A névmagyarosítás, azaz az idegen vagy idegen hangzású családnevek magyarosítása a 19. és a 20. században Magyarországon elterjedt társadalmi és politikai jelenség volt. Méreteire jellemző, hogy 1835 és 1956 között mintegy 300 ezer családnév-változtatási kérelmet adtak be az illetékes hatóságokhoz. A családtagokkal együtt tehát legalább félmillió ember volt közvetlenül érintett ebben a társadalmi mozgásban. Időnként a névmagyarosítás körében említik a földrajzi nevek magyarosítását is.
A nevek változtatásának állami szabályozása a 19. század elején kezdődött; ekkoriban az ország mintegy 8 milliós lakosságának már csak 40%-a körül volt a magyar etnikai eredetű és magyar nevet viselő lakosok aránya. A névmagyarosítás először a reformkorban lendült fel az idegen (főleg német, szláv vagy zsidó) eredetű nevet viselő, magyar érzelmű személyek körében. Első igazi nagy hulláma 1848-49-ben alakult ki, – az ekkor bejegyzett névváltoztatásokat azonban a Bach-korszakban törölték – majd a kiegyezés után is hasonló fejleményekre került sor.
A millennium közeledtével erőre kapott a magyarság történelmi nagyságának, kultúrfölényének, hatalmi-területi terjeszkedése szükségességének képzete, és ezzel együtt a nem-magyar eredetű lakosság magyarosításának törekvése. Ennek részét alkotta a személynevek magyarosításának szorgalmazása is.
A magyarosítók jelentős része a zsidó származású magyarok köréből került ki, ezért az antiszemita érzelmek térnyerésével a névmagyarosítás vesztett népszerűségéből. A Tanácsköztársaság idején végrehajtott névváltoztatásokat az ellenforradalmi rendszer törölte.
1933 körül újra teret nyert a hivatalos, állami névmagyarosítási politika, elsősorban a közalkalmazottak körében és a honvédség tisztikarában, ugyanakkor a zsidók névváltoztatási törekvéseit fékezték, majd megtiltották.
A második világháború után került sor a politikai névmagyarosítás utolsó nagy hullámára, amikor a zsidó származásúak újra lehetőséget kaptak arra, hogy megszabaduljanak németes nevüktől, illetve a német eredetű családok sokasága is igyekezett magyarosítani főleg a kitelepítés elkerülése érdekében. A vezető kommunista káderek közül is sokan szükségesnek tartották politikai okokból a magyaros név felvételét.
Az 1950-es évektől a névmagyarosítás fokozatosan elvesztette politikai, ideológiai jelentőségét. A családi név megváltoztatása egyre inkább magánüggyé vált, amit az állam inkább regisztrált, mint szorgalmazott vagy éppen fékezett. A magyarosítás mellett előtérbe kerültek más névváltoztatási szempontok is, főleg a családi (egységesítés) és esztétikai jellegűek. Az egyszerűbb eljárás miatt a kérelmek száma magas szinten maradt, évi átlagban 1500–3000 körül mozgott a rendszerváltás utáni első években is.
A névmagyarosítás több évszázados folyamata hozzájárult a magyar nemzet egységesüléséhez, a magyar nép mai arculatának kialakulásához.
Előzmények Magyarországon a török kiűzését követően, a hatalmas elnéptelenedett területekre nagyarányú betelepítés, bevándorlás indult meg a környező és a távolabbi országokból is. Ennek eredményeképpen a magyar etnikum a 18. század végére az összes nem-magyar etnikumú – „allogén” – lakossal szemben kisebbségbe került és becslések szerint az ország nyolc milliós lakosságának már csak mintegy 40%-át tette ki, szemben a Hunyadiak korával, amikor a négy milliónyi lakos 80%-a magyar etnikumú lehetett. Ennek megfelelően a magyarországi személynévállomány is tovább töltődött idegen vagy idegen hangzású nevekkel.
A családnév azonban ekkoriban sem volt feltétlen bizonyítéka az illető személy és család etnikai hovatartozásának. Idegen eredetű szavak is válhattak magyar családnevekké, és viszont, nem magyarok is kaphattak magyar környezetben magyar vezetékneveket. Ennek a középkorban alig tulajdonítottak jelentőséget: a rendi társadalomban az anyanyelv és az etnikum társadalmi fontossága háttérbe szorult a rendi státus, a vagyonosság, a törzsökösség (helyben lakás), a rokoni vagy szövetségesi hálózat ereje és a felekezeti hovatartozás mögött is.
Az állami névszabályozás kezdetei
bélyeg|120px|I. Ferenc, a névváltoztatás szabályainak első rögzítője A 18. század utolsó negyedében a Habsburg Birodalomban még általában véve is változatos névadási gyakorlat létezett, azonban különösen jellemezte ez a fajta heterogenitás a zsidóságot. Körükben még mindig elterjedtek voltak az egyelemű nevek, azaz gyakran nem volt családi nevük. A kételemű nevek között is gyakori volt a családnév helyett az apai név alkalmazása, amelyek között az eredeti zsidó (bibliai vagy posztbibliai héber, jiddis) nevek domináltak. II. József, a felvilágosodás és az államszervezet korszerűsítésének híve, a zsidóság integrálására, egyenjogúsítására, az évszázados konfliktusok végleges megszüntetésére irányuló törekvéseinek egyik eszközeként 1788 januárjától rendeletben kötelezte őket a kételemű nevek viselésére. Ez volt az egyik oka annak, hogy a birodalom területén, ezen belül Magyarországon élő zsidók vezetékneve túlnyomórészt német lett.
I. Ferenc folytatta II. József rendteremtését és 1814 és 1817 között több rendeletben szabályozta a családnevek viselését illetve megváltoztatását. Ekkor szabályozták többek között a görögkeleti szerbek névviselését is, mivel addig csak keresztnevet és apai nevet viseltek, vezetéknevet nem, így minden generációnak más neve volt. I. Ferenc rendeletében kötelezte a szerbeket arra, hogy az aktuális generáció apai neve a továbbiakban állandósuljon, és ez legyen a családi név. Persze a rendelet nem érvényesült azonnal és teljes mértékben, még a 19. század végén előfordult a szerbek körében az archaikus névviselés, vezetéknév helyett az apa keresztnevéből képzett apai név használata.
A magyarok körében az uralkodói rendelet elsősorban a közrendűek spontán névváltoztatásának megakadályozására irányult. A nemesek esetében ez nem volt veszély, mert nemesi rangjuk, vagyonuk a nevükkel állt szoros összefüggésben, ezért annak önkényes megváltoztatása nem fordult elő. A közrendűek körében azonban ez sokféle ok miatt gyakori volt. A 19. század elejétől ezen okok közé emelkedett a nemzeti érzések erősödése, emiatt sokan igyekeztek magyarosabb nevet választani maguknak, különösen, ha erre nevük kisebb megváltoztatásával lehetőség volt (például Hollober helyett Hollóbér, Hoffman helyett Hoffmányi). Ez is jelzi, hogy a társadalomban megjelent az igény a(z új) nemzeti identitás felvállalására, jelzésére a családnevekben is. I. Ferenc, elsősorban a közigazgatás érdekeinek védelmében, 1814-ben rendeletet hozott, miszerint csakis helyhatósági engedéllyel és kizárólag fontos okok miatt lehessen nevet változtatni. Az uralkodói törekvés a családnevek állandósítására magyar földön sem járt teljes sikerrel. Még a későbbiekben is előfordult, egészen a 20. század elejéig, hogy hivatalos engedély kérése nélkül, csak az anyakönyvvezető plébános közreműködésével magyarították a családok kisebb változtatások révén a neveiket. Fülöp László a Kapos völgyében jegyzett fel ebből a korból ilyen „kiigazításokat”, mint Mayer helyett Major, Hertzig helyet Herceg, Gasparovics helyet Gáspár, Radovics helyett Radó.
Nemzetépítés és névmagyarosítás a reformkortól az első világháborúig bélyeg|120px|Petrovicsból magyarosított Petőfi Sándor is A modern magyar nemzetállam megvalósítására irányuló politikai és kulturális mozgalom, a reformkor idején a névváltoztatási kérelmek indokai között egyre inkább a magyar nemzethez tartozás megjelenítése szerepelt. Az 1840-es évektől aztán ez a szempont uralkodóvá vált és ez így is maradt több mint egy évszázadon át, egészen az 1940-es évek végéig. A hivatalos kérelmek száma azonban nem volt túl magas, a névmagyarosítás soha nem tartott lépést az anyanyelvi magyarosodás ütemével. 1834 és 1880 között összesen mindössze 4767 ilyen kérelmet hagytak jóvá. Az évi átlag 101 volt, de a politikai helyzettől függően jelentős hullámzások voltak, például az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején 674 esetre került sor, majd a kiegyezés után újra jelentősen megélénkült ez a folyamat. A korszak névváltoztatói körében aránytalanul sok volt földrajzi alapú és a -fi, -ffy végű név, ami azt is jelezheti, hogy a névváltoztatók egy része a magyarság mellett az egyébként elérhetetlen nemességhez is igyekezett, legalább névben, közelíteni családját. A sok szótagú, Szent- előtagú és -vári, -földi végződésű és más hasonló túlzásokat mutató felvett nevek néha gúnyt váltottak ki, az uralkodó közvélemény azonban a névmagyarosítást általában rokonszenvvel fogadta, bár a kérdés ekkoriban még különösebb érdeklődést nem váltott ki.
Az állami szabályozás 1814 és 1880 között A névváltoztatás I. Ferenc általi „államosítása” révén az addig szabályozatlan, szabad aktus a helyhatóságok hatáskörébe került és a kérvényezőnek időt és pénzt kellett áldoznia arra, hogy kívánsága teljesüljön. 1834 és 1848 márciusa között a jóváhagyás a Magyar Udvari Kancellária jogkörébe tartozott. Ebben az időszakban a magyar nyelv társadalmi, állami szerepének erősödésével fokozatosan nőtt az elfogadott névmagyarosítási kérelmek száma, de így is csak évi néhány tucatot tett ki.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a névváltoztatási kérelmek addig nem látott hulláma indult meg a nemzeti érzések fellángolása és az eljárás egyszerűsödése miatt is. A névváltoztatást a megyék engedélyezték, a forradalmi kormány belügyminisztériuma azokat csak jóváhagyta. A rendelkezésre álló adatok szerint összesen 674 ilyen ügyben döntöttek kedvezően; ezek között sok olyan is lehetett, amit már korábban kezdeményeztek, de a bürokratikus akadályok miatt azok elakadtak. Emellett sok spontán, engedélykérés nélküli névváltoztatásra is sor került. A szabadságharc bukása után azonban a jóváhagyott névváltoztatásokat is hatálytalanították az osztrák hatóságok. bélyeg|120px|Perczel Mór A forradalom leverése után, a Bach-korszakban csak a legritkább esetben engedélyeztek névváltoztatásokat. Sajátos eset történt 1850-ben, amikor a szélesebb Perczel család három császárpárti bonyhádi családfője magyarosította nevét Bonyhádyra, amivel rokonukkal, a forradalmi tábornok Perczel Mórral kívántak megtagadni minden kapcsolatot.
A kiegyezés után, 1868-ban, a nemzeti érzések újra szabadabban kimutathatóvá váltak, és a névmagyarosítás nagy lendületet kapott. Ebben az egy évben 383 kérelmet adtak be, amik közül egyet sem utasítottak el. Közöttük sok lehetett az olyan, amit 1848/49-ben már magyarosítottak, de ezt az aktust az önkényuralom hatályon kívül helyezte. Emellett az állami szabályozás továbbra sem érvényesült hézagmentesen; számos nem legalizált magyar családnév is használatban maradt.
A kiegyezést követő évtizedekben az állam szabályozó tevékenysége liberális volt, nem ösztönözték és nem is korlátozták a névmagyarosítást. A történelmi nevek felvételét sem korlátozták normatív módon, de létezett egyfajta társadalmi konvenció, ami bizonyos szerénységet és esztétikai minőséget megkövetelt és ezt a belügyminiszterek az engedély megadásánál valószínűleg figyelembe vették. A szabályok nem tettek különbséget a névmagyarosítás és más névváltoztatások között, elvileg lehetséges volt idegen hangzású név felvétele is, de ez a gyakorlatban alig fordult elő.
A liberális névmagyarosításnak ebben a korszakában a névváltoztatás nem volt politikai kérdés. A nemzetiségi származásúak asszimilációja a magyarságba, különösen Budapesten, sokkal gyorsabb volt, mint a névváltoztatások alakulása.
A névváltoztatók társadalmi összetétele 1880 előtt A lakosságban képviselt arányukhoz képest a zsidóság már 1848 előtt is jóval nagyobb mértékben magyarosított, majd részvételi arányuk folyamatosan tovább emelkedett. Ennek egyik oka lehet az, hogy II. József csak néhány generációval korábban erőltette rájuk a németes vezetékneveket.