bélyegkép|250px|Cima da Conegliano: Szent Ilona. A keresztény ikonográfiában a glória a szentség, illetve a mennyei dicsőség hagyományos képi jelölése. A szent szó részint az elkülönítettség, részint a tökéletesség fogalomkörébe tartozó személyek, dolgok és fogalmak jelölésére használatos, vallási kifejezés. Ellentéte a profán, ami világi, anyagi természetű.
A szó melléknévként vallásilag elkülönített, különleges tiszteletben részesített vagy az istenihez, a transzcendenshez, valamely kinyilatkoztatáshoz, illetve meghatározó vallási eseményhez kapcsolódó személyt, közösséget, helyet, időt, tárgyat, szöveget vagy cselekvést jelölhet. Főnévként olyan személy megnevezése, akit egy vallási hagyomány kiemelkedő vallási tekintéllyel, példaszerű élettel, vértanúsággal, aszkézissel, megvilágosodással vagy más sajátos vallási státusszal kapcsol össze. Az ezekhez tartozó elvont minőséget a szentség szó fejezi ki. A „szent személy” emellett az összehasonlító vallástudomány egyik gyűjtőkategóriája, amelyet csak az egyes hagyományok saját fogalmainak figyelembevételével lehet alkalmazni.
A fogalom jelentésrétegei nem minden vallásban kapcsolódnak össze azonos módon. Egy hely vagy tárgy lehet szent anélkül, hogy erkölcsi tulajdonságot tulajdonítanának neki; egy kiemelkedő vallási személy lehet tisztelt tanító, felszabadult bölcs vagy közösségi patrónus anélkül, hogy valamely teista rendszer „isteni jelenlét hordozójának” tekintené. Egyes, intézményes elismerési eljárással rendelkező vallási közösségekben a szent hivatalosan megállapított cím is lehet, másutt a tisztelet helyi, hagyományos vagy tanítványi közösségekben alakul ki.
A vallástudományi és liturgikus nyelvben a szent ellentétpárja rendszerint a profán: az, ami nincs vallási célra elkülönítve, és közönséges használatban marad. A profán ebben az összefüggésben nem szükségképpen erkölcstelen, vallásellenes vagy anyagi természetű. A szent és profán megkülönböztetése ezért elsősorban vallási státust, rendeltetést és közösségi szabályozást fejez ki, nem egyszerűen a „jó” és a „rossz” szembeállítását.
A személyre alkalmazott szó a kereszténységben is több jelentésű. Az Újszövetség a korabeli hívők közösségét gyakran „szenteknek” nevezi; a katolikus és ortodox hagyomány tág értelemben az üdvözülteket és az angyalokat is a szentek közé sorolja, liturgikus naptáraiban pedig az Ószövetség pátriárkái és prófétái is szerepelhetnek. Szűkebb katolikus egyházjogi értelemben a szent olyan személy, akinek nyilvános és egyetemes tiszteletét az egyház szentté avatás ünnepélyes aktusa elismerte. A többi világvallás hagyományainak alakjaira alkalmazott magyar „szent” többnyire közelítő fordítás: a walī, cádik, risi, szádhu, arhat vagy bódhiszattva fogalma nem feleltethető meg maradéktalanul a keresztény szentnek.
A teista hagyományok egy részében a szentség elsődlegesen az istenség sajátja, a teremtmény pedig kiválasztás, megszentelés vagy kegyelmi részesedés révén mondható szentnek. A buddhista, dzsaina és más nem teista rendszerekben e meghatározás nem alkalmas kiindulópont: ott a vallási kiválóságot többek között a felébredés, a megszabadulás, a bölcsesség, az együttérzés vagy az aszketikus fegyelem kategóriái írják le.
Etimológia és terminológia
A magyar szó eredete A magyar szent szláv eredetű jövevényszó. Az Új magyar etimológiai szótár szerint az ősszláv *svętъ szócsaládjához tartozik, és valószínűleg valamely délszláv, feltehetően horvát–szerb vagy szlovén közvetítő alakból került a magyarba. A kölcsönzés pontos közvetítő nyelve és történeti körülményei nem minden részletükben rekonstruálhatók; vallási jelentésének megszilárdulására ugyanakkor a latin sanctus és a görög hagiosz keresztény terminológiája is hatott.
A szó középkori magyar nyelvemlékekben zent, ʒent és más írásváltozatokban is előfordul. Ezek az alakok elsősorban a régi magyar helyesírás betűhasználatát tükrözik; önmagukban nem igazolják a kiejtés minden részletét. A Nikolsburgi ábécé a székely–magyar rovásírás külön, szent hangértékkel értelmezett összerovását is megőrizte.
A szó főnévként személyt – például „egy szent” –, melléknévként személyt, tárgyat, helyet, időt vagy cselekményt minősíthet. A szentel, szentelés, szentség, megszentel, szentély, Szentírás és szentmise ugyanennek a szócsaládnak a tagjai. A magyar katolikus egyházi nyelvben gyakori a szent- előtag használata olyan rögzült liturgikus és teológiai terminusokban, mint a szentmise, szentáldozás, Szentírás vagy Szentháromság. E formák funkciója nem ítélhető meg egységesen puszta pleonazmusként: részben hagyományos terminusok, részben a vallási rendeltetést és tiszteletet jelölő összetételek.
Latin fogalmak A latin vallási és jogi szókincs több, egymást részben átfedő kifejezést használt. A sacer olyan személyt vagy dolgot jelölhetett, amely valamely istenséghez tartozott, neki volt szentelve, ezért kivonták a közönséges emberi használatból. A szó bizonyos jogi összefüggésekben az isteni vagy közösségi védelem alól kizárt, átokkal sújtott személyre is alkalmazható volt; ebből nem következik, hogy a római vallásban a „szent” és az „átkozott” egyszerűen azonos jelentésű lett volna. A sanctus a sancire – megerősít, szankcióval vagy védelemmel ellát – igével függ össze, és eredetileg hangsúlyozhatta a sérthetetlen, jogilag vagy vallásilag védett állapotot. Később erkölcsi kiválóságot, tisztaságot és vallási tiszteletreméltóságot is jelentett.
A fanum megszentelt helyet vagy szentélyt, a profanum pedig eredetileg a szent tér előtti, azon kívül eső területet jelölte. A profanus ezért elsősorban nem „anyagi” vagy „rossz”, hanem a kultikus határon kívül álló, közönséges használatú valóság. A religiosus a római szóhasználatban többek között olyan helyet vagy dolgot jelölhetett, amelyhez vallási kötelezettség vagy kegyelet kapcsolódott. E fogalmak jelentése koronként, jogi és irodalmi környezetenként változott; nem alkottak minden korban változatlan, egyetlen ellentétpárrá egyszerűsíthető rendszert.
A latin numen az isteni akarat, hatóerő, tekintély vagy jelenlét kifejezésére szolgálhatott. A 19–20. század fordulójának egyes vallástörténészei a római vallást személytelen numina kezdetleges kultuszaként írták le, amelyből később fejlődtek volna ki a személyes istenalakok. E lineáris fejlődésképet a klasszika-filológiai és vallástörténeti kutatás nagyrészt felülvizsgálta: a numen nem egyszerűen „lélek”, és nem bizonyít önmagában egy egységes, istenalakokat megelőző vallási fokozatot.
Görög, héber és avesztai megfelelők A görög keresztény nyelv legfontosabb megfelelője a hagiosz (ἅγιος), amely személyekre, Istenre, angyalokra, a Szentlélekre, az Egyházra, szövegekre, helyekre és tárgyakra egyaránt vonatkozhat. A hierosz (ἱερός) inkább a kultikus, templomi vagy papi szférához tartozó dolgokat jelöli, a hosziosz (ὅσιος) pedig a vallási és erkölcsi kötelességnek megfelelő, jámbor vagy istenfélő állapotot fejezheti ki. A görög terminológia sem vezethető vissza egyetlen, minden használatot kimerítő alapjelentésre.
A héber Biblia legfontosabb szava a qādōš (קָדוֹשׁ), illetve a q-d-š gyök szócsaládja. Gyakori magyarázat szerint a szó „elkülönítettet” jelent, de a modern lexikográfia óvatosságra int azzal a régi nézettel szemben, amely egy feltételezett „levágni” jelentésű gyökből kívánja levezetni. A bibliai használatban a szó elsősorban az isteni szférához tartozást, Isten összehasonlíthatatlan fenségét, jelenlétét és a neki szentelt személyek vagy dolgok különleges státusát jelöli; az elkülönítés ennek gyakori következménye, nem feltétlenül bizonyított etimológiai alapjelentése.
Az avesztai spenta jelentésmezeje a „gyarapító”, „éltető”, „jótékony”, „bőkezű” és „szent” jelentéseket foglalhatja magában. Az Ameša Spenta kifejezést ezért „halhatatlan jótékony lényeknek” vagy „szent halhatatlanoknak” fordítják, de a fogalom zoroasztriánus teológiai összefüggése nem azonos a keresztény szentek kategóriájával.
A szent mint vallástudományi kategória
Szent és profán A vallástudományban a „szent” egyszerre forrásnyelvi és elemző fogalom. Forrásnyelvi értelemben azt jelenti, amit egy adott közösség saját tanítása, rítusa vagy hagyománya szentnek nevez. Elemző kategóriaként a kutató különböző kultúrák olyan jelenségeit hasonlítja össze, amelyek elkülönítéshez, tisztelethez, tilalomhoz, rítushoz, isteni jelenléthez vagy rendkívüli tekintélyhez kapcsolódnak. A két használat nem esik teljesen egybe: amit egy európai nyelv „szentnek” fordít, annak eredeti jelentése lehet „bölcs”, „felszabadult”, „Isten barátja”, „halhatatlan”, „igaz”, „megdicsőült” vagy „tiszteletreméltó”.
Émile Durkheim a vallási élet elemi formáit vizsgáló művében a szent és a profán megkülönböztetését a vallás alapvető társadalmi osztályozásának tekintette. Nála a szent dolgokat tilalmak választják el, és rítusok kapcsolják egy erkölcsi közösséghez. A megközelítés nagy hatást gyakorolt a vallásszociológiára, de nem állítja, hogy minden vallási hagyomány ugyanazokat a dolgokat vagy ugyanazon okból különíti el.
Rudolf Otto 1917-ben megjelent A szent című művében a numinózus fogalmával írta le a vallási tapasztalatnak azt a rétegét, amely nem merül ki erkölcsi jóban vagy racionális tanításban. A mysterium tremendum et fascinans egyszerre utal a titok megrendítő, félelmet keltő és vonzó jellegére, valamint a teremtményi függőség átélésére. Otto nem minden szentnek nevezett dolog történeti eredetét magyarázta, hanem a vallási tapasztalat sajátos szerkezetét kívánta leírni.
Mircea Eliade a szent megjelenését hierophaniának nevezte. Elemzése szerint a vallásos ember számára a tér és az idő nem teljesen homogén: szent helyek, ünnepi idők, eredetmondák és rítusok rendezik a világot. A szent–profán különbséget ezért nem pusztán tárgyak tulajdonságának, hanem a világban való létezés eltérő módjának tekintette. Otto és Eliade elméletei klasszikussá váltak, de a későbbi kutatás bírálta is őket azért, mert olykor a vallás történeti és politikai közvetítettségét háttérbe szorítva egységes, kultúrák fölötti „szent-tapasztalatot” feltételeznek. A kortárs vallástudomány ezért a tapasztalat mellett a nyelvet, az intézményeket, a hatalmi viszonyokat, a rítusokat, a társadalmi emlékezetet és az egyes közösségek önértelmezését is vizsgálja.
A szentség főbb formái A vallási hagyományok a szentséget többféle valósághoz kapcsolhatják:
Istenséghez és isteni tulajdonsághoz. Isten vagy az istenek önmagukban szentek, illetve a szentség, tisztaság, fenség vagy jótékony hatóerő forrásai. Személyekhez. Próféták, vértanúk, aszkéták, szerzetesek, misztikusok, tanítók, uralkodók, vallásalapítók, gyógyítók vagy közösségi patrónusok válhatnak különleges tisztelet tárgyává. Közösségekhez. Egy nép, egyház, szerzetesközösség vagy beavatott csoport vallási kiválasztottsága és közös hivatása alapján szentnek mondhatja magát. Helyekhez. Templomok, szentélyek, sírok, hegyek, folyók, barlangok és zarándokhelyek az isteni jelenlét, egy kinyilatkoztatás, ereklye, történeti esemény vagy rítus miatt különülhetnek el. Időkhöz. Heti pihenőnapok, böjti időszakok, ünnepek, jubileumok és rituális évfordulók a közönséges időtől eltérő rendet alkothatnak. Tárgyakhoz és szövegekhez. Szent könyvek, oltárok, edények, ruhák, képek, ereklyék és rituális eszközök különleges kezelést igényelhetnek. Cselekvésekhez és állapotokhoz. Áldozat, ima, zarándoklat, fogadalom, beavatás, házasság, felszentelés vagy aszketikus életforma kaphat szent jelleget.
Az elkülönítés nem feltétlenül jelent elzárást. A szent hely vagy személy gyakran éppen azért különül el, hogy közvetítő, gyógyító, oktató vagy közösségszervező szerepet töltsön be. A szentséghez kapcsolódó tilalmak – például belépési, érintési, étkezési vagy tisztasági szabályok – egyaránt szolgálhatják a tisztelet kifejezését, a rituális rend fenntartását és a közösségi határok kijelölését.
A szentség a bibliai és zsidó hagyományban
A héber Biblia