Az Abu Szimbel-i templomok a Nasszer-tó nyugati partján, Núbia Egyiptomhoz tartozó részén állnak Abu Szimbel helység délkeleti szegélyén. Az i. e. 13. században épültek II. Ramszesz, az óegyiptomi újbirodalom XIX. dinasztiájába tartozó fáraó parancsára. A Nagy Templomot Ré-Harahtinak, Ptahnak és Ámonnak szentelték – akik Ramszesz korában Egyiptom hivatalosan elfogadott főistenei voltak –, de valójában Ramszesz nagyságát volt hivatott jelképezni; neve az ókorban Hut-Ramszesz-Meriamon, azaz Ramszesz-Meriamon temploma volt, a Kis Templomot Hathor istennőnek szentelték, aki itt Ramszesz imádott főfelesége, Nofertari alakjában jelenik meg.
Az Abu Szimbel-i templomok 1979 óta szerepelnek az UNESCO kulturális világörökségek listáján. Egyikük sincs eredeti helyén. Az Asszuáni-gát építése során, hogy a Nílusnak a Nasszer-tóvá duzzadó vize ne lepje el őket, 1963 és 1968 között szétbontották, és 64 méterrel magasabban az Abu Szimbel-i fennsíkon ismét felépítették a templomokat. Itt a Nasszer-tó egy szigetén állnak, amit Abu Szimbellel egy gát és az azon épült út köt össze.
Az Abu Szimbel név az arab Abu Sunbul európaizált változata, az antik Ipsambul helységnévből ered. Az Újbirodalom fáraóinak idejében a régió valószínűleg a Meha nevet viselte. Ennek megerősítése azonban mind a mai napig nem sikerült. Az Abu Szimbeltől mintegy 20 kilométerre délnyugatra lévő Ibsekben is volt egy Hathor tiszteletére emelt templom, az ibseki Hathor-templom. Ezt a területet a mai Szudánban a Nasszer-tó vize befedi. Az Asszuáni-gát építéséig kissé északra volt található a Nílus második kataraktájától.
Elhelyezkedése
Abu Szimbel (arabul أبو سمبل) Egyiptom déli részén, az Asszuáni kormányzóságban fekszik, nem messze a szudáni határtól. Abu Szimbeltől csak körülbelül 20 kilométernyi távolságban van délnyugatra a határ a Vádi Halfa-i kiszögellés és Farasz (ókori Ibsek, majd Pakhórasz) településektől. A tőle 240 kilométer távolságban északkeletre fekvő Asszuánnal, p.164 út köti össze, mely a Nasszer-tótól nyugatra halad át a Líbiai-sivatagon. Ezt az utat főként a két templomot meglátogató turistákat szállító buszok használják. A Nasszer-tó hajózható, így rajta is érkeznek látogatók. Abu Szimbel repülőtere szolgál a hely leggyorsabb elérésére.
bélyegkép|A Hathor-templom a Nasszer-tónál
A múltban Abu Szimbel a Nílus nyugati partján feküdt, az első és második katarakta között. A katarakták blokkok, vagy sziklák által közbezárt zuhogók, melyek a nílusi hajózást megnehezítették. E két katarakta ma (Asszuánnál és a 65 kilométernyire délnyugatra lévő Vádi Halfa mellett Szudánban) annak a tónak a tükre alatt fekszik, melynek Egyiptomhoz tartozó részét Gamal Abden-Nasszer elnök után neveztek el. II. Ramszesz idejében a fáraó birodalmának déli határa közelében volt Abu Szimbel. A templomegyüttesnek Egyiptom Núbia feletti örökös hatalmát volt feladata demonstrálni.
Kutatástörténet és a templomok áthelyezése A templomok felfedezése
1813-ban a svájci Johann Ludwig Burckhardt (1784–1817), aki Jean Luis Burckhardt és Ibrahim ibn Abdallah sejk néven is ismert, Kasr Ibrîmtől délre kutatta a területet. A visszaúton a helybéliektől hallott egy Nílus-parti igen szép templomról Ebsambalnál, ahogy a helyet később is jelöli Burchhardt. 1813. március 22-én ő látta első európaiként Nofertari Hathor-templomát Abu Szimbelben. Burckhardt a területet átkutatva megtalálta II. Ramszesz nagy templomát, amit egy dűne csaknem befedett. A templom belsejébe a nagy tömegű homok miatt nem tudott bejutni.
bélyegkép|balra|1850-ből származó felvétel az északi Ramszesz-szoborról egy emberalakkal a méret érzékeltetésére (Fotó: Maxime Du Camp) bélyegkép|Lepsius térképvázlata bélyegkép|Ábrázolás 1845–1849 környékén bélyegkép|Fénykép (1905–1907)
Burckhardt így írja le naplójában megérkezését a nagy templomhoz: „Pillantásom négy kolosszusra esett, azok még látható részére … Ezek a dombba beásott nyiladékban voltak, csak az volt a kár, hogy csaknem teljesen befedte őket a homok, amit a szél hordott ide, s amely úgy hatott, mint a hegyről lerohanó patak vize. Az egyik szobornak csak a fejét és mellkasa egy részét lehetett látni, ez állt ki a homokból. A mellette lévőből alig valami látható, mivel a feje hiányzott, és testét még a váll felett is homok fedte. A további két másiknak csak a nemesz-kendője emelkedett ki a homokból.”
Miután Burckhardt visszatért Kairóba, leírta Belzoni (1778–1823) olasz kalandornak az általa felfedezett templomot, és bemutatta Belzonit Henry Saltnak, az akkori brit főkonzulnak. Salt megbízta Belzonit, utazzék el Abu Szimbelbe. Belzoni a megbízásának eleget téve 1817. augusztus 1-jén megszabadította a nagy templom bejáratának felső részét a homoktól, és így bejutott a templom belsejébe. A templomba bejutva minden mozdíthatót és értékeset magával vitt.Tyldesley, op.cit., p.168 A templomról ezt írta: „Első benyomásaink alapján itt egy meglehetősen nagy építményt találtunk. Csodálkozásunk tovább nőtt, mikor felfedeztük: ez egy rendkívül gazdag szentély, igen szép domborművekkel, festményekkel és kolosszális szobrokkal.”
1828-ban kezdődött meg a templom tudományos vizsgálata egy francia-toszkán expedíció útján, melyet Jean-François Champollion és Ippolito Rosellini vezettek. Elkészült a templom állapotának dokumentációja. További expedíciókat 1830-ban Robert Hay és 1844-ben Karl Richard Lepsius vezettek Abu Szimbelbe. Robert Hay volt az első, aki a Nagy Templomot technikai úton védte az állandóan támadó homoktól. Mivel a templomok szerte Európában ismertté váltak, már a 19. században sok Egyiptomba utazó felkereste a sziklákba vájt szentélyeket. Néhányan megörökítették nevüket úgy, hogy bevésték azokat a templomok homlokzatába. Az évszázad végén egyre több homokot hordtak le II. Ramszesz hatalmas ülőszobrairól, de 1909-ig kellett várni arra, hogy a Nagy Templom teljes homlokzata megszabaduljon a homoktól.
A templomegyüttes áthelyezése A második Asszuáni-gát építésének tervei az 1950-es években mindkét templom létét fenyegették. A Kalabsa és más helyek mellett ők is eltűntek volna a Nasszer-tó jelenlegi szintje alatt. Már 1955-ben megalapítottak egy nemzetközi dokumentációs centrumot, hogy az Asszuántól délre lévő, a határig terjedő területet dokumentálja. 1960. március 8-án az UNESCO nemzetközi összefogást kért a templomok védelmére. Számos javaslat és terv született az építmények megmentésére. Ezek közül 1963-ban elfogadtak egy svéd tervet, mely szerint a templomokat szétvágják az egész sziklatömeggel együtt, és egy magasabb fekvésű helyen újra felépítik.
bélyegkép|A templomegyüttes áthelyezés előtti (a víztükör alatt) és az utáni elhelyezkedését bemutató modell bélyegkép|balra|A templomok számára épített domb hátulról. Középen a Kis, jobbról a Nagy Templom háta látható.
1963 novembere és 1968 szeptembere között nemzetközi összefogásban megvalósult a két templom együttesének áthelyezése. A munkákban egyiptomi, német, francia, olasz és svéd építőipari vállalkozások vettek részt. 1968. szeptember 22-én hivatalos keretek között megünnepelték a sikeres áthelyezést. Az Asszuáni-gátat 1971. január 15-én avatták fel. Az ünnepségen az akkori elnök, Anvar Szadat így méltatta az összesen 23 núbiai műemlék áthelyezését: „A népek csodákra képesek, ha egy jó cél érdekében együttműködnek.”
bélyegkép|Az ülőszobrok áthelyezése
Az elszállítás és az újjáépítés érdekében előbb lyukat fúrtak a sziklába, hogy a kőzetet 33 tonna epoxi-gyantával megszilárdítsák. A stabilitás érdekében vaspántokat használtak. Ezután 1036 tömbbé vágták szét a templomegyüttest. Az egyes blokkok súlya hét és harminc tonna között volt, a vágások helyei ma is láthatók. Az új telepítési helynek mintegy 180 méterrel távolabb kellett lennie északnyugat felé, az eredeti szintnél 64 méterrel magasabban. Eközben igen fontos volt, hogy a templomok pontosan ugyanabba az irányba nézzenek homlokzataikkal. Az első blokkot (száma GA 1A01) 1965. május 12-én helyezték át. 1112 szikladarabot helyeztek át a templomok mellett, hogy az eredetihez hű maradjon a templomok látképe.
Mindkét templom belseje részint egy-egy föléje épített vasbeton kupolán függ, részint azok támasztják őket. A Nagy Templom esetén ennek átmérője 140 méter, így ma már nem igazi barlangtemplomok. Mégis megmaradt a barlangtemplom benyomása a nézőben, mert a betonkupolákat kívül nagy tömegű homokkal, törmelékkel és az eredeti sziklákkal (köztük az eredeti szikla-homlokzattal) borították be. Az akkori időkben ez olyan komoly építéstechnikai teljesítmény volt, hogy egyesek ezt II. Ramszesz eredeti temploma felépítésének teljesítményéhez hasonlítják. Az építési költségek mintegy 80 millió dollárt tettek ki, ezt több mint ötven ország adta össze. Abu Szimbel keltette fel az érdeklődést a műemlékek megőrzése iránt, ami 1972-ben a kulturális világörökségek listájának létrehozásához vezetett.
Négy, a mentési munkálatokban nagy szerepet vállaló országnak Egyiptom viszonzásképpen egy-egy kisebb templomot ajándékozott: a debodi templomot Spanyolországnak, a denduri templomot az Egyesült Államoknak, a lesszijai templomot Olaszországnak és a taffai templomot Hollandiának. Ezeket a templomokat elszállították és a megajándékozott ország egy-egy múzeumában állíották fel újra.
A templomok építése
A templomok – mint a királyi palota alegységei – célja az „isteni tartózkodási hely” reprezentatív megtestesítése, innen hívja a fáraó mint földi istenség a többi istent, hogy kapcsolatba lépjen velük. Így a templomok kozmológiai kötőelemek az ég és a föld között.
bélyegkép|II. Ramszesz temploma bélyegkép|Nofertari temploma
Az Abu Szimbel-i templomokat – a Nagy Templomot és a Kis Templomot – délen, Núbiában emeltette Ramszesz, minden lakott helytől távol. A hely, ahol a templom épült, már korábban is szent helynek számított, már Horemheb is emelt itt egy szentélyt. Bár pontos adatokkal az Abu Szimbel-i templomok tervezéséről és építéséről nem rendelkezünk, mégis elfogadhatónak tűnik, hogy a munkálatok Iuni núbiai fáraó-helytartó idejében zajlottak le: egy bevésés a Kis Templom közelében arra utal, hogy a fáraó legbizalmasabb embereinek egyikét bízta meg a kezdeti munkák felügyeletével. Általánosan elfogadott, hogy feltehetőleg i. e. 1260 és 1250 között zajlott az építkezés. Nofertari Meritenmut nagy királyi hitves ebben az időszakban hunyt el, i. e. 1255 táján. Őt utoljára II. Ramszesz uralkodásának 24. évében, a templomegyüttes felszentelésével kapcsolatban említik meg.
Elsősorban a templomok belsejében található színes domborművek adnak útmutatást a templomok keletkezési idejéről. A Nagy Templomban például II. Ramszesz hadjáratának ábrázolása van abból az időből, mikor apja, I. Széthi mellett uralkodott, s ez más forrásokból már datálható. További kiindulási alapokat nyújt az építés idejének megállapítására az a mód, ahogyan az egyes személyeket beállítják, illetve ábrázolják. II. Ramszesz harmadszülött fia, Paréherwenemef, akivel felesége, Nofertari ajándékozta meg, már a fáraó 26. uralkodási éve előtt meghalt, neve után a Nagy Templomban azonban nem áll a halottak neve után szereplő maa heru („igaz hangú”) kifejezés, amiből arra következtethetünk, hogy a belső díszítések kezdete i. e. 1253-nál korábbra datálható.
Bintanath, II. Ramszesz és Iszetnofret lányának szobrán, mely a fáraó déli hatalmas ülőszobra mellett áll, a felirat: „a király lánya”. Ellenben a nagy oszlopcsarnokban, a pronaoszban lévő dombormű alsó szélén már őt mint nagy királyi hitvest jelöli meg a felirat, azaz azzal a címmel, amit ő már anyja halála előtt (i. e. 1246) kapott. A Nagy Templom belseje építési munkáinak már II. Ramszesz uralkodásának 34. évében be kellett fejeződniük, ugyanis a Ramszesz és Maathórnofruré hetitta hercegnő házasságát megörökítő úgynevezett „házasság-sztélé” már nem kaphatott helyet a templom belsejében, hanem csak a déli homlokzat végén lévő sziklafalon.