II. Orbán pápa

II. Orbán (eredeti nevén Odo de Lagery vagy Odo de Châtillon; Lagery, Champagne, 1040 körül – Róma, 1099. július 29.) 1088-tól haláláig a katolikus egyház pápája volt. A clunyi szerzetesi reform környezetéből került VII. Gergely pápa mellé, majd ostiai bíboros-püspökként és pápai legátusként vett részt az invesztitúraharc korai szakaszában. Pontifikátusa alatt a reformpápaság az 1080-as évek válságából fokozatosan ismét európai kezdeményező erővé vált: Orbán zsinatokkal, legátusokkal, kiváltságlevelekkel és kánonjogi rendelkezésekkel lépett fel a szimónia, a laikus invesztitúra és a klerikusi fegyelem megsértése ellen, ugyanakkor több kérdésben mérsékelte VII. Gergely szigorúbb gyakorlatát.Robert Somerville: „Urban II, Pope, Bl.” In: Berard L. Marthaler (főszerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 14. kötet. Detroit: Thomson Gale, 2003. 334–336. o. .Alfons Becker: Papst Urban II. (1088–1099). Monumenta Germaniae Historica, Schriften 19. 1. rész: Stuttgart, 1964; 2. rész: Stuttgart, 1988; 3. rész: Hannover, 2012.

Nevéhez kötődik az első keresztes hadjárat meghirdetése az 1095-ös clermont-i zsinaton. A kezdeményezés egyszerre kapcsolódott a keleti keresztények megsegítéséhez, a jeruzsálemi szent helyekhez irányuló zarándoklat hagyományához, a nyugati lovagi erőszak korlátozásának reformtörekvéséhez és a vezeklő vallásossághoz. Orbán a vállalkozást önkéntes fogadalommal vállalt, fegyveres zarándoklatként értelmezte; a részvételt nem az el nem törölt bűnök automatikus megbocsátásával, hanem a megbánt és meggyónt bűnökért kirótt egyházi vezeklés elengedésével kapcsolta össze. A későbbi terminológia ezt teljes búcsúként írta le, noha a búcsúk kiforrott skolasztikus és kánonjogi rendszere csak később alakult ki.Jonathan Riley-Smith: The First Crusade and the Idea of Crusading. London: Continuum, 2003. .„Crusades.” In: Berard L. Marthaler (főszerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 4. kötet. Detroit: Thomson Gale, 2003. 373–385. o. .

Orbán uralkodása nem korlátozódott a keresztes mozgalomra. Megerősítette a pápai legátusok és a bíborosok szerepét, előmozdította a pápai kancellária oklevélstílusának egységesülését, támogatta a szerzetesi és kanonoki közösségeket, rendezte a dél-itáliai normann fejedelmekkel való kapcsolatot, és kísérletet tett a latin és a görög egyház közötti kapcsolatok javítására. A modern történetírás ezért pontifikátusát nem pusztán a keresztes hadjárat előzményeként, hanem a középkori pápai kormányzat és a reformegyház megszilárdulásának egyik meghatározó szakaszaként értékeli.Robert Somerville, Stephan Kuttner: Pope Urban II, the Collectio Britannica, and the Council of Melfi (1089). Oxford: Clarendon Press, 1996. .„Cursus.” In: Berard L. Marthaler (főszerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 4. kötet. Detroit: Thomson Gale, 2003. 442–444. o. . XIII. Leó pápa 1881-ben jóváhagyta régi egyházi tiszteletét; ünnepnapja július 29.Richard Urban Butler: „Pope Bl. Urban II.” In: Charles G. Herbermann (főszerk.): The Catholic Encyclopedia. 15. kötet. New York: Robert Appleton Company, 1912. 224–229. o.

Élete a pápaság előtt

Származása és tanulmányai

Odo születési éve nem állapítható meg teljes bizonyossággal. A régebbi irodalom gyakran 1042-t közölt, az újabb összefoglalások többnyire az 1030-as évek második felét vagy az 1040 körüli éveket tekintik valószínűnek. Lageryben, a Reims és Châtillon-sur-Marne közötti champagne-i térségben született, feltehetően lovagi vagy alsóbb nemesi családban. A „de Châtillon” névalak a környék földrajzi megjelölésére utal; a későbbi Châtillon-dinasztiával való közvetlen rokonsága nem bizonyítható.

Tanulmányait Reims egyházi iskolájában végezte. A hagyomány szerint tanára volt Karthauzi Szent Brúnó, aki később a karthauzi közösség alapítója lett. Odo a reimsi székesegyház kanonokja, majd főesperese lett. A székesegyházi iskola képzése a Szentírás, a liturgia, a latin nyelv és a korabeli egyházjog ismeretét egyaránt magában foglalta, ezért későbbi pályáján a szerzetesi lelkiség mellett a kormányzati és jogi feladatokra is felkészült.

Cluny és a reformmozgalom

Odo 1070 körül belépett a Cluny apátságba, amely a 10–11. századi nyugati szerzetesi megújulás egyik legtekintélyesebb központja volt. Clunyi Szent Hugó apát alatt szerzetesi fogadalmat tett, majd perjeli tisztséget viselt. A clunyi reform az istentisztelet méltóságát, a szerzetesi fegyelem helyreállítását és a monostorok világi beavatkozástól való szabadságát hangsúlyozta. Cluny közvetlen pápai oltalom alatt álló, kiterjedt monostori hálózata olyan egyházkormányzati tapasztalatot közvetített, amely a helyi hatalmi struktúrákon átívelő pápai kapcsolatrendszer fejlődésére is hatott.

VII. Gergely pápa kérésére Hugó apát több clunyi szerzetest küldött Rómába. Odo e csoport tagjaként került a pápai udvarba. 1079 vagy 1080 körül az ostiai püspökség bíboros-püspöke lett, és VII. Gergely egyik fontos tanácsadójává vált. A reformpápaság ekkor az egyházi tisztségek pénzért történő megszerzése, a világi uralkodók püspökkinevezési gyakorlata, valamint a klerikusok házassága és ágyastartása ellen lépett fel. A mozgalom teológiai alapja az egyházi szolgálat szentségi jellegének, a kánoni választás szabadságának és a római püspök egyetemes egyházkormányzati felelősségének hangsúlyozása volt; politikai következményei ugyanakkor elkerülhetetlenül összeütközéshez vezettek a püspökségeket birodalmi hivatalokként is kezelő uralkodókkal.„Canon Law, History of.” In: Berard L. Marthaler (főszerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 3. kötet. Detroit: Thomson Gale, 2003. 49–67. o. .

Legátusi szolgálata

Odo 1082 és 1085 között pápai legátusként Franciaországban és a Német-római Birodalom területén tevékenykedett. Az investitúraharcban VII. Gergely és IV. Henrik hívei egymással versengő püspöki kinevezéseket és zsinatokat szerveztek. Odo a reformpárti püspököket támogatta, és 1085 elején a quedlinburgi zsinaton elítélte a császár által támogatott ravennai Guibertet, aki III. Kelemen néven lépett fel pápaként. Rövid fogságba esése és legátusi útjainak egyes részletei csak későbbi forrásokból ismertek, ezért ezek időrendjét a kutatás nem minden ponton rekonstruálja azonos módon.„Clement III, Antipope.” In: Berard L. Marthaler (főszerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 3. kötet. Detroit: Thomson Gale, 2003. 776–778. o. .

VII. Gergely 1085-ben száműzetésben halt meg. Utódja, III. Viktor rövid pontifikátusa alatt Odo továbbra is a reformpárti bíborosok meghatározó alakja maradt. Viktor 1087-es halála után a pápaválasztásra nem Rómában, hanem a pápapárti ellenőrzés alatt álló Terracinában került sor, mivel Róma nagy része III. Kelemen és császári támogatói kezén volt. A bíborosok, püspökök és más jelenlevő egyháziak 1088. március 12-én választották meg Odót, aki az Orbán nevet vette fel. Első körleveleiben VII. Gergely egyházfegyelmi irányának folytatását ígérte, de későbbi kormányzása több kérdésben rugalmasabb és fokozatosabb módszert alkalmazott.

Pontifikátusa

A pápaság helyzete és a római ellenpápai központ

Orbán megválasztásakor a reformpápaság helyzete bizonytalan volt. III. Kelemen nem pusztán a császár bábjaként működött: Róma papságának és nemességének egy része, több bíboros, valamint Itália és Európa egyes püspökei is elismerték. Kelemen maga is fellépett a szimónia és a klerikusi fegyelmezetlenség ellen, miközben vitatta VII. Gergely és utódai egyes jogi és szentségtani következtetéseit. A két engedelmességi kör közötti konfliktus ezért egyházjogi, személyi, várospolitikai és birodalmi kérdéseket egyaránt magában foglalt.

Orbán első pontifikátusi éveit főként Dél-Itáliában töltötte. Támogatásának fő támaszai a normann fejedelmek, Toszkánai Matilda, a reformpárti kolostorok és püspökök, valamint több római nemesi család voltak. 1088 végén rövid időre bejutott Rómába, de a város ellenőrzése többször változott, és egy ideig a Tiberis-sziget környékén, a Pierleoni család védelme alatt tartózkodott. A forrásokban szereplő fegyveres összecsapások részletei bizonytalanok; biztosan megállapítható azonban, hogy Orbán csak fokozatosan, 1093–1094-re tudta tartósabban használni a Lateránt, míg az Angyalvár és más erődített pontok 1098-ig Kelemen híveinek kezén maradtak.

A római helyzet rendezésében a katonai támogatás mellett jelentős szerepet játszott a diplomácia. Orbán közvetített a dél-itáliai normann vezetők, I. Roger szicíliai gróf és Bohemund között, fenntartotta szövetségét Matildával, és támogatta IV. Henrik fiának, Konrádnak az apja elleni fellépését. A császár itáliai befolyásának 1090-es évekbeli gyengülése megkönnyítette a pápai visszatérést, de IV. Henrik és III. Kelemen engedelmességi köre Orbán haláláig nem tűnt el teljesen.

Egyházfegyelmi reformok és zsinatok

Orbán pápaságának egyik fő eszköze az utazó zsinati kormányzás volt. 1089-ben Melfiben, 1091-ben Beneventóban, 1093-ban Troiában, 1095-ben Piacenzában és Clermont-ban, később Tours-ban, Nîmes-ben, Bariban és Rómában vezetett tanácskozásokat. Ezek a gyűlések nem csupán törvényhozó fórumok voltak: az engedelmességi viták rendezésére, püspöki ügyek elbírálására, királyi házassági konfliktusok megvitatására, a békemozgalmak kiterjesztésére és a pápai tekintély nyilvános megjelenítésére is szolgáltak.Robert Somerville: Pope Urban II's Council of Piacenza: March 1–7, 1095. Oxford: Oxford University Press, 2011. .

A melfi zsinat megismételte a laikus invesztitúra tilalmát, elítélte a szimóniát, és a magasabb egyházi rendekben szolgáló klerikusoktól megtartóztató életet követelt. A rendelkezések célja nem a világi társadalom és az egyház teljes szétválasztása volt, hanem annak biztosítása, hogy a püspöki és apáti hivatal szentségi, lelkipásztori és kánoni tartalmát ne a világi hűbérviszony határozza meg. A püspökök ugyanakkor továbbra is jelentős birtokok és közjogi feladatok hordozói maradtak, ezért a tisztán elvi tilalmak végrehajtása helyi kompromisszumokat és hosszú tárgyalásokat igényelt.

Orbán a gregoriánus irányt több esetben mérsékelte. Engedélyezte egyes, szabálytalanul felszentelt vagy korábban ellenpápai engedelmességben működő klerikusok visszafogadását, amennyiben bűnbánatot tartottak és a kánoni rendhez visszatértek. A korabeli reformerek egy része ezt túlzott engedékenységnek tartotta, a későbbi kánonjogi fejlődés szempontjából azonban a méltányosság, a diszpenzáció és a lelkek üdvösségének elsődlegessége felé mutatott. Pontifikátusa ezért nem pusztán VII. Gergely rendelkezéseinek mechanikus folytatása, hanem a reformmozgalom intézményi konszolidációja volt.

Pápai kormányzat, bíborosok és kancellária

A Római Kúria nem egyetlen pápa alatt létrehozott hivatalrendszer volt, hanem hosszú fejlődés eredménye. Orbán pontifikátusa mégis fontos szakaszt jelentett a pápai kormányzat szerveződésében. A Rómán kívül töltött évek miatt a pápa legátusokra, bíborosokra, helyi zsinatokra és írásos kiváltságlevelekre támaszkodott. A bíborosi testület jelentősége a kettős pápai engedelmesség idején megnőtt: mind Orbán, mind III. Kelemen igyekezett a bíborosok tanácsát és közreműködését intézményesebben felhasználni.

Orbán idején a pápai kancelláriában elterjedt a hangsúlyos latin prózaritmus szabályozott formája, a cursus Curiae Romanae. Ez az oklevelek záradékainak és mondatvégeinek ritmusát egységesítette, és később számos nyugat-európai kancelláriára hatott. A változás önmagában nem jelentett modern értelemben vett bürokratikus központosítást, de hozzájárult a pápai oklevéladás felismerhető stílusához, tekintélyéhez és jogi egységéhez.

A pontifikátus alatt kiadott zsinati kánonok és pápai döntések bekerültek a 11–12. század fordulójának kánonjogi gyűjteményeibe. Orbán szövegei a 12. század eleji jogi hagyományban feltűnően nagy szerepet kaptak, és közvetve hozzájárultak ahhoz a rendszerező folyamathoz, amely később Gratianus Decretumában érte el fordulópontját. Orbán nem alkotott egységes törvénykönyvet, de rendelkezéseinek recepciója a pápai jogalkotás növekvő súlyát mutatja.