Salernói Richárd, olykor a Fejedelemségből való vagy a Principátusbeli Richárd (, ; 1060 körül – Maras, 1114. november) itáliai normann nemes, keresztes lovag, 1104–1108 között Edessza kormányzója, 1108–1114 között Maras ura.
Unokatestvére, Bohemund tarantói herceg parancsnoksága alatt, az itáliai kontingens tagjaként vett részt az első keresztes hadjáratban. 1100-ban unokatestvérével együtt szaracén fogságba esett, három évvel későbbi szabadulása után I. Bohemund követeként utazott Európában. 1104–08 között a raboskodó II. Balduin edesszai gróf helyetteseként kormányozta Edesszát; erőskezű intézkedései miatt nem örvendett népszerűségnek. Később az északi Marasban uralkodott. Személyazonosságát és családi kapcsolatait illetően több kérdés felvetődött.
Élete Származása és ifjúkora balra|70px 1060 körül született Hauteville Vilmos salernói gróf (1027 k. – 1080) és Mária sorrentói hercegkisasszony († 1085 után) másod- vagy harmadszülött fiaként. Édesapjának, Hauteville Vilmosnak tizenegy fivére volt, köztük a híres Robert Guiscard, Apulia és Szicília hercege. A tizenkét Hauteville-fivér alapozta meg a család befolyását és hírnevét, s révükön emelkedett a dinasztia a legelőkelőbb itáliai famíliák közé. Édesapja oldaláról Salernói Richárd unokatestvérei közé tartozott többek között Bohemund tarantói herceg és Hauteville Tankréd. Salernói Richárd édesanyja a longobárd Guidó sorrentói herceg leánya volt. Bizonytalan, hogy Hauteville Vilmosnak és feleségének pontosan hány gyermeke született: a korabeli források négy fiúról – Róbert, Tankréd, Richárd, Ranulf – és egy leányról tesznek említést.
Életének első, mintegy harmincéves szakaszáról csak nagyon keveset lehet tudni, neve alig bukkan fel a dél-itáliai forrásokban. Nem lévén elsőszülött, a címek és a birtok öröklésére Salernói Richárd nem számíthatott; ehelyett feltehetően nagybátyja, Hauteville Roger oldalán vett részt Szicília normann meghódításában. Caeni Radulf történetíró beszámolójából arra lehet következtetni, hogy az első keresztes hadjárat meghirdetésekor Salernói Richárd a fivére, az 1091 után a siracusai grófi trónra kerülő Tankréd udvarában élt. A Bagnarai Szent Lúcia-zárdának tett adományok arra engednek következtetni, hogy birtokai is voltak Siracusa környékén.
Az első keresztes hadjárat
A dél-itáliai normannok szép számban csatlakoztak a II. Orbán pápa meghirdette első keresztes hadjárathoz. Számos rokonával – úgymint unokafivéreivel, Bohemund tarantói herceggel és Hauteville Tankréddal, továbbá testvérével, Salernói Ranulffal és ennek fiával, Richárddal – együtt Salernói Richárd is felvette a keresztet. Az ismeretlen Monte Cassinó-i szerzetes tollából származó Historia belli sacri szerint Bohemund tarantói herceg 1096 nyarán, a Salernóhoz közeli Amalfi ostroma közben szerzett tudomást a keresztes hadjáratról; ezután kezdte el szervezni csapatát és gyűjtötte maga köré rokonait. A jól felszerelt és kiképzett normann sereg 1096 októberében hajózott ki Bariból, és a következő év áprilisában érkezett meg a keresztes seregek gyülekezőhelyére, Konstantinápolyba. Anna Komnéné bizánci hercegnő és történetíró Alexiasz című munkájában külön beszámol Salernói Richárd útjáról az Adriai-tengeren: Salernói Richárd nem az unokafivérével utazott, hanem 6000 arany sztatérért bérelt három hajót. Ezek 1096. december 6-án, Szent Miklós napján bontottak vitorlát, Salernói Richárd saját embereivel – Anna Komnéné tudomása szerint 1500 katonával és 80 hátaslóval – a fedélzeten. Chimera volt a céljuk, ám útközben összeakadtak a bizánci flotta főparancsnokának, Nikólaosz Mavrokatakalónnak a hajójával. A bizánciak kalózoknak vélték a normannokat, s elfogták hajóikat. Salernói Richárd és emberei a bizánci tengerészek foglyaként értek partot, de nem raboskodhattak sokáig, mert a Gesta Francorum arról tudósít, hogy Salernói Richárd és katonái csatlakoztak a Magyarországon és Bulgárián keresztül a bizánci főváros felé menetelő harmadik keresztes hadhoz. Konstantinápolyban I. Alexiosz bizánci császár hűségesküt követelt a keresztes vezetőktől; ezt Tarantói Bohemund le is tette, Hauteville Tankréd és Salernói Richárd azonban nem értettek egyet unokatestvérük politikájával, és az esküt elkerülendő az éj leple alatt keltek át a Boszporuszon.
A Szentföldre vezető úton a keresztesek többször összetűzésbe kerültek a szaracénokkal; ezen összecsapások közül a krónikák Salernói Richárdot a július 1-jei, győztes dorylaeumi csata egyik parancsnokának nevezik. Augusztusban a keresztesek elérték a hérakleiai útelágazást, ahol a had három részre szakadt: a fősereg Kaiszareia felé haladt, míg két kisebb egység – a frank Boulogne-i Balduin, illetve Hauteville Tankréd vezetése alatt – a Kilikiai-kapu és az Anti-Taurusz-hegység felé fordult. Salernói Richárd ismeretlen okból kifolyólag nem a fősereggel és Bohemund tarantói herceggel, hanem Tankréd unokatestvérével tartott. Boulogne-i Balduin és Hauteville Tankréd között hamar viszálykodás alakult ki az útjukba eső városok feletti uralom miatt: előbb Tarszosznál, majd Mamisztránál került sor kisebb villongásra. Az erről szóló két legfontosabb forrás, Aacheni Albert Historiája, valamint Caeni Radulf Gestája egyetértenek abban, hogy Salernói Richárd kulcsszerepet játszott a két vezér közötti ellentétben, de a részleteket illetően eltérnek egymástól. Aacheni Albert szerint Mamisztra alatt Salernói Richárd bujtotta fel unokatestvérét a harcra azzal, hogy gyávasággal és behódolással vádolta, amiért Hauteville Tankréd hagyta, hogy Boulogne-i Balduin frank katonái tábort verjenek a városban. A normannok azonban emberhátrányban voltak a frankokkal szemben, s végül menekülni kényszerültek: egy keskeny hídon át vonultak vissza, Salernói Richárd és egy bizonyos Anzi Róbert azonban már nem jutottak át, és a frankok kezére kerültek. Caeni Radulf változatában a normannok és a frankok áruk feletti alkudozása fajult verekedéssé. Salernói Richárd alól a frankok lándzsával kidöfték a lovat, őt magát pedig elfogták, s ez vezetett a csatározáshoz. A konfliktus megoldódását mindkét krónika másnap reggelre teszi: Boulogne-i Balduin és Hauteville Tankréd megállapodtak, a foglyokat szabadon bocsátották.
Az Hauteville Tankréd vezette különítmény 1097 őszén egyesült az Antiochiát ostromló fősereggel. Azon kívül, hogy arab nyelvtudása kapóra jött az antiochiai városvédő parancsnokkal való tárgyalásokkor, a krónikák nem ejtenek szót Salernói Richárdról az ostrom kapcsán. Ugyanígy arról sincsen információ, hogy Antiochia elfoglalását és az Antiochiai Fejedelemség megalapítását követően Salernói Richárd a városban maradt-e, vagy továbbment-e a főhaddal Jeruzsálem alá.
A törökök fogságában
Az Antiochiai Fejedelemség északi határa különösen védtelen volt; 1100 elején ezért az antiochiai fejedelmi címet felvevő Bohemund tarantói herceg és Salernói Richárd a fontos útvonalak találkozásánál fekvő Maras városa ellen vonultak. A települést egy Tatul nevű, valószínűleg a bizánciakkal szövetséges örmény előkelő védte. Az ostrom eredmény nélkül maradt abba, mert az örmény kézen lévő Melitene fejedelme, Gábor nagyúr elhívta az unokafivéreket Maras alól: a kilikiai örmények régóta szenvedtek a területükre be-betörő muszlimoktól, elsősorban a danismend törököktől. Gábor nagyúr az örményekkel jó kapcsolatot ápoló Bohemund fejedelemhez folyamodott segítségért, és a török fenyegetés elhárításáért cserébe felajánlotta neki városát. I. Bohemund háromszáz lovaggal és egy osztag gyalogossal indult Melitene alá; kontingensének tagja volt Salernói Richárd is. A Melitene környéki dombokon azonban a danismendek lesből lerohanták a kereszteseket: a katonákat megölték, I. Bohemundot és Salernói Richárdot pedig túszként magukkal hurcolták a Pontuszi-hegységben található Níkszár várába.
I. Bohemund és Salernói Richárd rabságáról több történet is fennmaradt. Orderic Vitalis elbeszélésében az antiochiai fejedelem alkut kötött a szaracénokkal: saját szabadsága fejében felajánlotta az Antiochia ostromakor foglyul ejtett törökök – köztük Antiochia egykori emírének leánya – elengedését. A túszcsere lebonyolításával Salernói Richárdot bízták meg: neki kellett elmennie Antiochiába a foglyokért és elvinnie őket Níkszárba. Az emírleány története szerepel az arab Ibn al-Aszír feljegyzéseiben is. I. Bohemundért 1103-ban I. Balduin jeruzsálemi király és Bernát antiochiai pátriárka fizették meg végül a váltságdíjat. Maga Salernói Richárd szintén 1103-ban szabadult a rabságból: Edesszai Máté szerint a lovagot I. Alexiosz bizánci császár 1100-ban tekintélyes summáért megváltott a szaracén rabságból, hogy utána további három éven keresztül Konstantinápolyban tartsa börtönben. A Noblati Szent Lénárdhoz kötődő csodák gyűjteménye beszámol arról, hogy egy bizonyos „normann Richárdot” a császár megvásárolt fogvatartóitól, majd a normann addig imádkozott, míg fohászai meghallgattattak, és a császár elengedte. George T. Beech történész ezt a „normann Richárdot” Salernói Richárddal azonosította, s ennek tükrében úgy rekonstruálta az eseményeket, hogy szabadulása után, 1103 végén vagy 1104 elején Salernói Richárd elzarándokolt a limousin-beli Szent Lénárd-kápolnába, egyúttal kézbesítette a kegyhelynek Bohemund antiochiai fejedelem adományát, egy ezüstláncot. Szülőföldjére és Tankréd testvére siracusai udvarába is ellátogatott, erről tanúskodik az az 1104-es okirat, melyben megerősíti a bátyja által a Szent Lúcia-apátságnak tett földadományt. Paula Z. Hailstone azonban felhívja a figyelmet arra, hogy nincs elegendő bizonyíték a „normann Richárd” és Salernói Richárd egyazon személynek tekintésére, mert Edesszai Máté tévedhetett a török fogságból kiváltott lovag személyét illetően: Aacheni Albert és Orderic Vitalis tudomása szerint I. Alexiosz nem Salernói Richárdot, hanem I. Bohemundot akarta megvenni a danismendektől; és Hailstone szerint „az Alexiosszal való korábbi érintkezések fényében Bohemund valóban logikusabb választás lett volna, mint az Hauteville-klán egy némiképp kétes tagja.”
Keresztes kormányzóként Edesszában
1104 végén I. Bohemund antiochiai fejedelem visszatért Európába, hogy utánpótlást szerezzen és a fejedelemség önállóságát fenyegető Bizánc ellen gyűjtsön szövetségeseket. Távollétében unokaöccsére, Hauteville Tankrédra bízta az ország irányítását – Hauteville Tankréd ekkor Edessza kormányzójaként uralkodott, minthogy a grófság ura, II. Balduin gróf az év májusában a szaracénok fogságába esett. Antiochiából nem lehetett volna megfelelően igazgatni az Eufráteszen túli területeket, ezért Hauteville Tankréd Salernói Richárdot tette meg maga helyett Edessza urának. Salernói Richárdnak kormányzóként 1105-ben Dzsekermis moszuli atabég, a következő két évben I. Kilidzs Arszlán rúmi szultán támadásával kellett szembenéznie. A moszuliak az aratás idején pusztítottak, s vereséget mértek az ellenük kilovagló edesszai kormányzóra; ugyanígy nem sikerült a rúmi törökök feltartóztatása sem. A normann lovag nem örvendett népszerűségnek alattvalói körében: azon túl, hogy az edesszaiak szemében elbitorolta törvényes uruk, II. Balduin trónját, Salernói Richárd erős kézzel kormányzott, nem riadt vissza a helyiek bebörtönzésétől és megkínzásától, magas adókat vetett ki, és a helybéli örményekkel is voltak súrlódásai. Edesszai Máté feljegyezte az edesszai csapatok törököktől elszenvedett vereségét és azt, hogy egy alkalommal a szaracénok még a városba is betörtek és lemészárolták négyszáz lakosát. A krónikás összegzése szerint Salernói Richárd „sok embert tett tönkre.”