Rodosz ostromát 1480. május 23-án kezdte meg az Oszmán Birodalom serege. A várost a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrend védte. Az ostrom augusztus 17-én a védők győzelmével fejeződött be.

A rend 1310-ben foglalta el az új központjának kiválasztott Rodoszt, székhelyét az azonos nevű városban rendezte be. A lovagok egyedül a pápának tartoztak felelősséggel, a szigetet szuverén hatalomként irányították. Kicsi, arisztokratikus államukban legfeljebb 500-600 lovag tartózkodott egyszerre, a többiek Európában éltek.

Az Anatólia délnyugati partvonalához húsz kilométernél is közelebb fekvő Rodosz elfoglalása biztos kikötőt jelentett a keresztény hajóknak és jó kiindulópontot a muzulmánok elleni harchoz. A rend a Dodekanészosz-szigetcsoport számos tagját is ellenőrzése alá vonta, és kicsi, de ütőképes flottájával rendszeresen támadta a muzulmán hajókat. Az Oszmán Birodalom 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt, és nagyszabású terjeszkedésbe kezdett, amelynek útjában állt a sziget és a rend.

II. Mehmed oszmán szultán 1480-ban látta elérkezettnek az időt ahhoz, hogy megtámadja Rodoszt. Flottája május 23-án kötött ki, seregét, amely 10–15 ezer embert számlált, Meszih pasa vezette. A török sereget nagyjából hatszáz lovag várta Rodoszon, akik 1500–2000 apródra, zsoldosra, más fegyveresre, ott rekedt zarándokra, valamint a helyi lakosokra számíthattak. Összességében mintegy 3500-an lehettek Rodosz védői. Parancsnokuk Pierre d’Aubusson nagymester volt.

A pasa tüzérsége megkezdte a városfalak omlasztását. Első számú célpontjuk a johannita hajók kikötőjének bejáratát őrző Szent Miklós-torony volt, amely egy móló végén állt. Tíz nap alatt az óriási bronzágyúk rommá lőtték az erődöt, és a törökök a tenger felől megtámadták. A harcban több száz török halt meg, de nem sikerült eredményt elérniük. Az ostrom folyamán a torony több hasonló rohamot élt túl.

A pasa ezután a zsidó negyedet őrző öreg falakra koncentrált, és ötheti ágyúzással szinte teljesen elpusztította azokat. A védők a fal mögött mély árkot ástak, emögött pedig egy újabb falat emeltek. Június 28-án hajnalban a török gyalogosok megrohanták a falakat. Áttörtek a várfalon, de a mögötte emelt sánccal már nem boldogultak. A pusztító öldöklésben súlyosan megsebesült a nagymester is. Végül a törökök megfutamodtak, és a várból kitörő védők a sátraikig kergették őket.

A támadók és a védők a kor szinte valamennyi harci eszközét és taktikáját bevetették. A törökök ácsoltak ostromtornyot és pontonhidat, közlekedőárkok bonyolult rendszerét dolgozták ki, a várba magát menekültnek kiadó keresztény árulót küldtek. A védők gyújtóhajókkal, szurokkal, kénnel válaszoltak, és egy hajítógépet is építettek. A törökök végül hazatértek. Legközelebb 1522-ben támadták meg a szigetet, és akkor sikerült elfoglalniuk.

Lovagok a szigeten Az időszámítás utáni első évezred végén a keresztény zarándokok fő célpontja a Szentföld volt. A hosszú utazás, a betegségek, a nélkülözés és a nomád beduin törzsek támadásai életveszélyessé tették az utat. Néhány kegyes, az itáliai Amalfiban élő kereskedő 1050-ben elhatározta, hogy egy templomot és egy kórházat építtetnek Jeruzsálemben, ahol a zarándokok menedéket találhatnak. A létesítményt Keresztelő János oltalmába ajánlották, és az ott szolgálók Ispotályos Testvériség néven híresültek el. Először csak a zarándokok ápolása és a szegények segítése volt a céljuk.

A 12. század elején, az első keresztes hadjárat kezdeti sikere után ápolási-katonai renddé alakultak, és az elesettek védelmezése mellett felesküdtek a keresztény hit védelmére is. II. Paszkál pápa 1113-ban ismerte el hivatalosan rendi tevékenységüket. A johanniták első nagymestere a keresztes hadjáratot vezető Raymond du Puy lett.

A rend alapjai az azonos területről, nyelvterületről származó lovagokat egybegyűjtő nyelvek voltak. A rend három „osztályból” – lovagok, káplánok, barátok – állt, és több mint két évszázadon át a Szentföldön tevékenykedett, központja Jeruzsálemben, majd Akkóban volt. Utóbbit 1291-ben elfoglalták a muzulmánok, és a lovagok a ciprusi Lemeszószba költöztek. II. Henrik ciprusi király azonban nem látta őket szívesen, és annyira megnehezítette a rend életét, hogy a johanniták úgy döntöttek, új területet keresnek maguknak. A Bizánci Birodalomhoz tartozó, termékeny Rodoszt nézték ki, amelyet a császár a Genovai Köztársaságból származó admirálisának adott hűbérbe, valójában azonban a Velencei Köztársaság által támogatott kalózok uralták, egyes települések pedig önállóak voltak.

A sziget ellen 1306-ban indult meg a szerény léptékű hadjárat. Kisebb összecsapások és ostromok után, 1310. augusztus 15-én került Rodosz városa a johannita rend kezébe. Az Anatólia délnyugati nyúlványaihoz húsz kilométernél is közelebb fekvő Rodosz elfoglalása biztos kikötőt jelentett a keresztény hajóknak és jó kiindulópontot a muzulmánok elleni harchoz. A lovagok egyedül a pápának tartoztak felelősséggel, a szigetet szuverén hatalomként irányították. Kicsi, arisztokratikus államukban legfeljebb 500–600 lovag tartózkodott egyszerre, a többiek Európában éltek. 220px|bélyegkép|balra|Pierre d’Aubusson nagymester és lovagjai, ruhájukon a rodoszi kereszttel A rend a Dodekanészosz-szigetcsoport számos tagját is ellenőrzése alá vonta, és kicsi, de ütőképes flottájával rendszeresen támadta a muzulmán hajókat. „Ezek a kalózok arra fordítják energiájukat és merészségüket, hogy megzavarják az életet, mindenféle veszteséget okozva a kereskedőknek és elrabolva az utazókat” – jegyezte fel egy oszmán krónikás. A johannitáknak pápai engedélyük volt arra, hogy a térségben bármilyen hajót megállítsanak, átkutassanak, rakományát elkobozzák, ha úgy vélték, hogy a hitetlenekkel folytatott kereskedésre szánták vagy abból származott.

Mindebből látható, hogy rodoszi tartózkodása alatt teljesen megváltozott a rend karaktere: az ápolási tevékenység a háttérbe szorult, és átadta helyét a muzulmánok elleni harcnak. A rend a kalózkodás mellett az összes komolyabb keresztény katonai vállalkozásban részt vett. 1334-ben hat hajót adott a Szmirna ellen induló keresztény flottába, 1359-ben harcolt Lampszakosznál és a Dardanelláknál, két évvel később I. Péter ciprusi királyt segítette Attalia elfoglalásában. Többször összecsaptak a mameluk szultánnal is, utóbbi 1440-ben és 1444-ben is sikertelenül próbálta meg elfoglalni a szigetet. A folyamatos harcok és az erődítmények építése, állandó karbantartása, a hajók üzemeltetése miatt azonban a rend kiadásai túlszárnyalták bevételeit, és a johanniták hatalmas adósságot halmoztak fel.

A lovagrend európai megítélése vegyes volt. II. Piusz pápa például ezt írta rólukː „Ha minden keresztény herceg […] hasonlóan fáradhatatlan lett volna a törökökkel szembeni harcban, mint Rodosz szigete, akkor a hitetlenek nem váltak volna ennyire erőssé.” A kereskedő államok ezzel szemben úgy vélték, hogy a johanniták kalózakciói és kereskedelmi blokádjai a muzulmán–keresztény békét veszélyeztetik. A muzulmánok rettegték és gyűlölték őket, Szaladin egyiptomi szultán gondolkodás nélkül megölette őket, ha fogságba kerültek.

A nagymester alattvalói görög és latin keresztények voltak, nagyjából húszezren. A helyi kereskedők és a zsidók a burgóban, a fallal megerősített városban éltek. A rodosziakat arra kötelezte a rend, hogy teljesítsenek evezős szolgálatot (marinera) a hadi gályákon, vagy állítsanak ki maguk helyett egy matrózt. 1462-ben Piero Raimondo Zacosta nagymester megszüntette ezt a gyakorlatot. A helyiek elsősorban a mezőgazdaságban és az építkezéseken dolgoztak, szükség esetén a lovagok oldalán harcoltak. Az ostromról készült korabeli beszámolók szerint a sziget lakosai támogatták a rend harcát a törökökkel szemben. Számos európai átutazó fordult meg a szigeten, kereskedők, tengerészek és zarándokok.

Adósságkezelés és várakozás 1453. április 6-án az alig több mint két éve uralkodó II. Mehmed oszmán szultán megkezdte Konstantinápoly ostromát. Már javában zajlottak a harcok, amikor május elején Jean de Lastic nagymester 1454 júniusára Rodoszra rendelte a rend összes perjelét, hogy a felhalmozott adósság rendezéséről tárgyaljanak. A hónap végére elesett Konstantinápoly, amelynek híre július 6-án érkezett meg a szigetre. Konstantinápoly elestétől számított három évtizeden át a rend pénzügyi problémái és a török ostromra való folyamatos készülődés határozta meg a lovagok életét.

A város és a birodalom bukása egyértelművé tette, hogy alapvetően fognak megváltozni a viszonyok a Földközi-tenger keleti medencéjében, amelyet egyértelműen a keresztények uraltak a 11. és a 15. század között. Mehmed ambíciói ugyanis hatalmasak voltakː azt akarta, hogy a világon „egy birodalom, egy hit és egy hatalom” legyen. Magát két tenger (a Földközi- és a Fekete-tenger) urának tekintette. Terjeszkedésének útjában álltak viszont a görög partvidék és az égei-tengeri szigetvilág keresztény miniállamai, Velence és Genova gyarmatai, a Ciprusi Királyság, valamint Rodosz, amelyek a nyugatot a Szentfölddel összekötötték. Ezek a területek mind kiszolgáltatottá váltak Konstantinápoly bukásával. 300px|bélyegkép|balra|A Földközi-tenger keleti medencéje 1450 körül. Világos okkerː Oszmán Birodalom, sötét okkerː Genovai Köztársaság, zöldː Velencei Köztársaság, pirosː Nakszoszi Hercegség, kékː johanniták, lilaː Bizánci Birodalom, rózsaszínː Mameluk Szultánság, barnaː Ciprusi Királyság A rend tisztában volt azzal, hogy a támadás elkerülhetetlen, csak az időpont volt kérdéses. Az egymást követő nagymesterek – Jean de Lastic, Jacques de Milly, Piero Raimondo Zacosta, Giovanni Battista Orsini és Pierre d’Aubusson – ezért egyszerre harcoltak az adóssággal és az idővel. Különböző eréllyel és váltakozó eredménnyel próbáltak pénzt kisajtolni a nyugati perjelségekből, az európai uralkodóktól és a pápától. Voltak más jövedelmeik is, hiszen óriási birtokokkal rendelkeztek, kikötői díjakat szedtek, zarándokokat fogadtak, hiteleket vettek fel nyugat-európai kereskedőktől, főleg katalánoktól. Kalózkodtak, sőt olykor bérbe adták ennek jogát.

Isztambulból a szultán egy új iszlám birodalmat épített ki Bizánc egykori birtokain. Mehmed esküt tett Rodosz elfoglalására és elpusztítására, és csak azért halasztotta a támadást, mert más vidékek, köztük Magyarország ellen vezetett hadjáratokat. A Földközi-tenger keleti medencéjének fontos keresztény kereskedelmi területei, mint például a Ciprusi Királyság, behódoltak a szultánnak, és éves adót fizettek nyugalmukért. A johanniták ezt 1454-ben visszautasították, 1462-ben azonban, látva a törökök terjeszkedését Dél-Görögországban, mégis ráálltak a fizetésre, amit nem adónak, hanem önkéntes ajándéknak neveztek. A rend szövetségeseket keresett Európában, és még a mameluk szultánnal is egyezséget kötött Mehmed ellen.

A befolyó pénzt a támadás elleni védekezésre, elsősorban az erődrendszerek felújítására és megerősítésére költötték. Nemcsak Rodoszt hanem a közeli szigetek, például Kosz, Kálimnosz, Lérosz, Níszirosz és Szími, valamint a szárazföldi Bodrum várait és figyelőtornyait is átalakították. Rodoszon a három évtized alatt új tornyokat és erődöket építettek, felújították a kikötőket védő mólókat, megtisztították az épületektől a várfalak környékét, kiszélesítették az árkokat, megvastagították a falakat.. Erődítményeket újítottak fel és bővítettek a sziget több pontján, hogy a parasztoknak legyen menedékük, ha megkezdődik a török invázió. Ezeken kívül számos megfigyelőtornyot üzemeltettek a szigeteken, amelyek füsttel, fénnyel, tükrökkel továbbítottak üzeneteket.