Az Albánia függetlenné válása felé vezető eseménysort az országot félezer éve uralma alatt tartó Oszmán Birodalom politikai és katonai erejének megroggyanása idézte elő. Az Európa-szerte megjelenő nemzeti mozgalmak mintájára a 19. századra az albánság vezető rétegeiben is megfogalmazódott az etnikai alapú nemzeti identitás tudata és az önrendelkezés iránti igény, ami a század második felére a Rilindja (’Újjászületés’) néven ismert nemzeti mozgalomban csúcsosodott ki. A függetlenné válás iránti albán törekvéseket sajátos dilemma borította árnyékba és tette fontolva haladóvá: a gyengülő Oszmán Birodalomtól való elszakadás nyomán egy elmaradott és védtelen Albánia könnyedén válhatott volna az addigra már független Görögország, Szerbia, Montenegró és Bulgária martalékává. Ennek felismerésével a 19. század végén a függetlenség elnyerése helyett a birodalmon belüli területi és kulturális autonómia kivívása jellemezte a nacionalista albán körök törekvéseit. Az 1908 júliusában bekövetkező ifjútörök forradalom magában hordozta az önrendelkezés ígéretét, így a hatalomra került ifjútörökök élvezték az albánok támogatását. Ez irányú reményeik azonban csakhamar füstté váltak, s 1910-től egyre rendszeresebbé váltak az albánság fegyveres felkelései, különösen a gegek lakta északi területeken. Az Oszmán Birodalom végleges agóniáját az első Balkán-háború 1912. októberi kitörése hozta el.
A háború árnyékában Ismail Qemali szervezésében a tengerparti Vlora városában összegyűlt földesurak (bégek), vallási vezetők és értelmiségiek részvételével a vlorai nemzetgyűlés 1912. november 28-án kikiáltotta Albánia függetlenségét, és Ismail Qemali vezetésével december 4-én megkezdte működését a vlorai székhelyű ideiglenes nemzeti kormány. Ez az aktus azonban meglehetősen jelképesnek, a kormány mozgástere szűknek bizonyult: a belső támogatottság hiánya mellett a Balkán-háború első két hónapjában a szomszédos hatalmak, Montenegró, Szerbia és Görögország lerohanták Albánia nagy részét, és Vlora környékén kívül csupán Shkodra és Janina városát tartották a török és albán katonák. 1912. december 17-étől Londonban ülésezett a nagykövetek konferenciája azzal a céllal, hogy előkészítsék az első Balkán-háborút lezáró londoni egyezményt, amelyet végül 1913. május 30-án írtak alá az egymással szemben álló felek. Az egyezmény egyebek mellett elismerte Albánia mint a nagyhatalmak ellenőrzése alatt álló fejedelemség függetlenségét, de a szomszédos hódító nemzetállamoknak engedte át az albán többségű Nyugat-Koszovó és Nyugat-Macedónia régiókat. A nagykövetek 1913. július 29-én elkészültek az új albán állam statútumával is, amelynek végrehajtásával, a közigazgatási rendszer megszervezésével a végül 1913. október 16-án felálló Nemzetközi Ellenőrző Bizottságot bízták meg. Időközben megkezdte működését a Nemzetközi Határbizottság is, amely az Epirusz vidékén vizsgálta a nemzetiségi viszonyokat, és ajánlásaik eredményeként 1913. december 17-én megszületett a firenzei egyezmény, amelynek értelmében Dél-Epirusz vidékét Görögországhoz csatolták. A Qemali vezette ideiglenes kormány hatalma a háború lezárultával és az albán állam szervezeti kereteinek rendeződésével sem terjedt ki az ország teljes területére, amelyet belső törzsi viszályok és hatalmi gócpontok szabdaltak több területre. Legfőbb ellenlábasa, Esat Toptani 1913. október 14-én az ország középső területein kikiáltotta a Közép-albániai Köztársaságot. A nagyhatalmak a londoni egyezmény értelmében időközben kiválasztották az Albán Fejedelemség trónjára alkalmas személyt, s 1914. március 7-én egy német katonatiszt, Wilhelm zu Wied lett Vilmos néven Albánia uralkodója. Címe és hatalma jelképes és dicstelen volt, az ország közjogi, közigazgatási és rendvédelmi szempontból egyaránt anarchiába süllyedt. Vilmos belső és külső támogatóit egyaránt elvesztette, amikor uralkodásának az első világháború kitörése gyakorlatilag véget vetett, és 1914. szeptember 3-án maga is elhagyta az országot.
Előzmények és az 1912-es albán felkelés
A 19. század második felében bontakozott ki a fél évezredes oszmán fennhatósággal szemben fellépő albán nemzeti mozgalom, a Rilindja. Noha az ifjútörök mozgalom az 1880-as évektől élvezte az albánok támogatását, az 1908. július 24-ei forradalmat követően hatalomhoz jutó ifjútörökök nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Az új kabinetet ugyancsak autoriter törekvések jellemezték (új adók kivetése, albán nyelvű iskolák bezáratása, erőszakos újoncozás stb.), ezért az albánok 1910-ben, majd 1911-ben is fellázadtak a hatalom ellen. 1911 decemberében fel is oszlatták a konstantinápolyi alsóházat, s új választásokat írtak ki; a kampány során azonban a török hivatalnokok nem riadtak vissza semmilyen eszköztől, hogy az albánokat távol tartsák a voksolástól, s ennek következményeként az albán képviselők száma kétharmadára esett vissza.
Így 1910 és 1911 után az albánok 1912 áprilisában ismét fegyvert ragadtak és fellázadtak, hogy lemondassák az ifjútörök kormányzatot és megismételjék az elcsalt választásokat, ebben látták ugyanis a garanciát autonómiaköveteléseik teljesítésére. A Koszovóból kiinduló lázadás szétterjedt az albán lakta területeken, és a felkelők sikerrel vették fel a harcot a meggyengült és demoralizálódott, dezertálástól sújtott török hadsereggel. Az ifjútörök kormány 1912. július 17-ei bukása után az új liberális kormány tárgyalóasztalhoz ült az albánok vezetőivel, s a Hasan Prishtina által tizennégy pontban összefoglalt albán követeléseket egy kivétellel (helyben letöltött sorkatonai szolgálat) a török kormányzat szeptember 4-én hivatalosan is elfogadta. Ezzel megnyílt volna az út a birodalmon belüli albán vilajet megszervezéséhez, de az október 8-án kitört első Balkán-háború elszakította az albán lakta területeket a birodalomtól, ezzel merőben eltérő csapásirányt jelölt ki az önigazgatásért küzdő albánok számára.
A függetlenség kikiáltása
Október 8-án Montenegró hadat üzent az Oszmán Birodalomnak, ezzel kitört az első Balkán-háború, amelyhez október 17–18-án a Balkán-szövetség további tagállamai, Szerbia, Görögország és Bulgária is csatlakoztak. Montenegró ostromot indított Shkodra városa ellen, a szerb csapatok egyre mélyebben hatoltak Koszovó és Észak-Albánia területére, a görögök pedig délről indítottak támadást, hogy bekebelezzék Dél-Albániát. November 18-ára hódításaik nyomán az albán lakta területek végleg elszakadtak az Oszmán Birodalomtól. A nagyhatalmak alapvetően diplomáciai üzenetváltások útján igyekeztek elejét venni a háborúnak, de annak kitörését és eszkalálódását tehetetlenül nézték. A leghatározottabban az Osztrák–Magyar Monarchia, és később Olaszország állt ki az 1912. szeptemberi status quo, az albánok területi egységének megőrzése mellett, de katonai beavatkozásra az ő részükről sem került sor. Az Albánia helyzetét rendezendő, 1912. novemberben készült osztrák tervben merült fel először az a forgatókönyv, amely később Vilmos albán fejedelem uralkodásával valóra is vált: a hercegségi államformájú Albánia egy idegen uralkodó kormányzása alatt álljon.
Mindeközben a nagypolitikai hadszíntér hátterében különféle albán csoportok tettek kísérletet arra, hogy saját kezükbe vegyék hazájuk sorsát. Syrja Vlora, a konstantinápolyi alsóház albán tagja már októberre albán nemzetgyűlést hívott össze Vlorába, de az időpont túl korainak bizonyult. A kívülről érkező fenyegetést akkor még jelentéktelennek tartó albánok csak kis számban képviseltették magukat a nemzetgyűlésen, és végül a megjelentek sem tudtak egyezségre jutni a legalapvetőbb kérdésekben sem. Syrja Vlora ezért egy újabb nemzetgyűlés megszervezésén dolgozott, ezúttal Tiranában, amihez Közép-Albánia nagy hatalmú urainak egyike, Esat Toptani támogatását is elnyerte. A tiranai nemzetgyűlésre november első felében került sor, azonban semmivel sem lett eredményesebb, mint a korábbi, a független Albánia kikiáltása ezúttal is elmaradt. Ezzel párhuzamosan 1912. október 14-én hazafias koszovói albán vezetők egy csoportja – Hasan Prishtina vezetésével – Üsküpben megalakította a Honmentők Fekete Társasága titkos egyesületet. Első lépésükként megfogalmaztak egy az európai nagyhatalmakhoz eljuttatandó kommünikét, de további lépéseiket megakasztotta a Koszovót lerohanó szerb sereg, amely a társaság vezetőit letartóztatta és börtönbe vetette.
A katonai helyzet november közepére már rendkívül fenyegetővé vált. A görög csapatok egészen Himaráig nyomultak előre, a Shkodrát kitartóan ostromló montenegróiak elfoglalták Shëngjin kikötőjét, a szerbek Lezhát, Dibrát, és november végére már megközelítették Durrëst. A korábbi években sikeresen harcoló albán szabadcsapatokat meglepte a korábban szövetséges Montenegró és Szerbia hódító hadjárata, és a harcot sem tudták felvenni az óriási túlerővel: megadták magukat vagy a még szabad albán területek felé menekültek. Sürgetővé vált annak kényszere, hogy az albánok valamiképpen hallassanak magukról és a nemzetközi világ számára nyilvánvalóvá tegyék akaratukat.
Az albán politikusok egyik legtekintélyesebbike, Ismail Qemali már november elején a helyi albán emigráció vezetőivel találkozott Bukarestben, ahol megalakították a Vezetők Bizottságát. Ennek fő feladatául Albánia feldarabolásának megakadályozását és egy albán nemzetgyűlés megszervezését jelölték ki. Qemali azonnal szervezni kezdte a vlorai nemzetgyűlést, de mielőtt Albániába utazott volna, még Bécsben megbizonyosodott arról, hogy a Monarchia külügyminisztere, Leopold von Berchtold támogatja terveiket. Küldöttsége élén Trieszten keresztül Durrësbe hajózott, majd további albán küldöttek csatlakozását követően november 26-án megérkezett Vlorába.
A nemzetgyűlés nyolcvanhárom küldött részvételével 1912. november 28-án vette kezdetét, és egészen december 4-éig tartott. Rögtön az első ülésnapon, november 28-án a megjelentek támogatásukról biztosították Qemalit, aki a nemzetgyűlésnek otthont adó ház erkélyére lépve kikiáltotta az „önálló, szabad és független” Albániát, majd felvonták az immár szuverén Albánia zászlaját. A küldöttek ezt követően Qemalit bízták meg az ideiglenes kormány megalakításával is, amelynek feladata a törvényhozási munka megkezdése és az ország irányítása volt az alkotmány megszületéséig, illetve addig, amíg a nagyhatalmak nem rendezik az ország helyzetét. Hosszas vitákat követően a jelenlévők végül csak december 4-én egyeztek meg a Qemali vezette kormány összetételében, amelynek során az albánság felekezeti összetételét is tükröztetni igyekeztek. A kormány elnöke, egyúttal a külügyi tárca irányítója a bektási Ismail Qemali, a kabinet tárca nélküli alelnöke a római katolikus Nikollë Kaçorri lett. A kormány további tagjai: Mehmet Dërralla (hadügy, muzulmán), Myfit Libohova (belügy, muzulmán), Pjetër Poga (igazságügy, görögkeleti), Luigj Gurakuqi (közoktatás, katolikus), Abdi Toptani (pénzügy, muzulmán), Midhat Frashëri (közmunkaügy, bektási), Pandeli Cale (mezőgazdaság és kereskedelem, görögkeleti), Lef Nosi (postaügy, görögkeleti). Ezzel egy időben Haxhi Vehbi Agolli elnökletével megalakult a vlorai kormány munkáját felügyelő, tizennyolc tagú Öregek Tanácsa (Pleqësia),, illetve a koszovói Isa Boletini, Riza Gjakova és Zenel Begolli vezette nemzeti milícia.
Az ország fővárosául Vlorát jelölték ki, s a kormány székhelye a nemzetgyűlésnek is helyet adó kétemeletes Xhemal Vlora-ház lett. Az ország alkotmányáról és államformájáról döntés nem született, ennek jogát a nemzetköziség kezébe tette le a nemzetgyűlés.
A függetlenség nagyhatalmi elismerése