Franciaország építészete az összeurópai építészet kiemelkedően fontos része és egyben a francia kultúra egyik lényeges építőeleme. Az ország mai területén már az i. e. 5. évezredből fontos és látványos emlékeket hagytak a megalitikus kultúrák, többek között a Tumulus Saint-Michel és a carnaci kősorok formájában. Az egyetemes építészet későbbi korszakaiban is gyakran vezető szerepet kapott a francia architektúra. Különösen jelentős volt a hozzájárulása a gótika fejlődéséhez, majd újabb nemzetközileg is jelentős virágkort ért el a 18. században. A modern francia építészet a 21. században is a világ élvonalában áll.
A franciák már régen kiemelt jelentőséget tulajdonítanak az építészetnek az egyetemes kultúrán belül. 1671-ben alapították a francia Királyi Építészeti Akadémiát, az első ilyen intézményt a világon, 1720-ban pedig a Római Díj nevű rangos francia állami művészeti díjat és ösztöndíjat az építészet számára is elérhetővé tették.
Előzmények bélyeg|Megalitikus építészet nyomai Európában és környékén. Szinte egész Franciaország területén előfordulnak ilyen emlékek A mai Franciaország területén a kőkorszaki megalitikus kultúrák igen sok emléke található meg, valószínűleg a legtöbb ilyen emlék itt van a mai országok sorában. A legfontosabbak, legjellegzetesebbek talán Bretagne területén fordulnak elő, ilyenek a carnaci kősorok, valamint a középkorban Szent Mihályról elnevezett halomsír, ami az i. e. 4500 körüli évekből származik.
Máig nem ismeretes, milyen kőkorszaki nép hajtotta végre ezeket az építkezéseket, de a jelenlegi tudományos konszenzus szerint ez a népesség helyi eredetű, az utolsó jégkorszak utáni, a középső kőkorszak vadász-gyűjtögető társadalmából évezredes helyi fejlődés nyomán kialakult korai neolitikus közösség lehetett. Utánuk sok új betelepülő átvette a hatalmas kövek, építmények tiszteletét, így történt, hogy az i. e. 1. évezredben betelepült kelta-gall törzsek nyelvén maradt fenn e kőalkotások neve, a menhir (állókő), illetve a dolmen (kőasztal).
Galloromán korszak
A kelták lakóépületei (csakúgy, mint az őket megelőző kőkorszaki népességeké) a mai Franciaország területén is a fából épült úgynevezett hosszúházak lehettek, amik anyaguk miatt nem maradhattak fenn, de későbbi korokból (vikingek) és más területekről elég jól ismertek. A gallok építőművészetéből az erődítményeik építésekor alkalmazott „gall falazat” emlékei ismeretesek: ezek tölgyfagerendákból és hatalmas kövekből épült falak voltak.
A római hódítás után a hódítók római stílusban emeltek nagyszabású épületeket. Ezek közül néhány jobb állapotban maradt fenn, mint itáliai előképeik. A fejlett római építészet és civilizáció legszebb, legismertebb emlékei a mai Franciaország területéről a Pont du Gard, a nîmes-i amfiteátrum, vagy az ugyancsak ottani, Augustus római császár idejében épült Maison Carrée. A helyi gall lakosság is fokozatosan alkalmazkodott a római stílusú építkezéshez.
Ezeken a példákon kívül is rengeteg római építészeti emlék található Franciaország-szerte, de ez a francia építészet szempontjából csak előjátéknak tekinthető. A legtöbb római épület elpusztult, köveikből gyakran kezdetlegesebb épületeket emeltek a középkor hajnalán. De a viszonylag épen maradt emlékek segítették a későbbi építőket saját megoldásaik kimunkálásában, az igazán franciának mondható építészet kialakításában.
A nyugatrómai birodalom felbomlásától a 10. századig A Nyugatrómai Birodalom bukása után az addigi Gallia, a Római Birodalom egyik legjelentősebb kulturális központja területén kibontakozott a „mindenki harca mindenki ellen” a helyi előkelők és az addigi birodalom határain túlról érkező hódítók különböző csoportjai között. Ebből fokozatosan kiemelkedtek a száli frankok, akik aztán a Meroving-dinasztiát megalapították. I. Klodvig frank király egyesítette az egykori gall területeket.
Meroving építészet
A Merovingok korában megindult a római birodalom bukását kísérő és követő hosszú belső harcokban elpusztult értékek, köztük korai keresztény templomok helyreállítása, pótlása. Elsősorban az egyházi építészetben születtek jelentős alkotások, hiszen az egyház volt a dinasztia legfontosabb támasza, és önmagában is jelentős hatalmi központ. Ebből a korból azonban teljes épületek szinte nem is maradtak fenn, mert később, a romanika és főleg a gótika virágzása idején a régebbi épületeket mind átépítették, felújították, kibővítették.
Az egyik legrégebbi emlék még a Merovingok előtt keletkezett: Saint-Bertrand-de-Comminges helységben találták meg egy 430 körül épített korai keresztény bazilika alapjait. A Poitiers-ben található Szent János-keresztelőkápolna a Franciaországban a legrégebbinek tartott fennmaradt keresztény épület, eredete a 4. század második felére, az 5. század elejére tehető. Az évszázadok során ez az épület is átalakult, ennek ellenére jól szemlélteti a meroving építészet kapcsolatait előzményeivel, de egyben bizonyos klasszikus elvek feladását is az új, önálló gondolatok jegyében. Az eredeti épület négyszög alakú, három oldalán apszissal bővített teret alkotott, a 7. században felmagasították, a 11. században előcsarnokot építettek hozzá.
A meroving templomépítészet gyakran folytatta a római bazilika-építészet hagyományait, de olyan távoli helyekről is érték hatások, mint az ókori Szíria vagy Örményország. A birodalom keleti részén gyakran építkeztek fából, de nyugaton és délen inkább a követ használták. Tours-i Szent Gergely püspök egyik munkájában beszámolt a tours-i Szent Perpetuus püspök által építtetett Szent Márton-templomról, ami az akkori frank területek szélén 120 márványoszloppal, keleti végén tornyokkal, több mozaikkal büszkélkedett. Ez a templom már a román stílus előfutára volt. A frank templomépítészet egyik újítása a névadó szentnek az oltár mögött, vagy az apszisban keresztben elhelyezett szarkofágja (vagy ereklyetartója) volt, ami először a tours-i Szent Márton-bazilikában tűnt fel. Egy sor más Meroving-kori templom alapjai ismertek a Párizs melletti Saint-Denis-ből, a kölni Szent Gereon-templomból, és a párizsi Saint-Germain-des-Prés negyed apátságából. Ezek többnyire latin kereszt alaprajzú, nyitott fa fedélszékes bazilikák voltak, és a korai keresztény építészet afrikai és kisázsiai hatásai tükröződtek rajtuk.
Egy-két kisebb épület azonban megmaradt ebből a korból is, például Fréjus és Aix-en-Provence keresztelőkápolnája. Ezek a bizánci építészet hatását mutatják, alaprajzuk négyszögbe foglalt nyolcszög. A grenoble-i Szent Lőrinc-templom kriptája, a mai Musée archéologique Grenoble Saint-Laurent apszisokkal bővített hosszúkás négyszög alaprajzú, a falak előtt álló oszlopokon nyugvó dongaboltozat fedi. Az antik építészet után ez a legrégibb ilyen boltozat Franciaország területén.
Karoling építészet A karoling építészet Franciaországban a 8. század derekától a 10. század végéig, a Karoling-ház uralkodása alatt kifejlődött, karoling reneszánsznak nevezett kulturális irányzat keretében bontakozott ki. Tudatos kísérlet volt a Római Birodalom építészetének folytatására, emellett nagymértékben kölcsönzött a korai keresztény és a bizánci építészetből. Emellett lényeges saját vonásokat, újításokat is hozzáadott alkotásaihoz.
A karoling reneszánsz rövid időszakában sok egyházi épületet újjáépítettek. A reimsi székesegyházban megtalálták a 9. századi templom padozatát, a saint-denis-i apátságban is előkerült a Karoling-kori bazilika alapfala. Beauvais-ban ma is nagyrészt áll az akkoriban épített háromhajós bazilika a gótikus székesegyház nyugati oldalán.
Jelentős újítás volt a 10. század közepe táján újjáépített clermont-ferrand-i székesegyháznál a szentélykörüljáró. Korábban ez csak néhány kripta esetében volt használatos. Később a körfolyosót kápolnákkal is gazdagították, és kialakult a templomok karakterisztikusan francia keleti része (ebben a korban még szigorúan tartották magukat ahhoz, hogy az oltár a templom keleti részén legyen, a főbejárat nyugaton).
Megjelent ekkoriban a nagy katedrálisok építészetében később szinte elengedhetetlen nyugati toronypár (Auxerre-i Szent Germanus-apátság, Autun-i Szent Márton-apátság), de ezek csak töredékekben maradtak fenn, illetve korabeli leírásokból ismeretesek.
A központos elrendezésű építkezést Saint-Germain-des-Prés párizsi temploma képviseli. Három oldalon patkó alakú apszis bővíti a tér középső részét, amit belül kupola, kívül torony hangsúlyoz. A templom belső terének kialakítása bizánci, egyes részletei spanyol–arab hatást tükröznek. Ezt az épületet is túlzott restaurációnak vetették alá a 19. században, de így is korának egyetlen fennmaradt központos templomépülete francia területen.
Romanika
Nagy Károly halála után kiújultak a birodalomban a belső harcok, számos épület megsemmisült. A belső béke helyreállítása után az újjáépítés már tartósabb anyagokból, korszerű módszerekkel valósult meg. Ez a korszak tekinthető az önálló francia építészet kezdetének. Raoul Glaber, a kor és főleg az ezredforduló francia krónikása így számol be ezekről a fejleményekről:
Korai román stílus A kor francia társadalmában az egyház egyre fontosabb része lett a hatalomnak. Befolyását főként a szerzetesi mozgalom révén érvényesítette. Erősödött az egyházi hierarchia, a 10. századtól néhány vezető főpap már hatalmas anyagi eszközökkel rendelkezett. A román stílusú építészet egy időben fejlődött Franciaország különböző részein, de a Clunyi apátság később nagy befolyást szerzett a folyamat felett. A korai romanikát, amit „első” vagy „lombard román stílusnak” is neveznek, a vastag falak, a szobrászat hiánya és a ritmikus díszítő ívek jelenléte jellemezte. Az angoulême-i Szent Péter-székesegyház, a francia romanika egyik legszebb emléke bizánci hatást is mutat. A fő tereket kupolák fedik; ez a szerkezet nagyon vastag falak és masszív pillérek használatát tette szükségessé. Az apszis körül sugár irányban kápolnák helyezkednek el, ami jellegzetes francia megoldás lett.
Ekkoriban Franciaországban a bencések rendje volt a legnagyobb építtető. Az itáliai kezdetek után stílusuk itt teljesedett ki a burgundiai Cluny építkezéseinél. Az első templomot itt a 10. század első negyedében emelték, de már a század végén, majd a 11. század végén újra átépítették, nagyobbra és gazdagabbra alakították a hatalmas épületegyüttest, aminek ma már csak a töredéke áll. Hatalma csúcspontján Cluny csaknem ezerötszáz kolostort irányított. Építészeti szempontból a második (981-ben szentelték fel) és a harmadik templom jelentős. 1000 körül a második templom háromhajós hosszházát dongaboltozattal fedték le. A kőből épült boltozatok elterjedése igen hasznos volt, hiszen a korábbi templomok pusztulását többnyire a tűzveszélyes fa fedélszékek okozták. A clunyi dongaboltozat egyúttal kitűnő akusztikát biztosított a bencés szertartásoknál oly nagy szerepet játszó énekek számára. A monumentális hosszhajó térhatását keleten egy-egy apszissal bővített kereszthajó és háromhajós, apszisokkal záruló szentély fokozta. A kéttornyos nyugati homlokzat, valamint a hossz- és kereszthajó összemetsződése, a négyezet felett emelkedő magas harangtorony hangsúlyozta az épület össztömegét. E minta alapján – aminek eredetije szinte csak ásatásokból ismert – sok kisebb-nagyobb templom épült szerte az országban.
A Pireneusokban, 1065 méteres magasságban építették korai román stílusban a bencések a Canigou-i Szent Márton-apátságot a 11. század elején. Az elszigeteltség miatt az épület viszonylag jól megőrződött, a 20. század elején jól lehetett restaurálni. A templom alsó és felső templomból áll, mindkettő esetében a három hajót kőből készült dongaboltozat fedi. Az építészek mintája a közeli spanyol templomok egyike vagy a provence-i római épületek valamelyike lehetett, a clunyi példára csak az alaprajz fő vonalai emlékeztetnek. A tér- és tömegalakítás szigorú egyszerűsége jellemző a romanikának e korai szakaszára.