Szentelmények

A szentelmények (latinul sacramentalia, egyes számban sacramentale) a katolikus egyház által alapított vagy jóváhagyott szent jelek és liturgikus cselekmények, amelyek a szentségekhez hasonlóan érzékelhető módon fejeznek ki lelki valóságokat. Hatásukat az Egyház könyörgő közbenjárása révén kérik Istentől: előkészítik az embert a szentségi kegyelem befogadására, támogatják az azzal való együttműködést, és a keresztény élet különböző körülményeit Isten dicsőségére rendelik.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1667–1676. pont; hivatalos online szöveg.Codex Iuris Canonici (1983), 1166–1172. kánon; hivatalos angol fordítás.

Elsődleges értelemben nem maga a szenteltvíz, a megáldott rózsafüzér, a gyertya vagy más tárgy a szentelmény, hanem az Egyház áldó, szentelő vagy oltalmat kérő cselekménye. A megáldott tárgyakat a köznyelv és a régebbi teológiai szóhasználat másodlagos értelemben szintén szentelményeknek nevezi, mert használatukhoz az Egyház áldó imája kapcsolódik.K. W. Irwin: „Sacramentals”, in: Berard L. Marthaler (szerk.): New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 12. kötet, Thomson–Gale–The Catholic University of America, Detroit–Washington, 2003, 478–481.

A szentelmények legfontosabb formái az áldások, a személyeket, helyeket vagy tárgyakat tartósan Isten szolgálatára rendelő dedikációk és konszekrációk, továbbá az exorcizmusok. Ide sorolhatók egyes, a szentségek kiszolgáltatását kísérő rítusok is. A keresztvetés, a kézrátétel, a szenteltvízzel való meghintés, az olajjal való megkenés, a tömjénezés vagy a fény használata önmagában nem mágikus eljárás: jelentését az ima, az igehirdetés, az Egyház hite és az adott liturgikus könyvben meghatározott rend adja.

A hét szentséget a katolikus hit Krisztus által alapított, a kegyelmet hatékonyan közlő jeleknek vallja. A szentelményeket ezzel szemben az Egyház rendeli el és alakíthatja; nem közvetítik a Szentlélek kegyelmét ugyanazon a módon, mint a szentségek. Hatásukat hagyományosan az ex opere operantis Ecclesiae, „a cselekvő és imádkozó Egyház műve révén” kifejezéssel írják le. Ez nem jelenti azt, hogy pusztán a résztvevő személyes áhítatától függenének, de azt sem, hogy automatikus vagy mechanikus eredményt biztosítanának.II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum Concilium, 60–61. és 79. pont; hivatalos online szöveg.

Elnevezés és fogalmi meghatározás

A latin sacramentale a sacramentum szó származéka. A késő ókorban és a kora középkorban a sacramentum, illetve a görög (misztérion) nemcsak a később hét szentségként meghatározott cselekményeket jelenthette, hanem tágabb értelemben szent titkot, hitvallást, liturgikus jelet vagy megszentelő szertartást is. A sacramentalia szakkifejezés a 11–13. századi skolasztikus teológiában szilárdult meg, amikor egyre pontosabban elkülönítették a Krisztus által rendelt szentségeket az Egyház által kialakított egyéb szent jelektől.A. Michel: „Sacramentaux”, in: Alfred Vacant – Eugène Mangenot – Émile Amann (szerk.): Dictionnaire de théologie catholique, 14/1. kötet, Letouzey et Ané, Paris, 1939, 465–482.

A II. Vatikáni Zsinat meghatározása szerint a szentelmények „szent jelek, amelyek bizonyos tekintetben a szentségeket utánozzák; főként lelki hatásokat jeleznek, és ezeket az Egyház közbenjárására nyerik el”. Céljuk, hogy a híveket felkészítsék a szentségek fő hatásának befogadására, és megszenteljék az élet különböző körülményeit. Ezt a meghatározást vette át az 1983-as latin Egyházi Törvénykönyv 1166. kánonja, valamint lényegében a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 867. kánonja is.Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium (1990), 867. kánon; online angol szöveg.

A fogalomnak ezért több, egymással összefüggő használata van:

szoros liturgikus értelemben a szentelmény az Egyház hivatalos áldó, szentelő vagy oltalmazó imája és az ahhoz tartozó jel; tágabb liturgikus értelemben ide sorolhatók a szentségek körül kialakított, az Egyház által rendelt kísérő szertartások; másodlagos köznyelvi értelemben szentelménynek nevezik azokat a tárgyakat is, amelyeket liturgikus áldás vagy szentelés rendelt vallási használatra; néprajzi szóhasználatban a megáldott tárgyak, növények, ételek és a hozzájuk kapcsolódó házi vagy közösségi gyakorlatok egész csoportját jelölheti.

A modern katolikus liturgika elsősorban az első jelentést részesíti előnyben. A szentelmény tehát nem egyszerűen „szent tárgy”, hanem az Egyház imája által létrejövő szakrális kapcsolat: az ember, a tárgy vagy az élethelyzet Isten teremtő és megváltó művének összefüggésében kap értelmet.

Teológiai alapjai

Az áldás bibliai fogalma

A bibliai áldás kétirányú fogalom. Isten megáldja teremtményeit: életet, termékenységet, békét és küldetést ad nekik. Az ember pedig „áldja” Istent, vagyis dicséri és hálát ad neki. A Teremtés könyve szerint Isten megáldja az állatokat, az első emberpárt, Noét és utódait, majd Ábrahámot, akinek hivatása, hogy maga is áldássá legyen a népek számára (Ter 1,22.28; 9,1; 12,2–3).

Az Ószövetség áldásai között különös jelentőségű az Ároni áldás: „Áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg téged” (Szám 6,24–26). A pátriárkák gyermekáldása, a királyok és papok népre adott áldása, az ételért mondott hálaadás, valamint a templom és a kultikus tárgyak Isten szolgálatára rendelése a későbbi keresztény áldások fontos előzményei.

Az Újszövetség Jézust áldó személyként mutatja be: megáldja a gyermekeket (Mk 10,16), hálát ad és megtöri a kenyeret (Mt 14,19; 26,26), majd mennybemenetelekor megáldja tanítványait (Lk 24,50–51). Az apostoli levelek arra buzdítják a keresztényeket, hogy áldják üldözőiket, és mindent hálaadással fogadjanak. Az 1Tim 4,4–5 szerint „Istennek minden teremtménye jó”, és az emberi használatban „Isten igéje és az imádság megszenteli”. Ez a szöveg a szentelmények teremtésteológiai hátterének egyik klasszikus bibliai alapja.Előd István: Katolikus dogmatika, Szent István Társulat, Budapest, 1978, 83. §.

Krisztus húsvéti misztériuma

A katolikus felfogásban a szentelmények nem önálló, a megváltás rendjétől független vallási technikák. A húsvéti misztériumból, vagyis Krisztus szenvedéséből, halálából és feltámadásából nyerik értelmüket. A Sacrosanctum Concilium szerint a jól felkészült hívek életének csaknem minden eseménye megszentelődhet abból a kegyelemből, amely Krisztus húsvéti művéből árad; „alig van az anyagi dolgoknak olyan helyes használata, amelyet ne lehetne az ember megszentelésére és Isten dicséretére irányítani”.

A szentelmények ezért a megtestesülés logikájához kapcsolódnak. A keresztény hit nem tekinti az anyagot önmagában rossznak: víz, olaj, kenyér, bor, fény, hamu, növény, épület és emberi munka egyaránt az isteni teremtés része. A liturgikus jel nem azért használ anyagi elemet, mintha abban személytelen természetfölötti erő lakozna, hanem mert az ember testi-lelki lény, aki érzékelhető jelek révén ismeri meg és fejezi ki a lelki valóságot.

Az Egyház közbenjárása

A szentelmény sajátos jellege abból fakad, hogy nem pusztán magánima, hanem az Egyház által meghatározott, az Egyház nevében végzett könyörgés. Amikor a jogosult szolgálattevő az előírt liturgikus rend szerint áldást ad, nem kizárólag saját személyes jámborságát fejezi ki, hanem az egyházi közösség hitét és közbenjárását. A szentelmény ekkléziológiai cselekmény: Krisztus teste imádkozik egyik tagjáért, egy közösségért vagy a teremtett világ valamely részének helyes használatáért.Előd István: Katolikus dogmatika, Szent István Társulat, Budapest, 1978, 440–441.

Ez az egyházi jelleg nem teszi jelentéktelenné a résztvevők hitét és erkölcsi felkészültségét. Az áldásban kért lelki gyümölcs befogadása rendszerint összefügg a hit, a megtérés, a szeretet és az imádságos készség mértékével. Az Egyház közbenjárása és a befogadó személyes rendelkezése nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő tényezők.

A keresztségi papság

A Katekizmus a szentelmények alapját a megkereszteltek közös vagy általános papságával is összekapcsolja. Minden keresztény arra hivatott, hogy áldássá legyen és áldást mondjon. Ebből következik a családi és közösségi áldások jelentősége: a szülő megáldhatja gyermekét, a család hálát adhat az ételért, a hívek imádkozhatnak egymásért és otthonukért.

A keresztségi papság azonban nem tesz minden hívőt minden liturgikus szentelmény egyformán illetékes kiszolgáltatójává. Minél szorosabban kapcsolódik egy áldás az Egyház nyilvános, szentségi és intézményes életéhez, annál inkább a felszentelt szolgálat – a püspök, pap vagy diakónus – feladata. A családi áldás és a hivatalos templomdedikáció ezért nem ugyanazon jogi és liturgikus szinten áll.

A szentségek és a szentelmények különbsége

A szentelmények a szentségekhez hasonlítanak, de nem „kisebb szentségek”. A hasonlóság abban áll, hogy mindkettő érzékelhető jel, amely az Egyház hitében lelki valóságra irányul. A lényegi különbségek a katolikus teológiában a következők:

Szempont Szentségek Szentelmények Alapítás A katolikus hit szerint maga Jézus Krisztus alapította őket. Az Egyház alapítja, szabályozza és hagyja jóvá őket Krisztustól kapott liturgikus küldetése alapján. Szám Hét: keresztség, bérmálás, Eucharisztia, bűnbánat szentsége, betegek kenete, egyházi rend és házasság. Számuk nem lezárt; az Egyház újakat vezethet be, régieket módosíthat vagy megszüntethet. Hatásmód A szentségi cselekmény erejéből, ex opere operato, amennyiben érvényesen szolgáltatják ki és a felvevő nem állít akadályt. Az Egyház közbenjáró imája révén, amelyet hagyományosan ex opere operantis Ecclesiae kifejezéssel jellemeznek; gyümölcsözőségükben fontos a felvevő felkészültsége. Kegyelmi hatás A szentségek a maguk sajátos módján közlik a megszentelő és szentségi kegyelmet. Nem közlik a Szentlélek kegyelmét ugyanazon a módon; előkészítenek a kegyelemre és segítik az együttműködést vele. Szükségesség Egyes szentségek az üdvösség rendjében sajátos szükségességgel bírnak. Általában nem kötelezőek, de az Egyház lelki segítségként ajánlja őket. Szabályozás Lényegi szerkezetük isteni alapítású, ezért az Egyház nem változtathatja meg azt önkényesen. Formájuk, szövegük, kiszolgáltatójuk és alkalmazásuk az egyházi jog és a liturgikus könyvek szerint változhat.

Az ex opere operato nem azt jelenti, hogy a szentségek mágikusan vagy a hit teljes hiányában automatikusan üdvözítenének. A kifejezés azt fejezi ki, hogy hatékonyságuk végső alapja Krisztus cselekvése, nem a kiszolgáltató személyes érdeme. A felvevő megfelelő rendelkezése a szentségi gyümölcsök befogadásához szükséges.

Hasonlóképpen leegyszerűsítő lenne azt mondani, hogy a szentelmény kizárólag ex opere operantis, vagyis az egyén saját jámborsága szerint hat. Sajátossága éppen az, hogy az egyén imája az Egyház hivatalos közbenjárásához kapcsolódik. Ezért terjedt el az ex opere operantis Ecclesiae megjelölés. A kifejezés teológiai magyarázat, nem a szentségek hatásmódjával teljesen párhuzamos dogmatikai képlet.

Hatásuk és céljuk

A szentelmények elsődleges célja lelki. Az áldás Isten dicséretéhez, hálaadáshoz, a hit elmélyítéséhez, a keresztény kötelességek tudatosításához és a szentségi élet gyümölcsözőbb megéléséhez vezet. Időleges javakért – egészségért, termésért, biztonságos utazásért vagy békéért – is lehet könyörögni, de az ilyen kérés mindig az üdvösség és Isten akarata tágabb rendjében áll.

A szentelményekhez hagyományosan a következő hatásokat kapcsolják:

a szentségek vételére való felkészítés; a hit, remény és szeretet erősítése; az élethelyzetek keresztény értelmezése; személyek és közösségek Isten oltalmába ajánlása; tárgyak helyes, vallásos használatra rendelése; templomok, oltárok és más liturgikus eszközök tartós elkülönítése az istentisztelet számára; a gonosz befolyása elleni könyörgés; a bocsánatos bűnök megbánásának és az engesztelésnek támogatása; testi és időleges javak kérése, amennyiben azok az ember valódi javát szolgálják.