Az angol–német flottaépítési verseny (helyesebben: brit–német) Nagy-Britannia és Németország közötti fegyverkezési verseny volt, mely a 19. század utolsó éveitől az első világháború 1914-es kirobbanásáig tartott és a háború egyik okaként tartják számon. A fegyverkezési verseny kezdetét Alfred von Tirpitz 1897-es tervétől számítják, melyben egy olyan „létező flotta” (fleet in being) létrehozására törekedett, mellyel Nagy-Britanniát diplomáciai engedményekre tudja késztetni. Tirpitz a flottától ténylegesen nem várta el, hogy egy esetleges konfliktus során legyőzze a brit flottát.

Vilmos császár támogatásával Tirpitz elfogadtatta a birodalmi gyűléssel (a Reichstaggal) az egyre nagyobb számú hadihajó megépítését rögzítő flottatörvényeket. A Dreadnought megépülte 1906-ban Tirpitzet a hadihajók építésének további fokozására késztette (első törvénykiegészítés). Míg egyes brit megfigyelők aggódva tekintettek a német flotta kiépítésére, egészen az 1908-as második törvénykiegészítésig az nem keltett általános riadalmat. A brit közvélemény és a politikai ellenzék azt követelte a liberális kormányzattól, hogy válaszoljon a német kihívásra, ami 1910-ben újabb dreadnought-mintájú csatahajók megrendelését vonta magával és ezzel a fegyverkezési verseny eszkalálódott.

Európa legerősebb hadserege és második legnagyobb hadiflottája hatalmas terhet rótt a német költségvetésre. Theobald von Bethmann-Hollweg német kancellár megpróbálta csökkenteni a feszültséget a két ország között, hogy ezzel könnyítsen a költségvetés terhein és Franciaországra koncentrálhasson, mint riválisra. Bethmann-Hollweg alatt és főként 1912-től Németország felhagyott a csatahajók építésében való versengéssel és ezt követően egy kereskedelmi háborút folytató stratégiára összpontosított, melyet tengeralattjárókkal vívtak volna meg.

Az első világháború kitörésekor a britek az Északi-tenger egészét lezárva a német partoktól távol állították fel blokádjukat. Egy ilyen blokádra a németek nem voltak felkészülve, mivel a partjaik ellen indított erős támadásra számítottak. A brit blokád a rombolóik hatótávolságának peremén volt, így azok nem tudták volna hatékonyan támogatni a nagyobb hajókat ilyen távoli hadműveletekben.

A fegyverkezési verseny során felhasznált hatalmas erőforrásokkal szemben a két fél csatahajóflottái egyetlen ütközetet vívtak egymással az első világháborúban, a tengeri háborút jelentősen nem befolyásoló skagerraki csatát. Ellenben a korábbi német stratégiai elképzelések középpontjában álló kereskedelmi háborúval és az abban részt vevő kisebb egységekkel a konfliktus egész ideje alatt veszélyeztetni tudták az ellenség hajóforgalmát és érzékeny veszteségeket okoztak.

Előzmények A 19. század végén Nagy-Britannia rendelkezett a világon a legnagyobb hadiflottával és arra törekedett, hogy legalább akkora legyen, mint a két utána következő hadiflotta ereje együttvéve. Ez a politika a two-power-standard néven volt ismert és 1889-ben a brit flotta hivatalosan is megfogalmazta az eddig hivatalosan ki nem mondott törekvést. A brit gazdaság függött attól, hogy nyersanyagokat importáljon és késztermékeket exportáljon. 1900-ra az elfogyasztott kalóriák 58%-a a tengeren túlról behozott élelmiszerekből származott, ami azt jelentette, hogy amennyiben Nagy-Britannia nem tudta volna biztosítani a hajóközlekedést, akkor élelmiszerhiány lépett volna fel a szigetországban. Brit politikai és katonai vezetők még a német kihívás előtt felhívták a figyelmet arra, hogy milyen katasztrofális gazdasági, társadalmi és politikai következményei lennének annak, ha a haditengerészetük nem tudná garantálni az anyaország számára a biztonságot. 1871-től kezdődően megjelentek a Nagy-Britannia önvédelmi képességének hiányosságai miatti aggodalmat megfogalmazó irodalmi művek, megteremtve az „inváziós irodalom” (invasion literature) műfaját, és ezek az olvasmányok a világháború kitöréséig is népszerűek maradtak, erős befolyással bírva a brit közvéleményre.

A Német Birodalom első kancellárja, Otto von Bismarck ügyesen irányította a német külpolitikát, így az országát nem kötelezte el szorosan egyik európai hatalom irányába sem. A hivatalból való 1890-es távozása után a német külpolitika mélyebben elkötelezte magát Ausztria-Magyarország és Olaszország irányába a hármas szövetség révén. Friedrich von Holstein külügyminiszter meggyőzte az új kancellárt, Leo von Caprivit, hogy 1890-ben ne újítsa meg a viszontbiztosítási egyezményt az Orosz Birodalommal. Bismarck ezt az egyezményt korábban azért kötötte meg az oroszokkal, hogy távol tartsa őket egy Franciaországgal kötendő szövetségtől. Az oroszok viszont, akik a hatalmas adósságaikat finanszírozni tudó szövetségeseket kerestek, így pár évvel később szövetségre léptek a franciákkal. Holstein abban bízott, hogy a viszontbiztosítási egyezmény felmondása révén közelebb kerülhet Nagy-Britanniához, mely ország Franciaországot és Oroszországot is riválisának érezte. Ez a számítása azonban nem vált be. 1890-től 1897-ig Németország az angolbarát és az oroszbarát politika között lavírozott, megmutatva a német vezetésben fennálló széthúzást.

1890-ben Alfred Thayer Mahan amerikai történész kiadta a haditengerészeti stratégiával foglalkozó, The Influence of Sea Power upon History című könyvét. A világszerte nagy feltűnést keltő műben Mahan úgy érvelt, hogy a tengeri haderő volt az a döntő tényező, ami lehetővé tette az erősebb nemzetek számára a felvirágzást és ennek köszönhetően tudták rákényszeríteni akaratukat a gyengébb nemzetekre. Meglátása szerint a tengeri hegemónia megszerzéséhez a szemben álló flották közti nagyméretű csata vezet. Ekkoriban a Német Császári Haditengerészet (Kaiserliche Marine) stratégiáját egy kereskedelmi háborúra való készülődés határozta meg, de Mahan elgondolásai és érvei hatalmas befolyással bírtak a német vezetőkre csakúgy, mint a britekre.

A művet a Mahant nagyra tartó Ludwig Borckenhagen tengernagy fordította le németre és minden német hadihajó könyvtárához küldtek belőle egy példányt. Vilmos császár 1894-ben olvasta és tetszését azonnal elnyerték Mahan gondolatai és igyekezett a német birodalmi gyűlést rávenni, hogy ezeket elfogadva fejlessze tovább a haditengerészetet.Holger H. Herwig, The Influence of A.T. Mahan upon German Sea Power (U.S. Naval War College, 1990).

A Reichstag a császár által 1895-ben kért 36 cirkálóból négynek a megépítését támogatta, a következő két évben pedig egyetlen egyét sem. A csalódott császár visszahívta Kínából a Kelet-ázsiai Hajórajt vezető Alfred von Tirpitz tengernagyot és 1897-ben a Birodalmi Haditengerészeti Minisztérium élére nevezte ki. Tirpitz követéje volt az angolellenes, nacionalista érzelmű Heinrich von Treitschkének, csakúgy, mint Mahan teóriájának a nagy csatahajóflották szerepét illetően. 1894-ben írt egy memorandumot „A flotta természetes célja a stratégiai offenzíva”, melyben megfogalmazta, hogy Németországnak a kereskedelmi háború folytatása és a partvédelem helyett támadólagos tengeri csatára kell felkészülnie annak érdekében, hogy megvédje helyét a világban.

Vilmos császárral való első találkozásakor, 1897 júniusában Tirpitz kifejtette azon meglátását, hogy Németországnak konfrontálódnia kell Nagy-Britanniával az európai nagyhatalmi pozíciójának megőrzése érdekében. Kifejtette stratégiai elképzelését is, miszerint Németországnak elég erős flottát kell építenie ahhoz, hogy annak legyőzése Nagy-Britanniának túl sokba kerüljön, és ezzel megkockáztatja, hogy egy ezt követő francia vagy orosz támadást már nem fog tudni kivédeni. Ez Mahan fleet in being stratégiájának egyik formája volt. Tirpitz úgy számolt, hogy mivel a brit flotta szétszórtan helyezkedik el a világ minden részén a brit területek védelme céljából, ezért „csatahajó-háborúra fog sor kerülni Helgoland és a Temze között.” Mind Tirpitz, mind Bernhard von Bülow külügyminiszter (1897–1900), majd kancellár (1900–1909) úgy kalkuláltak, hogy amint Németországnak elég nagy flottája lesz ahhoz, hogy azt a britek ne tudják legyőzni a saját hegemón pozíciójuk veszélyeztetése nélkül, Nagy-Britannia rá lesz kényszerülve a Németországgal való tárgyalásokra és talán még a „fényes elszigeteltség” (splendid isolation) politikáját feladva be is lép a hármas szövetségbe.

A német flottatörvények (1898–1912)

Vilmos császár flottabővítés iránti lelkesedésének és Tirpitz stratégiai vízióinak megfelelően öt flottatörvényt (pontosabban két törvényt és a második háromszorri kiegészítését) fogadta el a Reichstag 1898 és 1912 között. A német cél az volt, hogy kétharmada annyi csatahajóval rendelkezzenek, mint Nagy-Britannia.Andriessen, De andere waarheid, 1999, page 298

Az első flottatörvényt 1898 márciusában fogadták el, miután Vilmos császár, Tirpitz és Bülow vezetésével erőteljes lobbitevékenységet és a társadalmi kampányt folytatottak. A törvény 11 csatahajó megépítését tette lehetővé a következő hét év során. Nagy-Britanniában az első német flottatörvény elfogadása nem keltett nagy feltűnést, mivel Németország haditengerészete nem lett volna ettől nagyobb, mint az eddigi két legnagyobb, így nem borította volna fel a two-power standard-ot.

Tirpitz azonban 1898 novemberében hozzákezdett a flotta csatahajó-állományának megduplázását célzó terv kidolgozásához, melyben 45 csatahajó és páncélos cirkáló kapott volna helyet. A tervet 1899 szeptemberében terjesztette Vilmos császár elé. Az időpontválasztás nagyon kedvező volt, mivel ekkor tört ki a második búr háború és a britek egy alkalommal három német kereskedelmi gőzöst feltartóztattak Afrika déli partjainál, mivel úgy vélték fegyvereket szállítanak a búroknak. Ez az eset nagy felháborodást keltett a német társadalom körében és a második flottatörvényt így a Reichstag is megszavazta 1900 júniusában.

HMS Dreadnought

A második flottatörvény elfogadása már aggodalmat keltett a brit politikusok körében. 1902-ben Lord Selborne, az admiralitás első lordja (Tirpitz ellenlábasa) a kabinet többi tagjának úgy nyilatkozott, hogy a német flottát úgy építik ki, hogy közben egy Nagy-Britanniával való háborút is figyelembe vesznek. 1904-ben John Fisher tengernagyot nevezték ki az első tengeri lordnak (a haditengerészet hivatásos vezetőjének), aki jelentős mértékben átszervezte a brit haditengerészetet és annak erejét jórészt a Brit-szigeteknél koncentrálta. Egy bizottságot is felállított egy szuper-csatahajó megtervezésére. A csatahajók tűntek a tengeri hadviselés jövőjének, amit megerősített az 1905 májusában vívott csuzimai csata is. A Dreadnought vízrebocsátására 1906 februárjában került sor, mindössze 14 hónappal az építésének jóváhagyását követően."The Cause of World War I" Az éves rendszerességgel megjelenő Jane's Fighting Ships szaklap megjegyzése szerint a Dreadnought két vagy három normál (pre-dreadnought) csatahajóval volt egyenértékű.