bélyegkép|jobbra|250px|Szertartás egy tokiói szumócsarnokban (2020) bélyegkép|jobbra|250px|Szumóbirkózás
A szumó (相撲) japán eredetű küzdősport. Kevés közös vonása van a hagyományos birkózással, eredete és a használt technikák alapján talán a cselgáncshoz áll legközelebb. A küzdelmek során két rikisi csap össze egy kör alakú küzdőtéren (dohjó).
A japánok harcművészetnek és nemzeti sportjuknak tekintik, és úgy tartják, hogy a szamurájok hagyományai a szumóban élnek tovább. Nem meglepő, hogy mind a mai napig nagyon sok szertartás és rituálé kapcsolódik hozzá, mint például a küzdelmek előtti sószórás, amely a sintó vallásban a megtisztulás jelképe vagy a rituális tánc, amelynek során a birkózó egy kamival küzd.
Harcművészetekben szokatlan módon a versenyzőknek minden versenyen meg kell küzdeniük elért rangjukért, és egy negatív eredménnyel (make-kosival) záródó torna a kivívott pozíció elvesztését vonja maga után. Ezért a versenyzők egész pályafutásuk alatt nagy stressznek vannak kitéve, ami a nagy súly okozta betegségekkel együtt magyarázza viszonylag alacsony átlagéletkorukat. Az automatikus visszasorolás csak a két legmagasabb rang, az ózeki és a jokozuna esetén nem történik meg.
A szumó története bélyegkép|250px|Szumóbirkózás az edói (tokiói) Nagy Amfiteátrumban (egy 1867-ben megjelent kiadványból) A legtöbb küzdősporthoz hasonlóan a szumó eredete is az írott történelem kezdete előtti időkbe vezethető vissza. Egy japán legenda szerint a japán nép fennmaradását is egy szumómeccsnek köszönheti, mely során Takemikadzucsi viharisten legyőzte a rivális törzs vezetőjét. Eredetileg valószínűleg termékenységi szertartások része volt és az istenek szórakoztatását, jószándékuk elnyerését szolgálta. Annyi bizonyos, hogy már a legkorábbi, a 8. századból fennmaradt japán nyelvű szövegekbenA 712-ben írt Régi dolgok krónikája megemlíti az isteni mérkőzést, a 720-as Japán krónika pedig egy idzumói, Nomi-no Szukune nevű fazekasról ír, aki 23-ban a császár parancsára megmérkőzött egy hírhedt verekedővel és egy gyomrára mért ütéssel megölte. Ezzel Szukune vált a szumó atyjává. DIP is említik szumai néven, ekkoriban vezették be a császári szertartások közé. Ez az ősi sport még nagyon távol állt a mai kifinomult, ceremoniális szumótól, kevés szabálya volt és a küzdelem gyakran halálos kimenetelű volt.
Az 1192-ben kezdődő Kamakura-korban katonai diktatúra vette át az irányítást Japán felett, amely a szumót a harcosok képzésének részeként kezelte (később a szamurájok ebből fejlesztették ki a dzsúdzsucut). A 16. század végére a szumó mindinkább a nép szórakoztatására szolgált és egyre népszerűbbé vált.Oda Nobunaga felhívására 1578-ban már több mint 1500 versenyző vett részt a hadúr palotájában zajló tornán. Sumo FAQ A Tokugava-sógunátus idején alakult ki a kör alakú küzdőtér (korábban nem korlátozták a rendelkezésre álló területet) és a jelentős díjak, illetve a társadalmi felemelkedés lehetősége miatt egyre többen vettek részt a versenyeken. A hivatásos versenyzők csoportokat alakítottak, felkészülésüket elősegítendő. Ők főként gazdátlan szamurájok (róninok) voltak. Amelyikük megnyerte valamelyik földesúrt patrónusnak, annak hosszú távon biztosított volt a megélhetése. A ranglistákon rendszerint nem is a rikisik születési helyét, hanem uruk nevét tüntették fel.
A modern szumó legtöbb jellegzetessége ebben az időszakban alakult ki, és a 18. század végétől rendszeresen évi két hivatalos basót (tornát) rendeztek.A szumó története 1761-től a sportág professzionális változatát a „népi”, majd amatőr szumótól való elkülönítés végett ózumó névvel illették. A Meidzsi-restauráció idején a szumó mint a régi, elvetendő korszak egyik jelképe elvesztette támogatóit, majdnem betiltották. A birkózói klubok átalakultak, a versenyzők megélhetés nélkül maradtak. Nagy átalakítások kezdődtek, számos szabályt újraírtak, 1873-tól nők számára is engedélyezték a tornák látogatását.A dohjót mind a mai napig nem érintheti meg nő, mert a hagyományos felfogás szerint tisztátalanná tenné a megszentelt területet. Ezért Óta Fuszae, Oszaka és egyben Japán első női kormányzója minden évben kénytelen helyettest küldeni maga helyett a torna győztesének járó kormányzói kupa átadására, mivel a szövetség nem engedélyezi számára a küzdőtérre való belépést. IHT Végül 1885-ben a császár ismét megtekintett egy bemutatótornát, ezzel hivatalosan is elismerte a sportág létjogosultságát és biztosította támogatásáról.
bélyegkép|250px|Japán szumóversenyzők a chicagói vasútállomáson 1907-ben A 20. századtól kezdődően a sport népszerűsítésére számos külföldi utat szerveztek, az 1907-ben az Amerikai Egyesült Államokba látogató delegációt Theodore Roosevelt elnök is fogadta. A szumó lendületét a második világháború megtörte, 5 évig nem rendeztek hivatalos tornákat. 1947 után a szabályrendszert, ismét komoly átalakítások útján, valamivel demokratikusabbá tették. 1949-ben 10-ről 15-re nőtt a tornánkénti mérkőzések száma és 1957-ig hatra emelték a honbasók számát.Sumotalk.com
1953-ban kezdődött a meccsek televíziós közvetítése, amely azon túl, hogy egyre többek számára tette lehetővé a tornák követését, a népszerűségét is megnövelte.
Bár nem japán származású rikisik már régen feltűntek a szumóban, ők főként a Japánnal hagyományosan szoros kulturális kapcsolatban álló országokból jöttek, mint Kína, Dél-Korea vagy Tajvan. Az első nem ázsiai versenyző a hawaii Jesse Kuhaulua volt, aki 1964-ben lépett először a dohjóba Takamijama néven.Journeythroughjapan.org Az első nem japán származású birkózó, aki elérte az ódzumó legmagasabb rangját, a szintén hawaii származású Akebono Taró lett, akit 1993-ban avattak jokodzunává.
Az első európai, aki elérte az ózeki rangot, a bolgár Kalojan Mahljanov (Kotoósú Kacunori) lett 2005-ben.https://index.hu/sport/0524mhljnv/ Bolgár szumós nyerte a Császár Kupát Mahljanov 2008-ban megnyerte a rangos Császár-kupát is.
A szumó szabályai bélyegkép|jobbra|250px|Szumóversenyzők és a döntőbíró az összecsapás előtt A szumómérkőzés szabályai nagyon egyszerűek. A kör alakú küzdőtéren belül két versenyző csap össze a gjódzsi (döntőbíró) jelzésére és a cél, hogy vagy kiszorítsák az ellenfelet a körből, vagy arra kényszerítsék, hogy a talpán kívül valamelyik másik testrésze is hozzáérjen a földhöz. Aki hamarabb kilép vagy hamarabb földre esik, veszít, míg a másik elkönyvelhet magának egy pontot, és megkapja a győzelemért járó pénzdíjat, illetve az adott mérkőzésre a különböző szponzorok által felajánlott nyereményeket.
A meccsek maguk rendszerint rövidek, sokszor csak néhány másodpercig tartanak. Tilos ököllel ütni, gyomrot vagy mellet megrúgni, az ellenfél haját tépni vagy szemét nyomni; ezekért azonnali leléptetés jár. A győztes személyének megállapítása és kihirdetése a gjódzsi feladata.
A küzdelem előtt (sikiri) A szumóban minden páros küzdelmet tradicionális, a tényleges harcot megelőző rituálék vezetnek fel. Az előző küzdelem végeztével a következő párbaj küzdelemre hívással kezdődik, a jobidasi (segítő) a soron következő két birkózót a nevükön szólítja. Ekkor mindkét rikisi fellép a dohjóra, és megkezdi a rituálék végrehajtását. Először saját oldalukon (kelet vagy nyugat) a megszentelt körön belülre lépnek, egymással szembeállnak, meghajolnak, majd elindulnak a számukra kijelölt sarkok felé, ez mindig a négyzetes dohjó azonos oldalán helyezkedik el, az egyik sarok délkelet, a másik délnyugat felé néz.
Az első rituálé, amit végrehajtanak a küzdők, a siko. Ekkor mindketten a körön belül, de annak hátat fordítva leguggolnak, erőteljesen tapsolnak egyet. Innen felemelkedve a jobb lábukat minél magasabbra emelve dobbantanak a kör szélét alkotó szalmafonaton. Ezt a mozdulatsort bal lábbal is megismétlik. Ekkor elhagyják a kört és kimossák szájukat egy kanálnyival az "erőt adó vízből" (csikara-mizu), majd megtörlik egy papírtörlővel (csikara-gami). A kanál vizet és a papírt vagy olyan rikisinek kell átadnia, aki győztes volt a saját küzdelmében azon az oldalon előzőleg, vagy ha vesztes volt, akkor a következő küzdelem adott oldali birkózója adja át. Mindeközben a gjódzsi különlegesen magas hangon újra bejelenti a két rikisit. Amint végeztek a tisztító rituáléval, a birkózók újból belépnek a körbe pontosan keleti és nyugati irányból, leguggolnak egymással szemben szélesre nyitott térdekkel (szonkjo), majd egy erőteljes tapsot követően mindkét kezüket vízszintesbe emelve, nyitott tenyérrel megmutatják egymásnak, hogy nem rejtegetnek fegyvert maguknál. Ezzel jelzik, hogy készen állnak a nyílt, igazságos küzdelemre. Ezt követően felállnak és visszatérnek a saját sarkukhoz. Eközben a jobidasik körbehordozzák a ring szélén lépkedve a szponzori zászlókat (kensó), ezek reprezentálják a szponzori pénzdíjakat, melyek az adott küzdelem győztesét illetik majd. A rikisik eközben felvesznek egy marék sót az erre a célra odakészített dobozból és egyszerre belépnek a ringbe, a sót a dohjóra szórva. Ez a rituálé elsősorban a küzdőtér gonosz szellemektől való megtisztítását szolgálja (mint ahogy a lábdobbantások is). Ezt követően a birkózók már közvetlenül a kezdővonalukhoz (sikiri-szen) állnak és végrehajtanak egy újabb sikót, ezúttal egymással szembehelyezkedve. Majd felállva immár küzdőpozíciót vesznek fel: terpesz, talpak teljes felületen érintkeznek a dohjóval, guggolás, majd mindkét ököl érinti a talajt a kezdővonal mögött, viszont ekkor még nem kezdődik el a küzdelem. A rituálék egy részét még kétszer megismétlik (ringbe belépés, sószórás, leguggolás egymással szemben, küzdőpozíció felvétele), ezek során a gjódzsi még nem készül a küzdelemre, ez onnan is észrevehető, hogy nem a rikisik felé fordul, hanem kelet felé. A harmadik után a gjódzsi szóban jelzi a birkózóknak, hogy elérkezett a küzdelem ideje.
Ezen rituálék a hagyománytisztelet mellett pszichológiai nyomásgyakorlásra is alkalmasak, végrehajtásuk közben a küzdőknek lehetőségük nyílik egymás felmérésére, megfélemlítésére is. Korábban nem volt időkeret, amibe a mérkőzés előtti rituáléknak bele kellett férnie, ezért ezek nagyon sokáig eltarthattak. Ma már csak négy perc áll rendelkezésre a fentiek végrehajtására.
A mérkőzés menete A küzdelem kezdetén mindkét birkózónak egyszerre kell támadnia (tacsi-ai) alapállásból, miután mindkét öklével egyszerre megérintette a küzdőtér felszínét. A gjódzsinak jogában áll újraindítani a küzdelmet, amennyiben ez nem egyszerre történt meg. A küzdelem végeztével a döntőbíró azonnal jelzi a győztest a harci legyezőjének (gunbai) a győztes oldal felé tartásával. thumb|thumbtime=9|250px|Rövid felvétel egy szandanme osztálybeli küzdelemről 萬華城 (Mankadzsó, balra) és 剛天佑 (Gótenjú, jobbra) között: ebben a szokatlanul hosszúra nyúlt mérkőzésben Mankadzsó győzött a 2007. májusi honbaso 12. napján.
A gjódzsi döntése mindazonáltal nem végleges és a dohjó körül elhelyezkedő shimpan azaz bírók által felülírhatók. Egyet nem értés esetén a shimpan bemegy a küzdőtér közepére tanácskozni (mono-ii). Ha egyetértésre jutottak, megváltoztathatják a döntőbíró ítéletét vagy újrajátszást (torinaosi) is elrendelhetnek. A küzdelem végén a gjódzsi bejelenti a győztes nevét és a győztes technikát (kimarite), mellyel diadalmaskodott. Ezt követően a birkózók visszatérnek a saját oldalukhoz, meghajolnak vagy bólintanak egymás felé. A vesztes hagyja el először a dohjót. A felsőbb osztályokban a győztes megkapja a szponzorok által felajánlott, borítékokban lévő pénzdíjakat (kensó-kin), ezt a gjódzsi a harci legyezőjén nyújtja át, a rikisi pedig tenyéréllel három rövid, függőleges vágást ejt a levegőbe a sintó isteneknek megköszönve ezzel a győzelmet és a nyereményeket, majd elveszi azokat a legyezőről. Korábban előfordult, hogy ha egy jokozunát egy alacsonyabb rangú birkózó győzött le, a közönség ülőpárnákkal dobálta meg őket, ma már ez tilos.