Armando Vittorio Diaz (Nápoly, 1861. december 5. – Róma, 1928. február 29.) olasz tábornok, marsall, az első világháború sikeres katonai vezetője, 1917-1919 között az olasz hadsereg vezérkari főnöke.
Spanyol ősökkel rendelkező, nápolyi identitású családból származott. Tüzértisztként végzett a torinói akadémián, rövid csapattiszt szolgálat után pedig 1893 és 1895 között elvégezte (évfolyamelsőként) a torinói hadiiskolát. 1895-től döntő részt a vezérkarnál töltött be különböző tisztségeket, fokozatosan lépett előre a ranglétrán. A jellemzések elsősorban fáradhatatlan szorgalmát és precizitását emelték ki, de a társasági illetve polgári életben is széleskörű kapcsolatokkal rendelkezett, harctéri parancsnokként részt vett az 1911-12-es olasz-török háborúban. 1913-tól a vezérkari főnök, Alberto Pollio titkárságának vezetője lett, mely posztot Luigi Cadorna tábornok alatt is betöltötte 1916 júliusáig, amikor engedélyezték neki a frontszolgálatra való áthelyezését. Az első világháború olasz frontvonalán előbb hadosztály parancsnokként harcolt Dél-Tirolban, majd hadtestparancsnokként részt vett a tizedik és a tizenegyedik isonzói csatában.
A tizenkettedik isonzói csata („caporettói áttörés”) után, 1917 novemberében Cadorna utódaként az olasz haderő vezérkari főnökévé nevezték ki. Pozíciójában igyekezett átszervezni a vezérkar munkáját, újjászervezni a megbomlott olasz hadrendet, továbbá javítani a katonák ellátásán és fegyelmén. Tevékenysége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az olasz csapatoknak az antant szövetségeseikkel együttműködve sikerült megállítaniuk az osztrák-magyar erők piavei offenzíváját, majd 1918 őszén a Vittorio Venetó-i csatában döntő győzelmet arattak az olasz fronton, melyet követően az Osztrák–Magyar Monarchia fegyverszüneti egyezmény aláírására kényszerült.
Diaz olasz nemzeti hőssé vált és 1923-ban megkapta az uralkodótól a "Győzelem hercege” (Duca della Vittoria) tiszteletbeli címet. Személyesen nem hitt az olasz adriai expanziós törekvésekben és nem támogatta az olasz fasiszták tevékenységét sem, mégis 1922-ben elvállalta a hadügyminiszteri tárcát Benito Mussolini felálló új kabinetjében, hozzájárulva személyével a kiépülő fasiszta-rendszer bel-és külföldi elismertetéséhez. 1924-ben lemondott hivataláról, az uralkodótól ugyanebben az évben megkapta a tiszteletbeli „Olaszország marsallja” címet.
Származása és korai pályafutása Armando Vittorio Antonio Giovanni Nicola Diaz 1861. december 5-én született a dél-olaszországi Nápoly Avvocata elnevezésű kerületében. Családnevéből is kitűnik, hogy apai ágon spanyol ősökkel rendelkezett. Nagyapja, Antonio Diaz II. Ferdinánd nápoly-szicíliai király udvarában volt tisztségviselő, míg apja, Ludovico a hadiflottánál volt tiszt és hajómérnök, az olasz egyesítést (1861) követően pedig az Olasz Haditengerészet genovai és velencei arzenáljában szolgált, utóbbinak ezredesi rangban a parancsnoka volt. Az apa 1871-ben bekövetkezett halálát követően Armando anyja, Irene Cecconi négy gyermekével együtt Nápolyban telepedett le, ahol Armando fivére, az ügyvéd Luigi támogatta a családot.
Diaz tanulmányait kezdetben magániskolákban folytatta, majd apjához hasonlóan a katonai pálya felé orientálódva előbb műszaki tanulmányokat végzett, később pedig sikeres felvételi vizsgát téve 1879 szeptemberében felvételt nyert a torinói tüzérakadémiára. Tanulmányaiban az akadémia igazgatója is erőteljesen támogatta az ifjút, akinél az édesanyja járt közben a fia támogatása érdekében. Diaz 1884-ben tüzértisztként végzett, melyet követően a Casertában állomásozó 10. tábori tüzérezrednél látott el csapattiszti szolgálatot. 1890-től már századosi rangban a folignói székhelyű 1. tábori tüzérezredhez került. Ezen időszakban a katonai szolgálata mellett tovább folytatta tanulmányait: 1893 és 1895 között a torinói hadiiskola tanulója volt, ahol évfolyamelsőként végzett. 1895-ben megnősült, felesége, Sarah De Rosa-Mirabelli egy jómódú nápolyi értelmiségi családból származott, kapcsolatukat a források kifejezetten boldognak és harmonikusnak írják le, három gyermekük született. Érdemes megjegyezni, hogy Diaz személyiségéhez a családi kötelékein fölül is szorosan hozzátartozott a „nápolyi tudat” erős jelenléte, az olasz nyelvet rendesen csak tanulmányai során elsajátító katonatiszt a későbbiekben is erősen kötődött a nápolyi gyökereihez, jól mozgott a helyi elegáns körökben, és mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy személyének Dél-Itáliában mind a mai napig erősnek számító kultusza alakult ki.
1895-től döntő részt a vezérkarnál töltött be különböző tisztségeket, fokozatosan lépett előre a ranglétrán. A jellemzések közül egyes kollégái inkább szürke karakternek tartották és megkérdőjelezték alkalmazkodásra való képességét, mások azonban elsősorban fáradhatatlan szorgalmát és precizitását, illetve az elképzeléseinek a gyakorlatba való átültetésének képességét emelték ki. Beosztottjaival szemben ugyanezeket a tulajdonságokat várta el, de megértő is tudott lenni velük – távol állt tőle a tekintélyelvűség. Személyét illetően fontos, hogy vezérkari szolgálata mellett a társasági, illetve polgári életben is széleskörű kapcsolatokkal rendelkezett. Nem voltak ugyan politikai jellegű ambíciói, de igyekezett tájékozódni a különböző parlamenti, illetve országos jellegű politikai eseményekkel kapcsolatban. 1905-ben alezredessé léptették elő, majd 1909-ben egy Firenzében állomásozó gyaloghadosztályhoz kerül, mint a hadosztályvezérkar főnöke. Innen – már ezredesként – 1910-ben La Speziába helyezték át, ahol a 21. gyalogezred parancsnoka lett. Az olasz–török háború (1911-12) kitörését követően csapattiszti szolgálatra küldték és 1912 májusától – az ezred eredeti, súlyosan megbetegedő parancsnokát felváltva – a Líbiában harcoló 93. gyalogezred parancsnoka lett. Harctéri parancsnokként részt vett a háború utolsó jelentősebb összecsapásában, a zanzur-i ütközetben, ahol katonáit személyesen harcba vezetve súlyosan megsebesült, bal vállába egy puskagolyó fúródott. Ez volt az első eset, hogy alakja feltűnt az olasz napilapokban, és a Tribuna Illustrata 1912. október 13-ai számának tudósítása mellett közölt illusztráción Diaz, mint a nemzeti trikolórt csókkal intő hős katona jelent meg. Hazatérését követően megkapta a Savoyai Katonai Rend tisztikeresztjét.
Szolgálata az első világháborúban Vezérkari tisztként, majd harctéri parancsnokként az olasz fronton Harctéri sebesüléséből felgyógyulva 1913 januárjától az olasz vezérkari főnök, Alberto Pollio tábornok titkárságának vezetője lett, amely beosztását a Pollio halálát követően (1914. július 1.) vezérkari főnökké váló Luigi Cadorna alatt is megtarthatta. Cadorna elégedett volt beosztottja munkájával, így ír egyik levelében: „Nem ismertem korábban Diaz ezredest, de […] amikor a titkárságot vezette, […] nekem úgy tűnt, hogy ő a legtekintélyesebb, legintelligensebb, legaktívabb tiszt. Tökéletesen ismeri a különböző szervek működését, gyorsan elintézi a bonyolult dolgokat. Azt gondolom, hogy a legjobb vezérkari ezredes.”.
1915 májusában Diazt dandártábornokká nevezték ki, és a mozgósított haderő Legfelsőbb Parancsnokságának felállítását követően annak műveleti osztályát vezette. Diaz irodájának alapvetően a Legfelsőbb Parancsnoksághoz tartozó különböző hivatalok, illetve operatív szervek munkájának koordinálása volt a feladata, a katonai hadműveletek megtervezése Cadornához és közvetlen környezetéhez tartozott. A király, III. Viktor Emánuel olasz király a hadba lépéskor Cadornára ruházta a haderő hadászati stratégiája kialakításának a feladatát és az operatív irányítást is, és így alapvetően szabad kezet adott Cadornának (akit gyakran csak caponak – „főnöknek” hívtak) a főparancsnokság belső struktúrájának átalakításában és működtetésében – a tábornok az olasz hadsereg élén gyakorlatilag egyeduralmat épített ki magának. Cadorna gyakran került konfliktusba tábornok társaival és a kormány tagjaival is, de Diaz munkájával a források tanúsága szerint alapvetően elégedett volt. Ennek ellenére körülbelül egyéves szolgálat után Diaz személyes kérésére Cadorna mégis engedélyezte frontszolgálatra való áthelyezését: 1916. június 27-én kinevezték a 49. gyaloghadosztály parancsnokává, mellyel együtt altábornagyi rangot kapott.
A 49. gyaloghadosztály (amely az olasz harmadik hadsereg kötelékéhez tartozott) élén körülbelül tíz hónapon keresztül harcolt a dél-tiroli karszt közelében fekvő frontvonalban. Harctéri parancsnokként a róla kialakult kép egy szigorú és fegyelmet követelő, de alapvetően emberséges, az alája beosztottak életéért felelősséget vállaló főtisztet takar. Mindig nagy gondok fordított arra, hogy személyesen ellenőrizze az első vonalban szolgálatot teljesítők megfelelő felváltását, a katonák megfelelő ellátását, és a lövészárkokban tett személyes látogatásai alkalmával igyekezett beszédbe elegyedni a közkatonákkal, biztató szavakkal illetni őket. A tisztjei és közkatonái életéről gondoskodó, a veszteségeket minimalizálni kívánó attitűdjével kivívta az emberei tiszteletét és bizalmát.
1917. április 12-én előléptették és az újonnan alakult 23. hadtest parancsnokává nevezték ki, amely szintén a harmadik hadsereg alárendeltségébe tartozott. Ezen poszton vett részt a tizedik isonzói csata hadműveleteiben. A csata az Isonzó folyó mentén indított olasz támadások újabb fejezetét jelentette, a felkészülés részeként a Cadorna vezette olasz haderő jelentős csapaterősítéseket irányított át a térségbe és az antant szövetségeseknek köszönhetően korszerű felszerelésekkel, így több és modernebb tüzérséggel voltak képesek ellátni az offenzívára készülő csapatokat. A kétszeres túlerőben lévő olasz erők ennek ellenére csak csekély eredményeket értek el, Goriziától (Görz) északra, illetve délre áttörték az osztrák vonalakat, de hamarosan az osztrák-magyar ellentámadás a területek többségét visszafoglalta. Maga Diaz a hadtestével a Castagnevizza körüli szektorban tört előre, az elfoglalt állásokat az osztrák-magyar ellentámadás ellenére megtartotta.
Hasonlóan eredménytelenül zárult az év utolsó nagy olasz offenzívája is, amelyet a szakirodalom a tizenegyedik isonzói csatának nevez. A nyugati fronton, Ypres közelében zajló antant offenzívával párhuzamosan meginduló olasz támadás minden addiginál nagyobb erővel (51 hadosztály és 5200 löveg), mintegy félmillió olasz katonát felsorakoztatva indult meg 1917. augusztus 19-én, de csekély eredményekkel ért véget ismét – a kitűzött célt (Trieszt elfoglalása) nem tudták teljesíteni. Diaz a 23. hadtesttel a Karszt-fennsík irányában tört előre Oppacchiasellától délre augusztus 19-21. között, a területeket az osztrák-magyar ellenlökésekkel szemben ismét megtartotta. Október 3-án megsebesült, egy srapnel-szilánk fúródott a jobb karjába, de hamarosan felépült. Érdemeiért és harctéri teljesítményéért megkapta a Savoyai Katonai Rend parancsnoki keresztjét. A csata – bár az olaszok nem érték el a kitűzött céljukat – óriási veszteségeket okozott mindkét félnek. A súlyosan meggyengült osztrák-magyar erőkkel szemben – amelyek minden bizonnyal még egy ilyen volumenű offenzívát nem tudtak volna már megállítani – az olasz hadvezetés részben a kedvezőtlen időjárás, részben a hatalmas veszteségek miatt nem kezdeményezett újabb offenzívát, ami elegendő időt hagyott a védekezők sorainak rendezésére és a legnagyobb titokban német csapattestekkel való megerősítésére. Az olasz hadvezetés nem számolt egy német-osztrák-magyar offenzíva lehetőségével, a felderítés sem számolt be csapatösszevonásokról, így Cadornát és körét hidegzuhanyként érte az 1917. október 24-e éjjelén meginduló támadás híre, mely caporettói áttörésként épült be napjaink köztudatába, és melynek eredményeképp több tízezer olasz katona halt meg vagy sebesült meg, és további háromszázezer került hadifogságba.
Az olasz hadsereg vezérkari főnökeként thumb|300px|Armando Diaz tábornoki egyenruhában