bélyegkép|300px|A Commodore 64 képernyője, a bekapcsolás után
A Commodore 64 (C64, CBM 64, néha a vállalat logója után C=64-nek is írják, eredeti neve VIC-40 lett volna) 8 bites architektúrára épülő mikroszámítógép, melyet 1982-től 1994-ig gyártott és forgalmazott a Jack Tramiel által alapított Commodore Business Machines. Az 1980-as évek meghatározó számítógép típusa, a Guinness Rekordok Könyvében is szerepel mint a valaha volt legnagyobb számban értékesített számítógép (kb. 12,5-17 millió példányban). Az Egyesült Államokban 595 dolláros áron került piacra (2022-es áron kb. 680 ezer forint). Elődei a Commodore PET és a Commodore VIC-20 voltak. Nevét a gépben található 64 kilobájt RAM-ról kapta. Grafikusan a VIC-II chip többszínű sprite-ok kezelésének képessége, és a jellegzetes hangok képzéséért felelős SID chip kiemelkedővé tették a gépet a konkurenciával szemben.
A brit és a japán piacot leszámítva világszerte dominálta az mikroszámítógépek piacát, szinte végig az 1980-as években, magyarországon a Novotrade segítségével terjedt el a 80-as évek közepétől. 1983 és 1986 között az Egyesült Államokban 30-40 százalék közötti volt a piaci részesedése, évi átlag 2 millió darabos értékesítéssel, ezáltal több Commodore 64 fogyott mint IBM PC, Apple II, vagy Atari által gyártott 8 bites gép. Az Egyesült Királyságban habár a ZX Spectrummal szemben elmaradt, stabil második volt az eladási versenyben. Egyedül Japánban nem tudott jelentős mértékben érvényesülni, ahol leginkább az ottani számítógép (NEC PC-8000, Sony MSX) és konzolgyártó (Nintendo Family Computer, SEGA SG-1000) cégek hardverei domináltak.
A Commodore 64 amerikai és nyugat európai sikerét jelentős részben köszönhette annak, hogy nagyobb áruházakban is kapható volt, nemcsak számítástechnikai szaküzletekben. A Commodore emellett számos bővítőeszköz gyártását házon belül oldotta meg, de rengeteg cég adott ki saját bővítőeszközt a számítógéphez. Felhasználók illetve szoftverfejlesztők több mint tízezer programot írtak hozzá, a felhasználói szoftverektől a játékokon át a programozást elősegítőkig, a mai napig fejlesztenek a hardverre programokat, különféle Commodore 64 emulátorokkal ezek könnyedén futtathatók akár modern hardvereken is. A Commodore 64 volt szintén az a gép, ahol kiforrt a demoscene mint művészeti ág fogalma, efféle demonstrációkra a mai napig használják.
Története bélyegkép|300px|A C64 lemezegységgel és egy floppyval bélyegkép|300px|C64C a CBM 1764 RAM-bővítővel 1981 januárjában a MOS Technology Inc., a Commodore integrált áramköröket gyártó alvállalata elkezdte egy újgenerációs személyi számítógéphez a grafikus és hangchip tervezését. A két új chip, amelyek a MOS Technology VIC-II (Video Integrated Circuit) és a MOS Technology SID (Sound Interface Device) neveket kapták, 1981 végére lett kész. A Commodore ekkoriban még egy játékkonzol piacra dobását tervezte ezek felhasználásával (ez volt az Ultimax, más néven Commodore MAX Machine), melyből azonban csak néhány példány készült a japán piacra, és ezután felhagytak a gyártásával.
Ugyanekkor Robert "Bob" Russell (a VIC-20-as rendszerprogramozója) és Robert "Bob" Yannes (a SID tervezője) kritikákat kezdtek el megfogalmazni a Commodore üzletpolitikájával szemben, amely a Commodore PET vonalat követte, és az üzleti felhasználókat célozta meg. Al Charpentiernek (a VIC-II tervezőjének) és Charles Winterbrenek (a MOS Technology menedzsere) a segítségével meggyőzték Jack Tramielt, hogy készítsék el a VIC-20-as olcsó utódját. Tramiel beleegyezett, de előírta, hogy a gépbe feltétlenül 64 kilobájt RAM-nak kell kerülnie. Akkoriban a DRAM chipek meglehetősen költségesek voltak (100 dollár, 2022-es értéken kb. 100 ezer forint), viszont Tramiel azt is tudta, hogy az áruk hamarosan zuhanni fog, és megfizethetőek lesznek addigra, mire beindul a sorozatgyártás. Az új modell tervezése és gyártása viszonylag gyorsan megindult, ami köszönhető volt annak is, hogy a Commodore, a riválisaival ellentétben, rendelkezett saját félvezetőgyártó üzemmel. Mivel az üzem nem működött teljes kapacitással, nyugodtan legyárthatták a teszt-chipeket, számottevő költség nélkül. Hogy bemutathassák az 1982-es Consumer Electronic Show-n (CES), a projekt befejezésére 1982 januárját írták elő végső határidőnek.
Mint a VIC-20-as utódja, a projekt VIC-40 kódnéven mutatkozott be. A gépház, valamint pár bemutató szoftver, hála a tervezőcsapat fáradhatatlan munkájának, épp elkészült időben. A készülék ugyanazt a gépházat, ugyanakkora méretű alaplapot, és ugyanazt a BASIC 2.0-t kapta meg, mint a VIC-20-as. A BASIC lett a fő felhasználói interfész is, ami bekapcsoláskor azonnal indult. Bemutatója előtt átkeresztelték a ma ismert Commodore 64 névre. A CES-en bemutatott gép általános siker lett, többen nem értették, hogyan lehetett mindezt kihozni 595 dollárból. A válasz a saját félvezetőgyártó üzemben keresendő: ennek köszönhetően egyetlen készülék legyártása mindössze 135 dollárba került.
Mivel a Commodore közismert volt arról, hogy bejelent termékeket, amik aztán soha nem jelennek meg, a gyártást gyorsan beindították. 1982 tavaszán indult el a folyamat, augusztusban pedig már kereskedelmi forgalomba került a gép. Alacsony árával és rugalmas bővíthetőségével egyértelműen a riválisai fölé nőtt. Ezek Amerikában az Atari 400, az Atari 800 és az Apple II voltak. Az Atari gépei, melyek szigorúan próbáltak megfelelni az FCC szabványnak, meglehetősen drágán voltak csak legyárthatóak, az Apple pedig abban volt gyengébb, hogy számtalan eszközét csak egyfajta portra dugva lehetett használni, míg a Commodore többfélét is integrált a gépbe, így a user port szabadon maradt, további bővíthetőséget biztosítva. Amellett a Commodore rendszere nem volt teljesen zárt sem. Az eladások kezdetben azért elég lassan indultak meg, melynek oka a szoftverellátottság hiánya, a kezdeti példányok típushibái, és a külön megvehető lemezmeghajtó korlátozott példányszáma volt. 1983-ban aztán számos szoftver jelent meg, és ezzel megindult az eladási hullám. Ezt nagyban elősegítette a gép árának a felére, 300 dollárra való csökkentése.
A Commodore merész üzleti húzással elérte, hogy ne csak számítástechnikai üzletekben, hanem nagyobb áruházakban is árulják a gépet, ami szintén jót tett a népszerűségnek. Ilyen tényező volt még a szabványos RF-kimenet, mellyel tévére is lehetett kötni, nem kellett hozzá monitort vásárolni, és ezzel a gép tulajdonképpen már a játékkonzolokkal is tudott versenyezni. Természetesen volt rajta kompozit videokimenet is, amellyel monitorhoz is lehetett csatlakoztatni, a jobb képminőség érdekében. Az agresszív árazás pedig a videójátékipar 1983-as nagy összeomlását követően éppen jókor jött. A Commodore 100 dollár kedvezményt vagy visszatérítést ajánlott fel minden olyan vásárlónak, aki régi gépét vagy konzolját is leadta a vásárlással egyidőben. Több kereskedő nyújtott olyan kedvezményeket, hogy egyes gépeket, mint például a Timex Sinclair 1000-es, tíz dollárért adtak a Commodore 64 mellé, a szemfüles vásárlók pedig visszakapták az árkülönbözetet. A következmények markánsak voltak: a Timex, a Texas Instruments, és más kisebb cégek végleg kiszálltak a videójáték-piacról, nem bírva az árversenyt.
1984-ben a szoftverellátottság már jelentős mértékben nőtt, főként a játékprogramok terén. Észak-Amerikában a játékfejlesztő cégek túlnyomó többsége a C64-re fejlesztett, a Sierra és a Broderbound kivételével. 1985-re a gépre írt programok közel kétharmadát a játékok tették ki. Európában eközben a ZX Spectrum, a BBC Micro és az Amstrad CPC 464 voltak a fő riválisok. Közülük is főként a ZX Spectrum volt az, amelyik az árazásának köszönhetően felül tudott kerekedni, és komoly rivalizálás alakult ki a két gép között. A nyolcvanas évek vége felé aztán a trend megfordult és egyértelműen a Commodore lett a nyerő. Egyes helyeken rendkívül elterjedt volt a gép, Finnországban például 100 lakosra átlagosan 3 C64-es jutott.
1985-re a gép ára 150 dollárra csökkent, a szintén lecsökkent gyártási költségek miatt viszont még így is két-háromszoros profitot termelt. 1986 közepére már túl voltak a 3 és fél millió eladott példányon. Habár a cég folyamatosan próbálkozott a gyártás abbahagyásával és helyette újabb típusok, mint a Commodore 128, bevezetésével, a kereslet folyamatos volt. Ezért 1986-ban bemutatták a Commodore C64C változatot, egyidejűleg pedig – először a típus történetében – árat emeltek.
1988-ra aztán az IBM szabványú PC-k népszerűsége növekedésnek indult, a korábban vezető szerepet betöltő Commodore pedig szép lassan a háttérbe szorult. A szoftverfejlesztés ekkor még mindig zajlott a gépre, és évi egy-másfél millió példányt így is eladtak, de már látható volt a hanyatlás. Az 1990-es évekre a 8 bites gépek iránti kereslet, a technika fejlődésével gyakorlatilag megszűnőben volt. Mégsem ez volt az, ami a Commodore 64 végét jelentette, mert önmagában annak gyártása továbbra is nyereséges volt, hanem a hozzá készülő lemezmeghajtó magas előállítási költsége. 1994 márciusában a Commodore bejelentette a hannoveri CeBIT-en, hogy a C64-es gyártását 1995-ben végleg befejezik, és azt is, hogy a lemezmeghajtó gyártási költségei magasabbak, mint a gépé.https://archive.org/stream/AmigaFormatIssue059199405FuturePublishingGB300dpi/Amiga_Format_Issue_059__1994_05__Future_Publishing__GB__300dpi_#page/n21/mode/2up Egy hónappal később a Commodore csődöt jelentett, ami azzal járt, hogy valamennyi üzemüket azonnali hatállyal leállították – így ért véget a C64-es tizenegy és fél éven át tartó folyamatos gyártása. Hogy összesen hány példányt adtak el, utóbb nehéz megmondani a különféle statisztikák alapján, a Commodore hivatalosan 12,5 millió példány legyártását jelentette. Ezzel a darabszámmal a Commodore 64 egészen 2017-ig a minden idők harmadik legtöbb példányban eladott gépe volt, ekkor a Raspberry Pi taszította le a dobogóról.
Elterjedése Magyarországon A Commodore 64 Magyarországi elterjedésében a Novotrade cégnek is szerepe volt. Az 1985-ig COCOM-listán szereplő gépeket alkatrészekre szedve csempészték be bőröndökben, majd Magyarországon rakták össze azokat. A gép a COCOM-listáról való lekerülés után kezdett leginkább terjedni, mivel az 1980-as évek végére sikerült rengeteg személynek összespórolni a gép igen borsos árát. A legtöbb felhasználó magnókazettákat használt program- és adatbetöltésre, a hajlékonylemez annak idején luxus terméknek számított, és csak az 1990-es években használták tömegesen. 1989. január 1. és május 31. között a Vám- és Pénzügyőrség nyilvántartása szerint csak a legálisan behozott gépek száma elérte a darabot.CoV I. 1. old.
A gép utóélete Először érthetően a vállalati szférából szorult ki. Az otthoni felhasználók köréből azonban tulajdonképpen mai napig sem tűnt el teljesen, mert akad néhány hűséges rajongója, akik nosztalgiából megtartották és alkalmanként bekapcsolják. Sőt, a géptípus újabban reneszánszát éli, olyan módon, hogy különböző C-64 emulátorprogramokat készítettek, amelyek PC gépeken a Windows vagy Linux operációs rendszereken C-64-es virtuális környezetet biztosítanak a felhasználónak. E virtuális számítógépeken minden, eredetileg C64-re írt program akadálytalanul futhat. A virtuális gépek több lehetőséget nyújtanak, mint az eredetiek, mert „beépítve” tartalmazzák az assembler programozáshoz szükséges „monitorprogramot”; a teljes memóriatartalom lemezre menthető; a programok betöltése gyorsabb, valamint virtuális meghajtók kezelésére is alkalmasak.
Az emulátorok közül a legnépszerűbb Windows környezetben a CCS64 és a VICE, Linux operációs rendszer alatt pedig szintén a VICE, illetve az X–64. Ugyanakkor már létezik platformfüggetlen, böngészőben futó online C64 emulátor is.Böngészőben éled újra a gyerekkorunk (24.hu, 2017. november 15.)