában. A kuvend székhelye, egyúttal az elnökség és a képviselők irodája a Nemzetgyűlési Hivatal, amely 1991 óta a kommunista állampárt központi bizottságának korábbi székházában működik.
Története Az oszmán uralom időszakában bélyeg|balra|250px|Az 1444-es lezhai kuvend emlékműve
Az albán történelem első ismert kuvendjére 1444. március 2-án került sor, amikor Kasztrióta György (vagy ismertebb nevén Szkander bég) hívására az albán nemesi családok képviselői Lezhában gyűltek össze, hogy katonai erejüket egyesítve fegyvert fogjanak a terjeszkedő Oszmán Birodalom ellen. Kasztrióta 1468 januárjára egy újabb nemzetgyűlést hívott össze, ugyancsak Lezhába, de még mielőtt a kuvend kezdetét vehette volna, január 17-én váratlanul meghalt. Az oszmán fennhatósággal szembeni ellenállást szervezendő további nagyobb kuvendekre került sor 1594-ben Mirditában, 1601–1602-ben Dukagjinban.
E nemesi gyűlések mellett az északalbán törzsek is a kuvend intézményével éltek fontosabb ügyeik intézésekor. Minden, egy közös őstől származtatott nemzetséget egy ember, jellemzően a nemzetségfő képviselt a törzs vagy a törzsszövetség gyűlésén. Ezeken a jellemzően a szabad ég alatt, évente akár két-három alkalommal is megtartott eseményeken minden megjelentnek volt hozzászólási joga. A törzsfő (vagy bajraktár) az elhangzottakat mérlegelve – és a mellé rendelt gjobara (’bíró’) vagy a pleqnia/pleqësia (’vének tanácsa’) segítségével – hozta meg döntéseit, amelyek elfogadását a nemzetségfőknek közfelkiáltással kellett jelezniük. Ilyenkor készültek fel a fegyveres harcra, választották meg katonai vezetőiket, dőltek el a szomszédos törzsekkel köttetendő béke vagy éppen az ellenségeskedés kérdései, értelmezték íratlan törvényeiket, szabályozták a közösségi legelők, a legeltetés és a favágás rendjét, személyes konfliktusokban bíráskodtak stb. Amennyiben több törzs közös kuvendjére került sor, azt a hagyomány alapján rendszerint a hotik törzsfője vagy bajraktárja elnökölte. A törzsi-törzsszövetségi kuvendek szokása a közelmúltig sem kopott ki egészen a gyakorlatból. 1998. március 31-én például az észak-albániai Rrëshenben tartottak kuvendet, amelyen a megjelentek azt vitatták meg, hogy demokrácia és jogállam idején hogyan viszonyuljanak több évszázados íratlan törvényeikhez, az egyebek mellett a vérbosszút is szabályozó kanunhoz.
A 19. század végi nemzeti függetlenségi törekvések időszakában természetes igényként fogalmazódott meg, hogy az albánok saját kezükbe vegyék önrendelkezésük jogát. 1878-ban megalakult nacionalista szervezetük, a Prizreni Liga 1879 januárjában megfogalmazott egyik legfontosabb követelése egy albán nemzetgyűlés által irányított albán vilajet létrehozása volt az Oszmán Birodalom keretein belül. Ez a későbbi évtizedek politikai programjainak is sarkalatos pontja maradt, az albán nemzetgyűlés kérdése az 1911-es albán felkelés követeléseiben is helyet kapott. Ezekben az évtizedekben többször hívtak össze kuvendet az albánok, hogy sorsfordító pillanatokban meghatározzák közös céljaikat. Ilyen gyűlésen alapították meg 1878-ban a Prizreni Ligát, majd 1879 februárjában Prevezában, 1880 áprilisában Shkodrában, 1880 októberében Dibrában is összegyűltek az albánság vezetői. Kuvendre került sor 1899-ben a Pejai Liga megalapításakor, 1908-ban Ferizajban, az 1911-es felkelés előtt, június 23-án Greçában (greçai gyűlés), vagy a legutolsó albán felkelés során 1912. május 21-én Junikban, július 30-án pedig Prishtinában. Ilyen, Ismail Qemali által összehívott és az elnökletével lezajlott „általános nemzetgyűlésen” (kuvendi kombëtar i përgjithshëm), a vlorai kuvenden kiáltották ki végül Albánia függetlenségét is 1912. november 28-án.
bélyeg|közép|600px|Az 1912-es vlorai nemzetgyűlés résztvevőinek csoportja
A függetlenség első évei (1912–1919) bélyeg|jobbra|180px|Vehbi Dibra, az első nemzeti kormány mellé rendelt törvényalkotó testület, a Vének Tanácsa elnöke A vlorai nemzetgyűlést követően az első nemzeti kabinet, a Qemali-kormány megalakításával egy időben kezdte meg működését a független albán állam első törvényhozó testülete, a 18 tagú Vének Tanácsa vagy Szenátus (albán Pleqësia). Ismail Qemalinak voltak ugyan tervei egy titkos és általános választás útján felállítandó általános tanácsról, de ezek annyi minden mással együtt csak tervek maradtak. A vlorai kabinet ellenkormányaként 1913-ban létrehozott Közép-albániai Köztársaság törvényalkotó szerve szintén a szenátus volt. Az európai nagyhatalmak nagyköveti konferenciája 1913-ban döntést hozott az Albán Fejedelemség létrehozásáról. Az általuk megbízott Nemzetközi Ellenőrző Bizottság által előkészített alaptörvény 1914. április 10-én lépett életbe. Ez egyebek mellett rendelkezett arról is, hogy a fejedelemség törvényhozó szerve a négyévente újraválasztandó nemzetgyűlés, amelybe a hét prefektúra mindegyike három-három küldöttet delegálhatott, tíz képviselőt pedig maga az uralkodó, Vilmos fejedelem jelölhetett ki. Emellett helyet kaptak a parlamentben a szunnita muszlim, a római katolikus, az ortodox és a bektási felekezetek képviselői, továbbá az Albán Nemzeti Bank vezetői is. A választást és a nemzetgyűlés megalakulását azonban a kaotikus belpolitikai helyzet nem tette lehetővé. A közép-albániai felkelés elől Vilmos 1914. szeptember 3-án elmenekült az országból, a felkelők pedig a korábbi évek hagyományait folytatva megalakították saját szenátusukat.
Az első világháború éveiben több részre szakított albánok megpróbálkoztak egy-egy nemzetgyűlés megszervezésével, hogy újjászervezzék államiságukat és országuk területi integritását. 1916 tavaszán Amet Zogolli és Aqif Elbasani vezetésével Elbasanban szerveztek kuvendet, de ennek megtartását a megszálló Osztrák–Magyar Monarchia polgári közigazgatásának feje, August Kral megakadályozta. 1918 februárjában, majd az év decemberében ismét, Durrësban nyílt meg a nemzetgyűlés, amelynek eredményeként megalakult Albánia ideiglenes kormánya és szenátusa.
A parlamentarizmus megszületése (1920–1925) bélyeg|balra|180px|Az első választott albán nemzetgyűlés elnöke, Pandeli Evangjeli
Az áttörést Albánia alkotmányjogi helyzetének rendezésében az 1920. januári lushnjai kongresszus hozta el. Résztvevői egy alkotmánytervezet elkészítése mellett felállították a törvényalkotás és a kormányzás ideiglenes állami szerveit is. Az ország új törvényhozó testülete a 37 tagú Nemzeti Tanács (albán Këshilli Kombëtar) lett azzal a kikötéssel, hogy egy jövőbeni alkotmányozó nemzetgyűlés megalakulásakor feloszlatja önmagát. Február folyamán a regionális kuvendek kiválasztották delegáltjaikat a Nemzeti Tanácsba, és az első állandó nemzetgyűlés 1920. március 27-én az ország új fővárosában, Tiranában megkezdte a munkát. A Nemzeti Tanács 1920. november 20-án feloszlatta magát, majd megkezdődött az ország történetének első nemzetgyűlési választása, amely végül 1921. február 4-én zárult le. A szavazati jogot egyfajta vagyoni cenzushoz kötötték, így a nők mellett a szegényparasztság tömegei sem vehettek részt a voksolásban, ahogy a katonaság és a csendőrség tagjainak is tilos volt a választáson való részvétel. Az elhúzódó procedúra során először minden húsz év feletti, választásra jogosult férfi szavazhatott egy-egy elektorjelöltre. Elektorrá ötszáz szavazat begyűjtésével válhatott egy jelölt. Ezt követően a választás második fordulójában az elektorokat huszonnégyes csoportokra osztották, amelyek mindegyike hosszas megbeszéléseket követően megválasztott egy-egy nemzetgyűlési képviselőt. Az így mandátumot nyert 78 küldött mellett a prefektúrák lakosságuk függvényében delegálhattak további képviselőket a kuvendbe.
Az 1920–1921-es választások eredményeként 1921. április 21-én sor került Albánia történetének első, választás útján megbízott nemzetgyűlésének ünnepélyes alakuló ülésére. A fiatal ország a parlamentarizmus útján éppen csak elindult, a szervezett politikai pártok vagy pártprogramok koncepciója ismeretlen volt az országban. Az alakuló ülést követően a politikai törésvonalak és a pillanatnyi érdekek mentén alakultak ki a későbbiekben is dinamikusan változó frakciók, amelyeket a közbeszédben különböző elnevezésekkel is elláttak. Az első nemzetgyűlés meghatározó ereje a Néppárt vagy Klikk volt (vezetője Eshref Frashëri), mellettük számottevő frakcióval rendelkezett a Demokratikus vagy Liberális Párt (Fan Noli és Luigj Gurakuqi), a Haladó Párt (Shefqet Vërlaci) és a Független Párt (Iliaz Vrioni).