A Scharnhorst-osztály csatahajói voltak az első kapitális hadihajók, melyek Németország haditengerészete, a Kriegsmarine számára épültek az első világháború után. Az osztálynak két egysége volt: a Scharnhorst és a Gneisenau. Gyakran egy brit besorolás alapján csatacirkálókként is említik őket. Nevüket a franciaellenes felszabadító háború porosz főtisztjei után kapták, hasonlóan az első világháborúban a Spee altengernagy falklandi csata során elveszett páncélos cirkálóihoz, melyekre a névadással szintén emlékeztek.
Elsőként a névadó Scharnhorstot bocsátották vízre, és sok forrás ezt az egységet tekinti névadónak, de másikak az osztályt Gneisenau''-osztály névvel illetik, mivel ennek fektették le előbb a gerincét és ezt is adták át előbb. Megépítésük jelezte a versailles-i szerződés utáni német tengerészeti fegyverkezés kezdetét. Fő fegyverzetüket kilenc darab 28 cm űrméretű haditengerészeti ágyú képezte, melyeket három háromlöveges lövegtoronyban helyeztek el. Tervezték hat darab 38 cm-es ágyúra való átfegyverzésüket is, de erre már nem került sor.
Mindkét hajó gerincét 1935-ben fektették le, 1936 végén bocsátották őket vízre és 1939 elején adták át őket a haditengerészetnek. A Scharnhorst és a Gneisenau a második világháború elején együtt tevékenykedtek és az Atlanti-óceánon is végrehajtottak hadműveletet a brit hajóforgalom akadályozására. Részt vettek a Norvégia megszállását célzó Weserübung hadműveletben. A Norvégia előtti vizeken rövid tűzharcot vívtak a Renown brit csatacirkálóval és elsüllyesztették a Glorious repülőgép-hordozót a kísérő rombolóival együtt. A Scharnhorst ekkor érte el az egyik legtávolabbról elért találatot egy tengeri ütközet folyamán. 1942 elején a két hajót a Cerberus hadművelet keretében Brestből a La Manche-on át visszavonták Németországba.
1942 elején a Gneisenau súlyos károkat szenvedett egy brit légitámadásban Kielben. 1943 elején a Scharnhorst csatlakozott a Tirpitzhez Norvégiában, hogy a Szovjetunióba tartó angolszász konvojokat innen kiindulva támadhassa. Karácsonykor a Scharnhorst több romboló kíséretében kihajózott egy konvoj megtámadására, de a kísérő hadihajók megakadályozták ebben. Az északi-foki csata során a Duke of York csatahajó valamint több brit cirkáló és romboló tüzében a Scharnhorst elsüllyedt. A Gneisenau átépítését 1943 februárjában leállították. A háború végén torlaszhajóként süllyesztették el Gotenhafen kikötőjében. A háború után kiemelték és lebontották.
Klasszifikáció Ezek voltak a Kriegsmarine első olyan hajói, melyeket hivatalosan csatahajóként (Schlachtschiff) jelöltek meg. A korábbi, első világháborús német csatahajók hivatalosan a sorhajó (Linienschiff)A Császári Haditengerészet Wittelsbach-, Braunschweig-, Deutschland-, Nassau-, Helgoland-, Kaiser-, König- és Bayern-osztályú egységei voltak jelölve sorhajóként. vagy a páncélos hajó (Panzerschiff)A Császári Haditengerészet Preussen-, Sachsen-, Oldenburg-, Brandenburg-, Kaiser Friedrich III-osztályú egységei voltak jelölve Panzerschiffként. A Siegfried- és Odin-osztály egységei negyedosztályú páncél(os) hajóként szerepeltek. A korabeli angol nyelvű terminológia előbbiekre a csatahajó (battleship), utóbbi kettőre a partvédelmi páncélos (coast defense ship) megjelölést használja. megjelölést kapták. A brit haditengerészet a csatacirkáló megjelölést használta rájuk, de a háború után ismét a csatahajó minősítéssel illették őket.BR 1736(48)(2) Naval Staff History Second World War, Home Waters and the Atlantic, Volume II, 9th April 1940 – 6th December 1941, Historical Section Admiralty, pub 20 November 1961. pp. 14–15. A Jane's Fighting Ships 1940 a Scharnhorst- és a Bismarck-osztály egységeit is csatahajókként adja meg.Jane's Fighting Ships 1940 pp. 212–213. Az Egyesült Államok haditengerészete végig csatahajókként sorolta be őket. Az angol nyelvű forrásokban mindkét megnevezés előfordul. például csatacirkálóként, míg csatahajóként említi az osztályt.
Tervezés Előzmények Az első világháborút lezáró versailles-i szerződés megtiltotta Németországnak a tonnánál nagyobb vízkiszorítású hadihajók építését. A 20-as évek folyamán végig folyt a vita a haditengerészet szerepéről és méretéről, egészen addig mígnem Franciaország és a Szovjetunió nagy kapitális hadihajók tervezéséhez nem látott. Ekkor a németek is kapitális hadihajók tervezésébe kezdtek és a vízkiszorítású, nyolc (4×2) 30,5 cm-es űrméretű löveggel felszerelt csatacirkáló tervei 1928-ra készültek el. Megrajzolásukkor a háború alatt be nem fejezett Ersatz Yorck-osztályú csatacirkálók tervrajzait használták fel.
1933-ban Adolf Hitler került hatalomra Németországban és tudatta a haditengerészettel, hogy olyan nagy flottát áll szándékában létrehozni, amelyik képes szembeszállni a brit tengeri hegemóniával. Viszont Hitler elsősorban egy Franciaországgal vívandó korlátolt háborúban gondolkodott, mely szükségessé tette a német kereskedelmi útvonalak védelmét. Ebből a megfontolásból két megnagyobbított Panzerschiff építését hagyta jóvá (D-osztály), hogy segítségére legyenek a három már elkészült Deutschland-osztályú egységnek. Ezek a hajók vízkiszorításúak lettek volna és ugyanolyan lett volna a fegyverzetük és a sebességük mint a korábbi Panzerschiffeknek. A megnövelt vízkiszorítás a nagyobb páncélvédettségből eredt volna. Hitler azért hozta ezt a döntést, mert nem akarta nyíltan megsérteni a versailles-i szerződést.
A német Panzerschiffek elleni küzdelemre a franciák a Dunkerque-osztály két egységének megépítésével válaszoltak az 1930-as évek elején, ami a németeket arra sarkallta, hogy még erősebb csatacirkálókat tervezzenek. Erich Raeder tengernagy, a német haditengerészet főparancsnoka amellett érvelt, hogy növeljék a Panzerschiffek védelmi képességeit valamint a fő tüzérség erejét egy harmadik lövegtorony hozzáadásával. Ezt az álláspontot képviselte a Kriegsmarine is, miután a vízkiszorítású hajót kiegyensúlyozatlannak találta. Hitler hozzájárult az erősebb páncélzathoz és a javasolt belső felosztáshoz, de a tűzerő növelését már nem engedélyezte. Végül Hitler 1934 februárjában beleegyezését adta a hajók egy harmadik lövegtoronnyal való felszereléséhez.
Az így kapott új hajónak vízkiszorításúnak kellett lennie és kilenc darab 28 cm (pontosabban: 28,3 cm) űrméretű ágyúval kellett rendelkeznie, melyeket három darab, háromlöveges lövegtoronyban helyeznek el. A hajó megépítéséhez hogy szabad kezet kapjon, Hitler 1935-ben tengerészeti egyezményt kötött Nagy-Britanniával (angol-német flottaegyezmény), mely a kapitális hajók terén a briteknek 3:1-hez való fölényt biztosított – azaz a németek harmada akkora méretű csatahajóflottát építhettek, mint amekkorával a britek rendelkeztek. Ezzel a versailles-i szerződés korlátozásai is megszűntek a német haditengerészettel szemben.
Az új D-osztályú cirkálók megépítését törölték és helyettük a később a Scharnhorst és a Gneisenau nevet kapó egységek épültek meg. A wilhelmshaveni Kriegsmarinewerft és a kieli Deutsche Werke hajógyárak által megépítendő D-osztályú egységek átmeneti neveit (Ersatz Elsass illetve Ersatz Hessen) az új egységekre megtartották. Az építésüket 14 hónapig visszatartották, részben azért, mert Hitler biztosítani akarta a britekkel kötött szerződést még a munkálatok megkezdése előtt, részben pedig azért, mert számos változtatást hajtottak végre a terveken a megrendelés leadása után.
Mivel az angol-német flottaegyezmény szerint a legnagyobb alkalmazható hajóágyú 40,6 cm űrméretű volt, Hitler hamarosan úgy gondolta, hogy az építendő osztály esetében nagyobb lövegeket is lehetne alkalmazni, ezért ezek 38 cm űrméretű ágyúkkal való megépítésére adott utasítást. Viszont a 28 cm-es ágyúk számára már voltak elérhető lövegtornyok, a 38 cm-esek kifejlesztése viszont még évekbe telhetett. A Führert figyelmeztették arra is a flottaegyezmény engedményeivel kapcsolatban, hogy a britek mindig nagyon érzékenyen reagáltak a német kapitális hadihajók fő tüzérségének űrméretnövelésére. Mivel Hitler a politikai céljainak eléréséhez minél előbb szeretett volna kapitális hadihajókkal rendelkezni, végül belement abba, hogy a hajók 28 cm űrméretű lövegekkel legyenek felszerelve, azzal a kitétellel, hogy azokat a legelső kínálkozó alkalommal át lehessen fegyverezni őket 38 cm-es ágyúkra. A csatahajók barbettáit ennek az igénynek megfelelően alakították ki. A 38 cm-es ágyútornyokat később a Bismarck-osztály kapta meg.
Általános jellemzők
Az eredeti tervek szerinti közel függőleges orrtőkével mindkét csatahajó 226,0 m hosszú volt a vízvonalon és 229,8 m volt a teljes hosszuk. Az Atlantikbuggal való átépítésük révén a Scharnhorst teljes hossza fél méterrel nagyobb lett a Gneisenauénál (235,4 m ill. 234,9 m). A szélességük kerek 30 m, a merülésük 9,1 m volt, amivel vízkiszorításuk tonnát tett ki. A 8,3 méteres merülés melletti standard vízkiszorításuk volt, míg a teljes harci felszereltséggel ez volt 9,9 méteres merüléssel. A hajótesteket hosszanti acélbordázattal építették, melyekre a külső lemezeket ráhegesztették. A hajótest 21 vízzáró részlegre volt osztva és hosszának 79%-án kettős fenékkel rendelkezett. Mindkét hajó főárbóca megépítésükkor a kémény mögött kapott helyet, de a Scharnhorston a háború kitörése előtti hónapokban zajló átépítésekkor a hátsó felépítményre került. A Gneisenaun is végre tervezték hajtani ezt a változtatást, de erre már nem került sor és az árbócok elrendezése alapján a két csatahajót már nagy távolságból jól meg lehetett különböztetni ezután.
A német haditengerészetnél a hajók tengerjáró képességét kedvezőtlennek ítélték meg, mivel teljes terhelés mellett orrnehezek voltak és az átcsapó víz a parancsnoki torony magasságáig is érhetett. Ezt a problémát valamelyest mérsékelni tudták a merőleges hajóorrnak az ívelt Atlantikbugra való cseréjével, amit a Gneisenaun 1939 januárjában, a Scharnhorston 1939 augusztusában hajtottak végre. Az Anton lövegtorony használata erős hullámzásnál így is korlátolt volt. A hajók tatjánál is jelentkeztek problémák, mivel itt is gyakran beszivárgott a tengervíz és nagyon lassan álltak bele egy kanyarodásba. Sekély vizeken mindig szükségük volt vontatóhajók segítségére. Erős kormánymozdulatoknál a sebességük több mint 50%-át elvesztették és 10°-nál nagyobb mértékben megdőltek. Ez a dőlés a próbautak során a 13°-ot is elérte.
A csatahajók legénysége 56-60 tisztből illetve 1613 és 1780 közötti sorállományúból állt. A raj zászlóshajójaként funkcionáló egységen ehhez jött még 10 tiszt és 61 sorállományú. A fedélzetükön számos kisebb vízi jármű, köztük két őrhajó, két gőzbárka, két bárka, két pinasse, két kutter, két jolle és két dingi volt elhelyezve.
Meghajtás
Eredetileg az osztály hajóit dízelmeghajtással tervezték ellátni hasonlóan a Deutschland-osztály három egységéhez, mivel nagy előnye volt a csekély fogyasztás, az ebből fakadó nagy hatótávolság és a hajó méreteihez viszonyított magasabb teljesítmény. A MAN azonban még csak kísérleti stádiumában volt az olyan dízelhajtóművek kifejlesztésének, melyek az elérni kívánt 30 csomót teljesíteni tudták volna és a technológia még nem volt érett.