Berat történelmi város Albánia déli részén, a Myzeqeja síkjának keleti peremén, az Osum folyónak a Tomorr-hegység és a Shpirag-hegy által közrezárt völgyében, Vlorától északkeleti, Elbasantól dél–délnyugati irányban, légvonalban kb. 45-45 kilométerre. Berat megye székhelye, Berat község és alközség központja, ez utóbbi közigazgatási egység egyetlen települése. A 2011-es népszámlálás alapján az alközség, vagyis Berat népessége , ezzel lakosságszámát tekintve Albánia kilencedik legnagyobb városa. Az albán ortodox egyház berati püspökségének székhelye, jelentős muszlim és bektási regionális központ. Agrár jellegű település, füge- és olívatermesztéséről nevezetes. A város történelmi részei 2008 óta a Berat és Gjirokastra történelmi központjai kulturális világörökségi helyszín részei.
Berat Albánia egyik legősibb települése. Az illírek által már korábban is lakott, erődített települést Makedónia királya alapította i. e. 314-ben Antipatreia néven. Az i. e. 2. századtól fennállt római uralom után az i. sz. 5. században a bizánciak hódították meg (Pulkheriopolisz), majd a 9. századtól gyakran változtak a Beligrad~Belgrad néven ismert vár urai a bolgároktól (9–11. század) a normannokon (11. század), az epirusziakon (13. század), a szicíliaiakon (13–14. század), a szerbeken (14. század) és a köztes időben vissza-visszatérő bizánciakon át el egészen a Berat környékét ellenőrző Muzaka család uralmáig (13–15. század). 1417-ben az Oszmán Birodalom fennhatósága alá került, s az Albánia 1912-ben kikiáltott függetlenségéig tartó hódoltság időszakában kialakultak a várdomb alatti városnegyedek. A 19. századra Berat az albán lakta területek egyik legjelentősebb iparos- és kereskedővárosa lett. Az első világháború éveiben görög, osztrák–magyar és olasz megszállás alatt állt, a második világháborúban pedig a nemzeti ellenállás egyik gócpontja volt. 1944 őszén öt héten keresztül a kommunista vezetésű Nemzeti Felszabadítási Főtanács székhelye volt, majd októberben itt alakult meg az Enver Hoxha vezette ideiglenes kormány.
A kommunizmus évtizedeiben erőteljesen fejlesztették a város könnyűiparát, de múzeumvárosi státusának köszönhetően történelmi városnegyedei és építészeti emlékei nem estek a szocialista urbanizáció áldozatául. Egyebek mellett itt, a várnegyedben található Albánia egyik legrégebbi bizánci stílusú temploma, a 13. századi Blakhernai Szűz Mária-templom, valamint az ország két legkorábbi mecsete, a 15. századi Vörös és Fehér mecset romjai. A várnegyed alatt elterülő mangalemi városnegyed hagyományos építészeti képe az „ezerablakos város” szimbólumává vált . Az 1991-es rendszerváltás óta a fejlesztéseknek és a 2008-ban elnyert világörökségi státusnak köszönhetően Berat kedvelt turisztikai célpont.
Fekvése A festői városka az Osum folyó jobb partján, a mészkősziklákba vájt völgyszorosban épült fel. A várhegy oldalában, a Mangalem városnegyedben egymásra épült, fehérre meszelt, sokablakos házainak köszönhetően azon albán városok közé tartozik, ahol a kommunista időszak városrombolásait követően is érzik a történelmi levegő (közkeletű toposszal Berat „az ezerablakos város”). A közeli fenyveserdők, a Tomorr- és a Shpirag-hegyek komor tömege szolgál a városkép idilli hátteréül.
A legenda szerint a két óriás, Tomorr és Shpirag összekülönbözött egy berati leányon, és birokra keltek. Tomorr kardjával addig kaszabolta a másik gigászt, amíg azt tetőtől talpig sebek borították, s meghalt, de a heves harcba Tomorr is belepusztult. Mindketten heggyé váltak, s az őket sirató leány könnyeiből lett az Osum folyó.
Neve A település első ismert neve Ἀντιπάτρεια / Antipatreia, amelyet i. e. 314-ben Kasszandrosz makedón király adott a városnak apja, Antipatrosz tiszteletére. Az i. e. 200 utáni római uralom alatt ennek romanizált változata, Antipatrea volt a város neve. Ez utóbbi latin alaknak eltorzult változatai is felbukkannak néhány forrásban, pl. Antipatras, Antipatria. A bizánci uralom kezdetén, i. sz. 440-ben II. Theodosziosz nővére, Pulkheria tiszteletére a Πουλχεριόπολις / Pulkheriopolisz nevet adta a településnek. Ezen ókori nevek albán nyelvi változatai az Antipatrea, illetve a Pulheriopol.
A város mai neve, a Berat / Berati feltehetően a 9. században érkező szláv hódítókhoz kötődik. A 860-ban a települést uralmuk alá hajtó bolgárok adták neki a Beli Grad, Beligrad, esetleg Beograd (mindhárom jelentése ’fehér vár’) nevet, amely a középkori latin nyelvben Bellegradum, Beogradum, az olaszban 1515-től adatolhatóan Belgrado alakban terjedt el, bár a velenceiek Belgrado di Romania néven is ismerték. Török forrásokban 1431 után Belgrad, 1670-től – megkülönböztetendő a szerbiai Belgrádtól – Arnavud Belgrad, Arnavut Belgradi (’albán Belgrád’) alakban bukkan fel a neve. A Beligrad~Berat szófejlődés ugyanakkor filológiai és hangtörténeti szempontból megválaszolatlan kérdéseket vet fel, ezért a város nevét megkísérelték már a török berat (’törvényhatósági rendelet, engedély’) szóra is visszavezetni.
Mai nemzetiségei nyelvén a város neve Berat (aromán), Βεράτι / Beráti vagy Βεράτιον / Berátion (görög).
Érdekességként megemlítendő, hogy Berat régi magyar neveként tartják számon az Arnótfehérvár~Arnótfejérvár alakot (arnót a. m. ’albán’ a török hódoltságkori magyar nyelvben), de csupán a török Arnavud Belgrad szórványos 19. századi fordítási kísérleteként adatolható ez a névalak.
Történelme Berat Albánia egyik legősibb települése. A városvezetés 1990-ben ünnepelte Berat fennállásának 2400. évfordulóját, ami bár önmagában megkonstruált évforduló, mégsem túlzóan jelöli ki azt az időpontot, amióta a település folyamatosan lakott. Nevének gyakori változása utal arra is, hogy a Myzeqeja termékeny síkja és a dél-albániai hegyvidéket áttörő Osum folyó találkozásánál, stratégiai ponton fekvő város történelme mozgalmas és gazdag volt, az évezredek során gyakran cserélt gazdát.
Az ókorban Berat környéke már a bronzkorban is lakott volt, a Gorica városnegyed fölötti dombon pedig késő kőkori és bronzkori emberi települések nyomait tárták fel a régészek.
A mai Berat, pontosabban a berati vár területéről előkerült kerámialeletek, illetve a várfal alapjainak feltárása során arra derült fény, hogy már az i. e. 7. században megtelepedtek az illírek, és egy a külső ellenség ellen kőfallal védett települést hoztak létre ezen a helyen. Írott források alapján tudni lehet azt is, hogy az illír törzsszövetséghez tartozó dasszaréták (Δασσαρῆται) szállásterületének központi települése volt.
A makedónok királya, Kasszandrosz i. e. 314-ben elfoglalta a Makedónia nyugati határvidékén fekvő települést, amelynek az Antipatreia nevet adta. Megerősítette védőműveit, nem sokkal később, az i. e. 4–3. század fordulóján pedig az Apszosz (ma Osum) folyó túlpartján lévő dombtetőre egy ellenerődöt építtetett, hogy hatékonyabban védhessék meg a stratégiailag fontos folyóvölgyet. A vár kisebb megszakításokkal egy évszázadig a makedónok kezén maradt, a Római Birodalom ellen harcoló V. Philipposz is innen intézte a már római fennhatóság alatt álló partvidéki területek elleni támadásait. Az illír ardiaták Rómával szövetséges királya, Szkerdilaidasz i. e. 216-ban elhódította Antipatreiát a makedónoktól.
Végül ide is elértek a hódítók, s i. e. 200-ban a rómaiak elfoglalták a várat, Titus Livius krónikája szerint az illír lakosság tizenhat évesnél idősebb férfitagjait pedig lemészárolták. Az ókor elkövetkező századaiban bár Antipatrea lakott maradt, vélhetően jelentőségét veszítette, mert jelentős hellenisztikus építkezések vagy fejlesztések nyomait nem tárták fel a régészek, s neve sem bukkan fel gyakran a forrásokban.
A bizánci uralomtól a török hódításig I. sz. 440-ben II. Theodosziosz foglalta el a várat, ezzel közel egy évezredre a bizánci uralom politikai, kulturális és művészeti hatósugarába került a település. Theodosziosz nővére, Pulkheria tiszteletére a Πουλχεριόπολις / Pulkheriopolisz nevet adta a településnek. Egy évszázaddal később, I. Iusztinianosz uralkodása (527–565) alatt az akkor még álló antik várfalakat jelentősen megerősítették, egyúttal püspöki székhellyé tették Pulkheriopoliszt.
jobbra|250px|bélyeg|Mikhaél Komnénosz epiruszi despota téglából kirakott monogramja a berati várkapu falában 860-ban, I. Borisz uralkodása alatt a terjeszkedő Bolgár Birodalom hódította el Bizánctól a várat, s az általuk Beligradnak átkeresztelt erődítés – a negyven évre ideiglenesen visszatérő bizánci fennhatóságot nem számítva – 1018-ig az ellenőrzésük alatt állt. A város a bolgárok alatt továbbra is püspöki székhely volt. A 11. század második évtizedében tehát visszatért a berati várba a bizánci politikai fennhatóság, de igazán megszilárdulni nem tudott. 1082-ben a Bizánc ellen háborúzó normann Robert Guiscard foglalta el a várat, amely 1085-ben bekövetkezett halála után lett ismét bizánci domínium. Bő egy évszázadra a viszonylagos béke kora köszöntött a várra. Amikor 1204-ben a keresztesek megdöntötték a bizánci császár hatalmát, s megalapították a Latin Császárságot, a bizánci császári család egyik tagja, Mikhaél Komnénosz elmenekült a városból, és 1205-ben Janina fővárossal megalapította az Epiruszi Despotátust, amelynek I. Mihály néven uralkodója lett. Birodalma része lett Berat is, amelynek várát és védőműveit a despota jelentősen megerősíttette, és a Bizáncot az albán lakta vidékekkel Thesszálián keresztül összekötő kereskedelmi út egyik fontos állomásává tette. A berati vár mai formájában, a 9,6 hektáros területet közrefogó, toronyrendszerrel megerősített várfalak, a belső vár, a barbakánnal védett várkapu stb. mind I. Mihály 13. századi várépítő tevékenységének eredményei.
Bár az Epiruszi Despotátus a 15. század utolsó harmadáig fennállott, hanyatlása már a 13. század közepén megkezdődött. Az újra megerősödő Bizánci Birodalomtól tartó II. Mihály 1258-ban egyik leányát, Elenét Manfréd szicíliai királyhoz adta feleségül, s hozományként átengedte neki albániai hódításai egy részét, így Beratot is. Manfréd halála után utódja, I. (Anjou) Károly hogy nyomatékosítsa örökletes jogait albániai jussára, 1269-ben bevonult a területre és elfoglalta Albánia nagy részét. 1272-ben kikiáltotta az Arberiai Királyságot (tkp. Albán Királyság), amely végül 1368-ig állt fenn mint a Szicíliai Királyság vazallus állama. Károly nem igazán fordított munkát a központi közigazgatás kiépítésére, ehelyett a helyi albán hadurak kezébe helyezte az arberiai területek igazgatását. Berat és környéke teljhatalmú urai a Muzaka család tagjai voltak, akik már 1272-ben hűbéresküt tettek Károlynak. 1274-ben azonban VIII. Mikhaél bizánci császár támadást intézett a szicíliai Anjouk ellen, s egyebek mellett visszafoglalták Beratot is. 1280–1281-ben az Anjou-zsoldban álló Hugo de Sully ostromolta hét hónapon keresztül a várat, de a bizánciak egyik utolsó katonai sikerükként szétkergették az ostromló sereget. A béke beálltával az 1280 és 1319 között a magát Arberia marsalljának címező I. Andrea Muzaka tartotta uralma alatt a környéket, 1335-öt követően pedig utódja, II. Andrea despota terjesztette ki a berati Muzakák hatalmát az adriai partvidékre, a Vjosa és a Devoll völgyeire, el egészen a keleti Korça medencéjéig. Az 1330-as években több ízben parasztlázadás tört ki uralmuk ellen, s a felkelők megtámadták a berati várat is, de mindannyiszor leverték őket. Berat történetének egy évtizedes szerb epizódja vette kezdetét 1345-ben, amikor a szerb cár, IV. (Dusán) István foglalta el Berat várát, és bízta sógorára, Joannész Komnénosz Aszen valonai despotára a környék kormányzását. IV. István 1355-ben bekövetkezett halála után a berati Muzakák térhettek vissza családi birtokukra, akik időközben dinasztikus kapcsolatra léptek az Észak-Albániát ellenőrző Balshákkal. I. Balsha 1362. évi halála után özvegye, Komita Muzaka tért vissza a családi fészekbe, és a berati várból irányította Dél-Albániát. 1396-os halálát követően leánya, Rugina Balsha volt Berat ura egészen a vár török meghódításáig, 1417-ig.
A török hódoltság alatt