A Bükkalja kőzettani felépítésének köszönhetően, elsősorban az állékony, de jól faragható vulkáni kőzetekhez, a riolit- és a dácittufához (ignimbrithez) kötődően e tájegység településein jelentős hagyománya van a kő megmunkálásának (a kőfaragásnak, a kővágásnak, a kőfejtésnek), a kő népi alkalmazásának. Az építőkő fejtése és a népi építészetben történő felhasználása, a kőfaragás és a kőzetbe vésett, mélyített helyiségek készítése a Kárpát-medencében itt nyúlik vissza a legrégebbi időkig. Az ún. bükkaljai kőkultúra legősibb rétegét a kaptárkövek képviselik.
Örökségvédelem bélyegkép|Andornaktálya kőzetbe faragott helyiségei a II. katonai felmérés térképére vetítve A kaptárkövek és a bükkaljai kőkultúra a táj és az abban élő ember sajátos kapcsolatrendszerét tükrözi: egy jól körülhatárolható hazai tájegységre jellemző, történelmi gyökerű, élő hagyományokkal rendelkező, összetett természeti-tájgazdálkodási-kulturális rendszer, amely egyedülálló természeti jellege miatt – a Hungarikum Bizottság 2016. június 17-i ülésén – megkapta a Hungarikum címet.
A Bükkalja táji karaktere bélyegkép|Bükkaljai táj, Cserépváralja Felső-szoros Bükkalja a Bükköt délről övező, É–D-i irányú völgyekkel tagolt hegységelőtéri, dombsági jellegű kistájcsoport. A tájegységhez köthető – megközelítően 21/19–14/13 millió évvel ezelőtt zajló, intenzív vulkáni tevékenység (ultra-pliniusi kitörések) nagy mennyiségű horzsaköves piroklasztár-üledékeket (ártufát, ignimbritet) eredményezett, amelyek különböző mértékben összehegedtek, „összesültek”, illetve diagenezisen estek át. Kisebb mértékben piroklaszt-hullással lerakódott képződmények (tufa, lapillitufa) is találhatók a „Bükkaljai vulkáni övezetben”. A Bükkalja hagyományosan három részre tagolható, újabban nyolc fázisra elkülönített, több száz méter vastagságú, miocén korú, vulkáni eredetű kőzetei képezik e vidék kőkultúrájának természetföldrajzi, kőzettani alapját. bélyegkép|Fáslegelő a Bükkalján A Bükkalja komplex térhasznosítású és kiegyenlített térosztású átmeneti zóna, mozaikos agrártáj. A természetföldrajzi, táji adottságok következtében az újkorra sokrétű tájhasználat (erdőművelés, erdei legeltetés, pásztorkodás, szőlő- és kertművelés és szántóföldi művelés mozaikjai), változatos felszínborítás (erdők, legelőerdők, fás legelők, gyepek, szőlők, kertek, szántóföldek) és intenzív társadalomdinamika (munkára vándorlás, árucsere, legelőbérlés, búcsújárás stb.) alakult ki. Az ősi, organikus tájhasználat struktúráinak és objektumainak – az úrbérrendezés, a vágásfordulóra alapozott faanyagtermesztő erdőgazdálkodás és a nagyüzemi (intenzív) mezőgazdálkodás hatására – mára csak néhány töredéke maradt meg. bélyegkép|Bükkaljai szőlők A hagyományos tájművelési, gazdálkodási módok (tájhasználati formák) közül leginkább a szőlészet-borászat és a legeltető állattartás állnak szoros kapcsolatban a bükkaljai kőkultúrával. A vidék legfőbb kultúrtörténeti emlékei, a lakás céljára szolgáló kőzetbe faragott hajlékok, az ún. barlanglakások vagy pinceházak mellett egyrészt az extenzív állattartáshoz, ridegtartáshoz, pásztorkodáshoz (kőistállók, kőhodályok, pásztorszállások stb.), másrészt a szőlő- és kertműveléshez, pontosabban a szőlő- és bortermeléshez (pincék, bújók stb.) kapcsolódnak.
Kutatástörténet Bakó Ferenc és Viga Gyula kutatásai nyomán kijelenthető, hogy a Bükkalja a kőépítkezés hagyományos területe. A kő az egyházi, a nemesi építészet mellett a paraszti építőgyakorlatban is jelen van. A vidék népi építészetében a kő (kőzet) felhasználása kétféle módon jelenik meg: a fennálló falú építményekben (lakóházak, gazdasági építmények) és a barlanglakásokban, pincékben, egyéb kőzetbe faragott gazdasági rendeltetésű helyiségekben (istállók, ólak, kamrák stb.). A kőzetbe vájt hajlékok, otthonok felé a néprajzi érdeklődés a 19. század végén fordult. Elsőként Herman Ottó naplójában, valamint Bátky Zsigmond a Néprajzi Értesítőben ír a barlanglakásokról. Napjainkban a népi építészet e jellegzetes típusa és lakóinak helyzete a néprajzi vonatkozások mellett történeti, építészeti és antropológiai irányultságú vizsgálatok tárgyát is képzi.
Kőfejtés és kőfaragás a Bükkalján
Kőfejtők bélyegkép|Ispán-berki-tető kőfejtő A bükkaljai kőbányák legkedveltebb alapanyaga a fehéres színű riolittufa és a vörösesbarnás dácittufa (ignimbrit). Andornaktálya, Bogács, Demjén, Sirok és Szomolya határában több kőfejtőt is műveltek egyszerre. Szomolyán az Ispánberek (Ispánberki-tető), a Vén-hegy, a Gyűr, a Bikaól és a Demecs nevű dűlőkben voltak kőbányák. Bogács is több bányával rendelkezett: ezek a szorosi, az ábrahámkai, a kőkötői, a hintó-völgyi bányák, a Senkibányája, a Fejírkő-bánya és a Veres-bánya.
Az írott források (kataszteri térképek, telekkönyvek) szerint a kőfejtők egy része uradalmi – legtöbbször az egri káptalan tulajdonában lévő – bánya volt (pl. Szomolyán a Csörszlyuk és a Kutya-hegy közötti kaszálón, vagy az andornaktályai „Zúgó-völgyi kőfejtő”, mely a Mocsáryak tulajdonát képezte), egy része magánbányaként üzemelt (amennyiben egy-egy család szőlője olyan helyen volt, ahol követ lehetett fejteni, azt szabadon, adómentesen művelhették), a nagyobb része viszont a községek birtokában volt. Ezekben a bányákban a legeltetési társulat vagy a közbirtokosság tagjai saját célra ingyen fejthették a követ, eladás esetén viszont meg kellett váltaniuk.
A bükk-vidéki kőbányászat kezdetei a középkorra tehetők. Egerben, mint püspöki székhelyen az egyházi építkezések, az egyházmegye szakrális épületei, a várépítések, a nemesi lakóházak, gazdasági épületek és az egyéb középületek – később a paraszti lakóházak – igen nagymennyiségű építőkövet igényeltek. A bükkaljai vulkáni tufakövek igen messzire eljutottak: a Bükk túloldalán, a Bél-kő lábánál álló, II. Kilit egri püspök által alapított ciszterci monostor temploma is itteni gondosan faragott riolittufából és dácittufából épült. A Bükkalja kőbányászatához – a kőfaragóközpontok és kőmunkák bemutatásán keresztül – Szakáll Sándor és Viga Gyula közleményei nyújtanak adatokat.
Kőfaragás és kőmunkák A bükkaljai kőfaragó-hagyomány központja Szomolyán volt. A szomolyai kőfaragó családok egyaránt készítettek tornácoszlopot, ablakkő-keretet, kőkorlátot, kővályút, itatót, kézimalmot, sírkövet és vallással kapcsolatos kultusztárgyakat (kőkeresztet, szentet ábrázoló szobrot, emlékművet.)
Híres kőfaragó család volt a Szomolyán élő Szalóki. Szalóki István műhelyében sok későbbi helyi mester tanulta a kőfaragás fortélyait. A család neves tagja Szalóki Márton, akinek figurális faragványai, kőreliefjei, sokalakos kompozíciói, történeti képei egyedülállóak a hazai kőfaragó hagyományban: alkotásai a „naiv művészet” kategóriájába tartoznak.
A kőfaragók többsége az udvaron, esetleg szín, fészer alatt dolgozott. A paraszti kőfaragás eszközei megegyeztek az iparos kőfaragók szerszámaival. A nagyoláshoz hegyes csákányt, nagyoló csákányt és tisztázó csákányt használtak. A faragás során az alábbi eszközkészlettel rendelkezett a kőfaragó: fogas balta (krengli), fogas véső (salér), egyéb különböző formájú és méretű vésők (sróg-, holker-, nút- és keskenyvéső). A sima felületeket szemcséző kalapáccsal (stockhammer) alakították ki. További tartozékok: a bunkó, a vezérléc, a vízmérték és a különböző smirglikövek, csiszolókövek.
Viga Gyula „Kőmunkák egy bükkalji faluban” című munkájában a következőképpen összegzi kutatásai eredményeit: „A Bükkalja településein – a táj kőzettani felépítése következményeként – jelentős hagyománya van a népi kőtechnikának. Úgy vélem, hogy ez a tevékenységi forma az itt élő népesség tradicionális kultúrája specifikumaként értelmezhető. Ezt jelzi az is, hogy a Bükkalja falvaiban a kőépítkezésnek lényegében egységes övezete alakult ki... A terület kőépítészete kompakt és homogén egységet alkot, ezért némiképp másként kell értelmeznünk itt az építőkő használatát, mint más területeken. Itt nem szükségképpen jelzett vagyoni-társadalmi különbséget, hanem ez volt a legkönnyebben elérhető és legolcsóbban megszerezhető építőanyag valamennyi társadalmi réteg számára. Különbségként itt talán a barlanglakások és a fennálló falú házak birtoklása jelentkezik, bár ez sem szükségképpen a vagyoni helyzet eltérő állapotából, hanem inkább a foglalkozási struktúra differenciáltságából adódik. Itt találhatók legnagyobb tömegben és összefüggő rendben a barlanglakások is. A kőmunkák – a jól faragható kőzet révén – a tradicionális kultúra sajátos vonulatát alkotják.”
A bükkaljai kőkultúra építményei („mélyítményei”) bélyegkép|Barlanglakás archív fotón
Barlanglakások, pincelakások és pinceházak „A barlanglakó életmód azonban nemcsak egyszerűen a parasztság nincstelen rétegének szociográfiai szintezője, hanem – feltételezésünk szerint – egy régi ismeretlen eredetű kultúra csonkán és torzultan ránk maradt emléke, összetevője is, egy kultúráé, amely a kövek között, azok sokrétű alkalmazásával született, virágzott, majd pusztult és hal el éppen a mi korunkban.” – állapította meg Bakó Ferenc. Igaz, hogy a sziklába vájt barlanglakások vagy a kőből épült lakóházak leginkább a 19–20. századot képviselik, azokat mégis egy ősibb hagyomány továbbélésének tarthatjuk. bélyegkép|Barlanglakás Szomolyán A legtöbb barlanglakással Ostoros, Szomolya, Tibolddaróc rendelkezett (településenként több mint száz lakás). Cserépváralján, Egerszalókon, Noszvajon, Sályban, Sirokban jelentős mennyiségű (30–100 lakás), Andornaktályán (Andornakon és Kistályán), Bogácson, Cserépfalun, Demjénben, Egerben, Felsőtárkányban, Kácson, Kisgyőrben kevesebb, mint harminc kőbe vájt hajlékot mért fel Bakó Ferenc 1975-ig. A barlanglakásban élők társadalmi helyzete a történelmi távlatban igen eltérő volt: a tehetősebb, földbirtokkal is rendelkező parasztok vagy iparosok (kőfaragók) és a nincstelen, vagy csak csekély földtulajdonnal bíró napszámosok, summások egyaránt laktak pinceházban. Bakó Ferenc szerint – aki a 13-ik századig vezeti vissza a barlanglakások eredetét és elképzelhetőnek tartotta, hogy azok egy etnikummal (talán a kabarokkal) hozhatók kapcsolatba – a barlanglakás, mint hajléktípus szorosan összefügg a szőlészettel és a borászattal, pontosabban a bortárolással. 1970-ben, Szomolyán például 39 barlanglakásból 31-hez tartozott pince, s ezek közül 19 pince közvetlen a lakásból nyílt. Egy 1862-es összeírás szerint a faluban 82 barlanglakás volt, a két világháború között pedig 172 barlanglakásban 820 személy lakott. 1970-ben 39 ilyen ház található a községben, ebből 27 lakott. bélyegkép|Barlanglakás Szomolyán A domboldalakon vagy a patakvölgyek teraszain lévő barlanglakások a településeken belül csoportosan fordulnak elő, külön szerkezeti egységet alkotva: pl. Egerben a Tetemvár, Miskolcon az Avas, Tibolddarócon a Part, Felsőtárkányban a Város, Kácson a Várhegy, Cserépfalun a Kisamerika, Cserépváralján a Siccvár, a Tulivár, a Bagolyvár, az Alsó pincesor és a Felső pincesor, Andornaktályán a kistályai részen a Felső-part, az Alsó-part és a Hatház nevű barlanglakásos falurészek.
Az archaikus, egysejtű kőbevájt építményekből („mélyítményekből”) háromféle barlanglakás-típus alakult ki (Bakó Ferenc kutatásai szerint):
az egyik az utca vonalával párhuzamos két- vagy háromosztatú (szoba-konyha-kamra), egy bejáratú ház; a másik típus a széttagolt, egymással össze nem kapcsolt helyiségekből álló lakóház, amely utcával párhuzamosan elhelyezkedő helyiségeibe külön-külön ajtón lehet bejutni; a harmadik típus az utca frontjára merőlegesen, a szikla belseje felé kialakított két- vagy háromosztatú ház.
Pincék bélyegkép|Pincebejárat Noszvajon A miocén korú vulkáni tevékenység nyomán létrejött riolit-riodácittufákon képződött nyomelemekben, ásványi anyagokban gazdag talajon zamatos szőlő terem, a jól faragható, könnyen vágható, lyukacsos kőzetbe mélyülő, jól szellőzött, lélegző, magas páratartalmú, szinte állandó hőmérsékletű pincék pedig kiváló feltételeket biztosítanak a bor tárolására, érlelésére. bélyegkép|Szomolyai pincecsoport