jobbra|bélyegkép|220px|A bástyakoronával ábrázolt Kübelé városvédő szerepére utaló római bronzszobrocska jobbra|bélyegkép|250px|Római lararium Pompejiből: középen a ház urának geniusa, mellette két lar, alul oltalmazó kígyó jobbra|bélyegkép|220px|Sírbejáratot őrző alakok egy észak-kínai kősírról
A védőisten, védőistenség vagy tágabb értelemben védőszellem olyan istenség, szellemi lény, istenített ős vagy mitikus hős, akit valamely személy, család, nemzetség, település, állam, tájegység, természeti hely, foglalkozás, intézmény vagy tevékenység oltalmazójának tekintenek. A vallástudományi szakirodalom a latin tutela – védelem, oltalom – szóból képzett tuteláris istenség elnevezést is használja. A kategória különböző vallási rendszerek külsőleg hasonló jelenségeit foglalja össze; az egyes hagyományok azonban eltérően értelmezik az oltalmazó lény természetét, hatalmát és az emberhez fűződő kapcsolatát.
A politeista vallásokban a védőisten rendszerint a panteon egyik valóságos isteni tagja, akinek saját kultusza, temploma és meghatározott hatásköre lehet. Az animisztikus és egyes sámánisztikus hagyományokban inkább helyhez, állatfajhoz, ősökhöz vagy személyhez kötődő szellemről beszélnek. A monoteista vallásokban az egyetlen Istenen kívül más lény nem tekinthető istennek: az angyalok, a keresztény védőszentek és más közbenjáró vagy oltalmazó alakok ezért csak összehasonlító, funkcionális értelemben állíthatók párhuzamba a védőistenségekkel. A hasonló társadalmi szerep önmagában nem bizonyít közvetlen történeti leszármazást vagy vallási azonosságot.
A védőistenség kultusza gyakran a közösségi önazonosságot, a terület szentségét és a politikai rendet fejezi ki. Más esetekben a mindennapi élet biztonságához, a háztartás folytonosságához, a termékenységhez, a betegségek elhárításához vagy a veszélyes átmenetekhez – születéshez, utazáshoz, háborúhoz és halálhoz – kapcsolódik. A védelmező lény lehet jóindulatú pártfogó, de számos hagyományban olyan kétértelmű hatalom is, amelynek jóindulatát áldozattal, fogadalommal vagy rituális tisztelettel kell fenntartani.
Fogalmi keretek
A „védőisten” magyar elnevezés több, egymástól megkülönböztetendő vallási jelenség gyűjtőfogalma. A helyi istenség egy földrajzi egységhez – városhoz, folyóhoz, hegyhez, erdőhöz vagy határhoz – kötődik. A közösségi istenség nemzetséget, törzset, népet, államot vagy szakmai testületet oltalmaz. A házi istenség a család, a tűzhely, az éléskamra és az ősök folytonosságát védi. A személyes védőszellem az egyént kíséri, tanácsolja vagy óvja. A funkcionális istenség valamely mesterséghez, élethelyzethez, betegséghez vagy természeti jelenséghez kapcsolódik.
E kategóriák sokszor átfedik egymást. Egy város istene a városállam politikai közösségének és hadseregének oltalmazója is lehetett; egy uralkodó személyes istene birodalmi kultusz középpontjává válhatott; egy ősi házi szellem pedig később a település vagy az állam védelmezőjeként jelenhetett meg. A vallási rendszer változásával az oltalmazó szerep is átalakulhatott: helyi istenségből egyetemes jelentőségű főisten, történeti személyből istenített hős, idegen istenből pedig egy másik hagyományba beillesztett védelmező válhatott.
A védőistenség nem mindig azonos a kultusz legfőbb istenével. Az ember egyidejűleg több védelmezőhöz tartozhatott: a város főistenéhez, a család házi isteneihez, a mesterség patrónusához és saját személyes szelleméhez. A politeista vallásokban a vallási hűség ezért nem feltétlenül kizárólagos; a különböző isteni kapcsolatok az élet eltérő szintjeit rendezhették.
A fogalom használatakor különbséget kell tenni a történeti források saját elnevezései és a modern összehasonlító kategória között. A görög daimón, a római genius, a hindu ishta-devata, a japán udzsigami vagy a keresztény őrangyal nem egymás fordításai, hanem eltérő vallási rendszerek fogalmai. A „védőisten” vagy „védőszellem” elnevezés a közös oltalmazó funkciót jelzi, de nem szünteti meg a köztük levő teológiai és kulturális különbségeket.
Ókori Közel-Kelet és Egyiptom
Mezopotámia
Az ókori Mezopotámia városai vallási és politikai közösségek voltak, amelyek saját főistenségük különleges tulajdonának és lakóhelyének tekintették területüket. A város templomát az isten földi házaként gondozták; a kultuszszobrot öltöztették, étellel és itallal látták el, ünnepeken körmenetben vitték. A király feladata az isteni rend fenntartása, a templomok építése és a város istenének szolgálata volt. A katonai vereséget és a város pusztulását ezért az istenség haragjával vagy ideiglenes távozásával is magyarázhatták.
A sumér városállamoknak saját patrónusaik voltak: Urukhoz Inanna, Nippurhoz Enlil, Eriduhoz Enki, Lagashhoz pedig Ningirszu kötődött. A város politikai felemelkedésével istene is nagyobb helyet kaphatott a panteonban. Marduk, eredetileg Babilon helyi istene, a város hatalmi növekedésével a babiloni teológia főistenévé emelkedett; az Enúma elis teremtéseposz kozmikus uralmát a többi isten által elismert királyságként ábrázolja. Az isten jelképe, a háromszögű ásó a kultikus képeken és pecséteken Babilon patrónusára utalt.
Assur esete különösen jól mutatja város, isten és állam összekapcsolódását. Az istenség neve azonos volt Assur városáéval, és az asszír állam terjeszkedésével a birodalom isteni urává vált. Az asszír király nem helyettesítette Assurt, hanem földi megbízottjaként és hadjáratainak végrehajtójaként mutatta be magát. A hódítás vallási nyelvét ezért Assur területének és rendjének kiterjesztéseként is megfogalmazhatták.
A mezopotámiai vallás a városistenek mellett családi és személyes oltalmazókat is ismert. A magánlevelekben és imákban az ember „saját istenéhez” és „saját istennőjéhez” fordult, akik személyes jólétének és erkölcsi rendjének képviselői lehettek az istenek gyűlésében. A lamasszu és sedu elnevezéssel jelölt védőlények paloták és kapuk őrzőiként is megjelentek; hatalmas, emberfejű szárnyas bikák vagy oroszlánok képmásai az asszír építészetben egyszerre szolgáltak apotropaikus és uralkodói jelképként.
Ókori Egyiptom
Az egyiptomi vallásban az istenségek gyakran egy-egy városhoz vagy közigazgatási kerülethez, úgynevezett nomoszhoz kötődtek, de tiszteletük idővel más területekre is átterjedhetett. Egy isten helyi formái külön neveket, jelzőket és kultikus hagyományokat kaphattak. A politikai központok változásával egy-egy városi istenség országos jelentőségre emelkedhetett, miközben más istenek helyi tisztelete továbbra is fennmaradt.
Nehbet, a keselyű alakjában ábrázolt istennő Felső-Egyiptom, a kobra formájú Uadzset pedig Alsó-Egyiptom oltalmazója volt. Együtt „a két úrnő” néven a fáraó királyi címének és az egyesített ország védelmének jelképeivé váltak. Képmásukat a király homlokdíszén, koronáin és templomi reliefeken is megjelenítették.
Ptah Memphisz, Ámon Théba, Hórusz több királyi központ, Hathor pedig különböző templomvárosok és társadalmi csoportok jelentős istensége lett. A helyi patronátus nem korlátozta az istenséget egyetlen funkcióra: ugyanaz az isten a város védelmezője, kozmikus hatalom, a királyság támogatója és személyes imák címzettje is lehetett. Az egyiptomi panteon ezért nem merev, egymást kizáró hatáskörök rendszere, hanem helyi hagyományok és teológiai azonosítások összetett hálózata volt.
Görög vallás
Az ókori görög városállamok vallási életében kiemelkedő szerepet kaptak a közösséget oltalmazó istenek. A poliasz – „a városhoz tartozó” vagy „városvédő” – jelző több istennő és isten neve mellett előfordult. A patrónusi kapcsolat nem jelentette, hogy a város csak egy istent tisztelt: a görög polisz naptárában számos közösségi, családi és szakmai kultusz működött, miközben egy vagy több istenség különösen szorosan kapcsolódott a politikai önazonossághoz.
Pallasz Athéné Athén legfontosabb városvédő istennője volt. Athéné Poliasz ősi kultuszszobrát az Erekhtheionban őrizték, a Panathénaia ünnepén pedig a város közössége új ruhát ajánlott fel az istennőnek. A Parthenón monumentális Athéné-ábrázolása és a város mítoszai Athén katonai, kézműves és politikai identitását kapcsolták az istennőhöz. Athénénak más görög városokban is volt városvédő kultusza, de eltérő helyi jelzőkkel és rítusokkal.
Más városok és szentélyek sajátos kapcsolatban álltak Héraval, Apollónnal, Artemiszszel, Poszeidónnal vagy más istenségekkel. Héra Argosz térségének, Apollón Delphoi szentélyének, Artemisz pedig Epheszosz városának meghatározó istene volt. E kapcsolatok a politikai szövetségeket, a gyarmatalapításokat és a helyi eredetmondákat is befolyásolták.
A háztartás oltalmazója Hesztia, a tűzhely istennője volt. A családi tűzhely mellett a város közös tűzhelye is az ő jelenlétét fejezte ki, így kultusza a házi és polgári közösség folytonosságát kapcsolta össze. Zeusz különböző jelzőkkel – például Herkeiosz, Ktésziosz vagy Xeniosz – az udvar, a javak és a vendégjog védelmét is képviselhette.
A görög daimón nem egyszerűen „alsóbbrendű isten” volt. A szó jelenthetett isteni hatalmat, az ember sorsát alakító szellemi lényt vagy egy isten működésének személytelenebb megnyilvánulását. Szókratész a platóni dialógusok szerint egy daimónion jelzéséről beszélt, amely gyermekkorától visszatartotta bizonyos cselekedetektől, de nem adott pozitív parancsokat. Ezt a filozófiai-vallási jelenséget a későbbi személyes őrzőszellem-képzettel gyakran összehasonlították, de nem azonosítható minden további nélkül egy meghatározott személyes istennel.
Római vallás
A védelmező istenségek és szellemek a római vallás személyes, családi, helyi és állami szintjén egyaránt jelen voltak. A latin tutela és tutor szavak a védelem, gondviselés és gyámság jelentésköréhez tartoztak. A rómaiak vallási gyakorlatában az oltalom nem egyetlen egységes „védőisten-rendszerből”, hanem részben átfedő kultuszokból és rituális kapcsolatokból állt.
A férfi személyes isteni kísérőjét geniusnak, a nőhöz kapcsolódó megfelelő alakot iunónak nevezték. A genius az egyén életerejét, nemzőképességét és társadalmi személyét fejezhette ki; születésnapon külön áldozatban részesült. A ház ura geniusa az egész háztartás rendjének jelképévé válhatott. A császár geniusa az állami és császárkultuszban politikai jelentőséget kapott, anélkül hogy minden korszakban és minden területen azonos módon értelmezték volna.
A larok különböző helyek és közösségek oltalmazói voltak. A házi larok a család és a háztartás jólétéhez, a Lares Compitales pedig a városi negyedek és útkereszteződések közösségéhez kapcsolódtak. A házi szentélyt larariumnak nevezték; festményeken vagy kis szobrokon a larok gyakran táncoló ifjakként jelennek meg. A larokat nem lehet egyszerűen az ősök szellemeivel azonosítani, bár a háztartás emlékezete és a család folytonossága összekapcsolódhatott kultuszukkal.
A penátok eredetileg az éléskamra és a házi készletek védelméhez kötődő istenek voltak, de az államnak is voltak nyilvános penátjai. Vesta a házi és közösségi tűzhely szentségét képviselte. A larok, penátok, Vesta és a családfő geniusa kultikus szerepei részben átfedhették egymást; a római házi vallás ezért nem merev feladatmegosztás, hanem a családi élet különböző vonatkozásait összekötő rituális rendszer volt.
Egy hely saját szellemét a későbbi latin szóhasználat genius loci néven jelölte. A fogalom kapcsolódhatott birtokhoz, épülethez, forráshoz vagy más helyhez. A modern építészet- és irodalomelmélet „a hely szelleme” értelemben átvette a kifejezést, de ez a metaforikus használat nem mindig fedi pontosan az ókori kultikus jelentést.
A városok és államok is rendelkeztek oltalmazó istenségekkel. Róma közösségi vallásának középpontjában Jupiter, Juno és Minerva capitoliumi triásza állt; más istenek bizonyos történelmi helyzetekben szintén városvédő szerepet kaptak. Kübelé bástyakoronás ábrázolása a falakkal körülvett városok védelmének általános ikonográfiai jelképe lett.