Herculaneum az ókori Római Birodalom egyik városa volt, a jelenlegi Ercolano város területén, Olaszország Campania tartományában. Pompeiivel egyidejűleg pusztult el a Vezúv 79-es kitörése során.
Nevét Herkulesről kapta, aki a legenda szerint a város alapítója volt. A települést első ízben Theophrasztosz említi Kr. e. 314-ben, ekkor még Herakleion néven. A pusztulás időpontjában körülbelül 4000-en lakták, tehát Pompeiinél ötször kevésbé népes kikötőváros volt. Gazdaságát főleg a halászat, mezőgazdaság, és kézművesség jelentette. A házak berendezése azonban a lakók jólétére utal – a hely kedvező fekvése miatt több gazdag római itt építtetett nyaralóvillát magának.
Története Alapításától a Vezúv kitöréséig A legenda szerint, miután Héraklész elpusztította a Gérüón szörnyeteget és elhajtotta a marháit, Ibériából visszatérve megállt Rómában. Fauna istennőtől kért volna vizet, de nem kapott, mert az istennőnek csak nők számára való szentelt vize volt. Héraklész dühében egy saját magának szentelt templomot épített, és elrendelte, hogy nők nem vehetnek részt a szertartásokon és ünnepségeken. Közben Vulcanus egyik fia, név szerint Cacus ellopott néhány marhát Héraklésztől, aki mindenhol kereste ellopott jószágait, de hiába, ezért elhatározta, hogy továbbutazik az ókori Görögországba. Útközben meghallotta a csorda hangját és azt követve megtalálta Cacust az ellopott marhákkal. Úgy tartották, hogy Herculaneum azon a helyen épült, ahol Héraklész megölte a tolvajt.
Herculaneum alapításáról (a mitológia mellett) Sztrabón tesz említést. Feljegyzéseiből tudjuk, hogy a várost az oszkok alapították, majd őket később az etruszkok és szamniszok váltották. A modern Ercolano (ókori Herculaneum) neve ugyan összefüggött Héraklész nevével, a település eredetéről azonban a feltárt emlékek és maga a település típusa enged következtetni. Eddig csak egyetlen falrészletet találtak, amely görög típusú épületre enged következtetni, a városka utcahálózata – éppúgy, mint Nápolyban – a görög városrendezési elvet követi. Mindezek alapján feltételezhető, hogy a római városka elődje görög volt. A feliratos kövek már későbbi történetéről vallanak. Találtak szamnisz dialektusban írt latin nyelvű feliratokat, amelyekből következtetik, hogy volt a város történetének szamnisz szakasza is. A latin nyelvű feliratok már a város későbbi életére vonatkoznak, egészen pusztulásáig. Valószínű tehát, hogy Herculaneum ugyanazt élte végig, mint Campania, Nápoly és környéke többi városa az ókorban: eleinte görög volt, majd szamnisz uralom alatt állt, azok közé a városok közé tartozott, amelyek lakói az i. e. 1. század elején harcoltak szabadságukért a Római Birodalom ellen. Ezért városjogait a rómaiak elvették és Lucius Cornelius Sulla veteránjait telepítették le falai közé, akik felvirágoztatták.
Akárcsak Pompeii vagy Stabiae, Herculaneum is Nuceria fennhatósága alá került. Miután a polgárháborúban Róma ellen lázadt és Mariust támogatta, i. e. 89-ben Titus Didius, Sulla tábornoka elfoglalta. Ennek következtében a város római municipiummá vált.
A város a Vezúv egyik tengerparti lávafennsíkjára épült. A hajók biztonságos kikötését két természetes, keskeny öböl biztosította. A város utcahálózatát már a kezdetektől szabályosra, rácsszerűre tervezték. A legtöbb középületet Augustus császár uralkodása idejében újjáépítették. Ekkor épültek fel többek között a vízvezeték, a városi kútrendszer, a vizet elosztó Castella acquarum, a Szent Körzet templomai, a külvárosi és a központi thermák valamint a gümnaszion. A Kr. u. 62-ben bekövetkezett földrengés súlyosan megrongálta a város épületeit, amelyeket csak részben állítottak helyre 79-ig.
A Vezúv kitörése
bélyeg|350px|A Vezúv 79-es kitörése által elpusztított terület
Kr. u. 79. augusztus 24-én (vagy újabb következtetés szerint október 24-én) a Vezúv kráterét évezredekig elzáró lávatömítés váratlanul, iszonyú erőtől hajtva kidobódott Campania derült egére. A tűzhányó kb. 20 kilométernyi magasságba lövellte a kőtörmeléket és fülsiketítő égzengés kíséretében felrobbant a hegy csúcsa. Az eget elsötétítette a hamuból képződött kitörési oszlop sötét felhővé vált, amely azután három napig gomolygott a katasztrófa színhelye fölött. Mivel a szelek délkeleti irányba fújták a kilövellt vulkáni anyagokat, ezek elsősorban Pompeii városát és környékét temették vastag hamu és lapillirétegek alá. Mivel Herculaneum a Vezúv nyugati oldalán helyezkedett el, a vulkán kitörésének kezdeti fázisa csak kismértékben érintette a várost: míg Pompeii háztetői beroskadtak a lerakodó vulkáni hamu alatt, addig Herculaneumra alig néhány centiméter vastagságú hamu hullott. Ez azonban eléggé elrettentő volt, hogy kiváltsa a városlakók egy részének menekülését.
Augusztus 24-e éjszakáján a vulkáni felhő elérte a sztratoszférát, ahonnan elkezdett visszazúdulni a Vezúvra. Ennek következtében piroklasztikus ár alakult ki, amely több mint 100 km/h-s sebességgel vonult le a tűzhányó lejtőin. A 400 °C hőmérsékletű gáz, hamu és lapilli gomolygó tömege, kevéssel éjfél után érte el a várost, amelynek utolsó lakóit a kikötőben pillanatok alatt megölte. A folyam kevés kárt okozott az épületekben, viszont lassan feltöltötte őket vulkáni törmelékkel.
Az épületek rendkívül jó állapota három tényezőnek köszönhető: amikor a szélirány megváltozott és a hamuzápor Herculaneumot is elérte, az épületeket már feltöltötte a Vezúv lejtőjéről alázúduló piroklasztikus ár, így az épületek teteje nem szakadt be a piroklasztikus ár hatalmas hője elszenesítette a szerves anyagokat, kivonva belőlük a vizet a több mint 25 méter vastag tufaréteg légmentesen elzárta Herculaneumot 1700 éven át
Az ásatások története 200px|bélyeg|A város tengerparti része, háttérben a Vezúv 200px|bélyegkép|A város a bejárat felől Az évszázadok során Herculaneum pontos helye feledésbe merült. A középkorban a Resina (Gumi) nevű városka (amelyet 1969 óta hívnak Ercolanónak) részben Herculaneum maradványaira épült rá. Már a 16. században találtak szobrokat és feliratokat, majd 1710-ben egy földműves kútásás közben a herculaneumi színház romjaira bukkant. A területet Emanuel-Maurice von Lothringen, Elboeuf hercege megvásárolta, aki az osztrák hadsereg tisztjeként Nápolyban állomásozott. A következő hónapokban saját költségére ásatott, ennek során kilenc szobrot találtak.
A módszeres ásatások 1738-ban kezdődtek Roque Joaquín de Alcubierre spanyol mérnök vezetésével. A III. Károly spanyol király támogatásával megjelent részletes kiadvány, a Le Antichità di Ercolano, a korlátozott példányszám ellenére nagy hatással volt a kezdődő klasszicizmusra. A 18. század végén herculaneumi motívumok jelentek meg a kor belsőépítészetében, kezdve a freskóktól a háromlábú asztalokon át a füstölőkig és teáscsészékig. A papiruszok villáját 1750-ben fedezték fel; ez új lendületet adott az ásatásoknak. 1750–1761 és 1764–1765 között az ásatások Karl Jakob Weber svájci mérnöktiszt irányítása alatt folytatódtak. Weber pontos terveket készített, amelyek alapján ma is azonosítani lehet az egyes tárgyak lelőhelyét. 1765-ben a munkálatokat gázkitörés miatt leállították, a bejáratokat lepecsételték.
A munkálatokat 1828-ban I. Ferenc, a Két Szicília királya indította újra. Az állam által megvásárolt 900 m² területen az ásatások Carlo Bonucci építész vezetésével folytatódtak 1855-ig. A következő szakasz II. Viktor Emánuel olasz király támogatásával vált lehetővé, 1869 és 1875 között, amikor az ásatási terület egy részéről teljesen eltávolították a vulkanikus fedőréteget.
Az eltakarítás magas költségei miatt a munkálatok több ízben is elakadtak. 1924-ben Amadeo Maiuri vezetésével kezdődött egy újabb ásatási szakasz, amely kis megszakításokkal jelenleg is folytatódik. Maiuri 1958-ig maradt az ásatások vezetője. 1942-re a ma látható régészeti parkot már teljesen feltárták és restaurálták.
1960 és 1969 között a VI. insula északi oldalán végeztek utólagos feltárásokat valamint az egykori város főutcája, a Decumanus Maximus mentén. A 20. század utolsó két évtizedében elsősorban a régészeti park déli oldalán, az egykori tengerpart mentén végeztek különféle feltárási munkálatokat. Ezen a területen 12 helyiséget fedeztek fel, amelyek boltíves tetőszerkezete arra enged következtetni, hogy egykori hajógyár részei voltak. A Vezúv kitörése idején a lakosság egy része ide menekült. Itt találták meg kb. 250 különböző nemű, életkorú és társadalmi helyzetű egyén csontvázát, melyek Pompeiivel ellentétben nem konzerválódtak. Ugyancsak ezen a területen találták meg egy római gálya maradványait, amelynek teljes restaurálása folyamatban van.
1991-ben indították el a papiruszok villájának feltárását, amit 1750-ben véletlenül fedezett fel Karl Weber. Ő volt az első, aki földalatti alagutak és vájatok segítségével feltérképezte az egykori villát. Az ásatások folytatásában fontos szerepe volt az olasz kormánynak, mely egy 1991-es törvényben fontos pénzösszegeket különített el, nemcsak Herculaneum, hanem Pompeii régészeti munkálatainak folytatására is. Az új ásatási terület a régészeti park nyugati oldalától nem messze található, ezzel egy mély és szűk árok köti össze. A villának csak az átriumrésze került napfényre, a luxusrezidencia többi részének feltárásán napjainkban is dolgoznak. Ugyancsak ezen a területen felszínre került egy thermakomplexum valamint egy nimfaion. Miután a tengerpart a 79-es kitörést követően beomlott, a terület víztelenítését komplex szivattyúrendszer biztosítja.
Utcahálózat A város 20 hektárnyi területet foglalt el, falakkal körbevéve, amelynek nyomai ma csak az egykori tengerpart mentén láthatók. Területének körülbelül negyedét tárták fel, ennek egy részét alagutak és vájatok építésével, emiatt a nagyközönség számára nem látogatható.
A város három északnyugat-délkelet irányú főutcából – decumano – áll, amelyeket merőlegesen 5 utca – cardo – keresztez. Napjainkban mindhárom decumano, valamint a harmadik, negyedik és ötödik cardo látogatható. Az utakat lávatömbökkel burkolták, amelyeken azonban nem láthatók szekérnyomok, mint Pompejiben. Ennek az oka valószínűleg az, hogy a termékek szállítását szamár vagy öszvérháton oldották meg.
Decumanus Maximus volt a város legforgalmasabb útvonala, északi oldalán árkádos kiképzésű. Az árkádok alatt valószínűleg üzlethelyiségek voltak. Miként a fórumra, ide sem lehetett kocsival behajtani, mert nemcsak a fórum felől, hanem keleti végén, a palaisztra felől is le volt zárva. A fórumot a Decumanus Maximus folytatásában tárták fel. Miként a főutca, a fórum is csak gyalogosok számára volt járható, bejáratát hatalmas kővel zárták el. A fórumon néhány (valószínűleg császárt ábrázoló) lovasszobor talapzatát ásták ki, sőt van olyan is, amelyen még rajta maradt a ló bronzpatája is. A szobrokon kívül diadalkapu is díszítette a fórumot. Északi oldalán megpróbáltak a vulkáni anyag aljába is alagutat fúrni, hogy elérjék a fórum északi szegélyét, ahol valószínűleg középületek álltak.
Vízellátás és csatornázás A Serino akveduktusz megépítése előtt a város vízellátását elsősorban kutak fúrásával oldották meg. A házak közepén, az átriumban, medence volt – az impluvium – ami összegyűjtötte az esővizet egy tetőnyíláson – compluvium – keresztül. A tetőnyílásnak ugyanakkor a belső terek megvilágításában is szerepe volt. Az impluviumból a víz egy földalatti tartályba folyt tovább, amelyből kutak segítségével tudták kiemelni. Miután Augustus császár uralkodása idején megépült a vízvezeték, az impluviumokat elsősorban dekoratív célokra használták.
Sajnos a város vízellátását biztosító ólomvezetékeket a Bourbonok uralkodása idején eltávolították. A vezetékcsatlakozások és vízcsapok nagyon hasonlóak voltak a napjainkban használatosakhoz.
A főutcák alatt szennyvízgyűjtő vezetékek voltak. Pompeiivel ellentétben itt összegyűjtötték és a tengerbe vezették a szennyvizet.
Az ólomból készült vízvezetékrendszerből kapott víz miatt a lakosság többsége ólommérgezésben szenvedett, ezt a kikötőben talált holttestek csontjain végrehajtott vizsgálatok igazolják.
Látnivalók