A Horvát tavasz () egy kulturális és politikai mozgalom volt, amely Jugoszláviában az 1970-es évek elején Horvátország jogait próbálta érvényre juttatni. A politikai ellenfelek tömegmozgalomnak, MASPOK-nak is nevezték, mely a reformkor elnevezése volt a horvát politikában, társadalomban és kultúrában, amelyet különösen a horvát nemzeti identitás legitimációja és az ebből fakadó igények jellemeznek.
A Horvát tavasz a Horvátországi Kommunisták Szövetsége (HKSZ) soraiban jött létre 1970-ben az unitarizmus elleni nemzeti mozgalomként, amelyet a gazdasági, kulturális és politikai élet megreformálására irányuló törekvések kísértek a kulturális intézményekben, értelmiségiek, tudósok és diákok körében. A szűkebb értelemben vett horvát tavaszt a Horvát Kommunista Szövetség Központi Bizottságának 1970. januári 10. ülésétől számítják, amelyen elítélték Miloš Žanko unitarizmusát és egészen a mozgalomnak a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége (JKSZ) Központi Bizottságának elnöksége karađorđevói, 1971. november 29-iki ülésen elszenvedett vereségéig tartott.
A tágabb értelemben a horvát tavasz az 1966-os brijuni plénummal kezdődik, amelyen a párt az Aleksandar Ranković vezette titkosrendőrséggel foglalkozott, és ezzel a párton belül és a társadalomban cselekvésre ösztönözte a reformerőket. A horvát tavasz legkiemelkedőbb szereplői Savka Dabčević-Kučar, Miko Tripalo, Pero Pirker, Ivan Šibl, Dragutin Haramija és mások, az értelmiségiek közül Vlado Gotovac, Marko Veselica, valamint a diákok közül Dražen Budiša és Ivan Zvonimir Čičak voltak akiket, ahogy számos más résztvevőt börtönbüntetésre ítéltek. A horvátokkal való leszámolás eredményezte az ún „horvát csend”et, amelyet az 1980-as évek végén az új demokratikus mozgalom szakított meg, amely végül Horvátország állami függetlenségéhez vezetett. A horvát tavasz letörésével Horvátország majdnem húsz évre belesüllyedt a hosszan tartó sötétségbe és fájdalomba, mely az 1980-as évek kommunista liberalizációjáig tartott.
Előzmények A reformmozgalom gyökerei a második világháború utáni időszak első éveiben alakultak ki. A mozgalom több, egymástól függetlenül működő központból származott. Ezek a HKSZ (horvát rövidítéssel: SKH) pártszervezetei, a zágrábi, spliti, fiumei, szarajevói, mostari és eszéki horvát egyetemi központok, a katolikus egyház, a Horvát Tudományos és Művészeti Akadémia (horvát rövidítéssel: HAZU, akkoriban JAZU), a horvát kivándorlók szervezete, a Matica hrvatska, a Munkásmozgalom Történeti Intézete, a különböző kiadók és nagyvállalatok voltak. A kormánypárt elégedetlen tagjai Andrija Hebrang meggyilkolása után vonultak ellenzékbe. A mozgalom élén 1955-től Večeslav Holjevac állt, majd megjelent mellette Ivan Šibl, Marko Koprtla, a JNA tábornokai, Franjo Tuđman, Nikola Kaić, Ivan Rukavina, Janko Bobetko, Srećko Manola admirális, Ivan Mutak JNA ezredes, valamint Zvonimir Komarica, több volt horvát partizán, számos művész, újságíró és fiatal politikus. Ennek a nemzettudatos áramlatnak a HKSZ-ben az volt a célja, hogy a belgrádi centralista tendenciák visszaszorítása érdekében, a szocialista Horvátországban rejlő lehetőségeknek és ideológiai korlátoknak megfelelően, nemzeti beállítottságú pártkádereket képezzenek ki és helyezzenek be minden fontos állami, gazdasági és pártigazgatási pozícióba.
A szakembereknek és az országos vezetőknek további lehetőségeket nyújtott az 1965-ös gazdasági reform, mely felszabadította kezüket a Szerbiából érkező központi pártirányítás alól, melynek következtében, különösen pedig Aleksandar Rankovićnak, titkosrendőrség vezetőjének bukása után, a politikai felszabadultság egyre inkább érezhető volt. Tito Ranković eltávolítását a nagyobb decentralizáció megvalósításának lehetőségének tekintette. A hatalmat a föderációt alkotó egységekre ruházva Tito egyedüli döntőbíró szerepét vállalta a köztársaságok közötti vitákban. A reformerek tevékenységének csúcspontja a Jugoszláv Kommunista Párt 1969. márciusi 9. kongresszusán következett be, amelyen az ország minden aspektusának decentralizálását javasolták. További okok is voltak, amelyek fokozták a horvát ügy érdekében történő homogenizáció intenzitását, a devizarendszer és a belgrádi reexportőrök brutális behatolása a horvát gazdaságba. A gazdasági küzdelmekkel párhuzamosan a horvát írók és kulturális munkások a horvát nyelvért küzdöttek, amelyet az újvidéki egyezmény és az egységre törekvő, olykor nyíltan nagyszerb gyakorlat, amely a horvát nyelvet a szerbhorvát nyelv erőszakos kikényszerítésére tett kísérletek révén igyekezett elnyomni. Felmerült a horvát történelem felértékelődése, a horvátországi születésszám hirtelen csökkenésének problémája, a horvátországi muszlimok problémája, a horvát munkavállalók százezreinek külföldre való távozásával kapcsolatos aggodalmak, a horvát politika és gazdaság elhanyagolása Jugoszlávián belül, valamint a második világháború áldozatai számának kérdése.
1970-ben és 1971 elején azonban Horvátországnak még nagyobb problémával kellett szembenéznie. Szinte minden köztársaság liberális vezetése küzdött azért, hogy döntés szülessen a köztársasági és a szövetségi alkotmány módosításairól, amelyeknek új (gazdasági) kapcsolatokat kellett volna létrehozniuk Jugoszláviában, mind a köztársaságok és a szövetség, mind pedig a köztársaságok között. A délszláv egység horvátországi hívei olyan alkotmánymódosítási megoldást kínáltak, amely Horvátországot még kedvezőtlenebb helyzetbe hozta volna. Például azt javasolták, hogy a szuverenitásról szóló alkotmánycikkben rögzítsék, hogy a Horvát Szocialista Köztársaság a horvát és szerb nép állama, és kérték, hogy a „Liepa naša” ne legyen többé a Horvát Szocialista Köztársaság himnusza, mert „csak horvátokat említ, és szerbeket nem” stb.
Kibontakozás 250px|bélyegkép|jobbra|A Telegram 1967. március 17-iki száma címlapján a horvát irodalmi nyelv nevéről és helyzetéről szóló nyilatkozattal A reformmozgalom első jelei a Horvát Szocialista Köztársaság politikai életében már 1966-ban a brijuni plénum, valamint a Jugoszlávia és a Szentszék közötti jegyzőkönyv aláírása után láthatóak voltak. A horvát pártvezetés, amelyben Miko Tripalo és Savka Dabčević-Kučar, valamint a hierarchikusan kiszolgáltatott Vladimir Bakarić kezdett el vezetői pozíciókat betölteni pártfórumokon vitát nyitott egy sor addigi tabutémáról, az ország gazdasági mérlegétől a horvátországi etnikumok közötti kapcsolatokig, miközben a titkosrendőrség illegális eljárásait, valamint az állam és a Katolikus Egyház közötti kapcsolatok javulását bírálták. A későbbi viták ellenére a horvát pártvezetés közvetve jóváhagyta a horvát irodalmi nyelv nevéről és helyzetéről szóló Nyilatkozatot is, s ezzel is új elemet hozott a nemzeti kérdésről folyó vitákba. Az, hogy a horvát pártvezetés megtagadta a disszonáns tendenciák elleni elnyomó intézkedések végrehajtását, számos emigráns tevékenységet védett, így Franjo Tuđmannak a „Pregleda historije SKJ” (Az SKJ történetének áttekintése) című kritikájától a T.I.N. csoport tevékenységéig és a „Hrvatski književni list” folyóiratig.
A horvát irodalmi nyelv nevéről és pozíciójáról szóló nyilatkozat 1967-es megjelenésével nyilvános vita indult a horvát nép helyzetéről Jugoszláviában. A horvát tavasz olyan mozgalom volt, amelyet az emberek elfogadtak és sok diákcsoport is támogatta ezt a mozgalmat. A mozgalom egyik fő célja a horvátok polgári jogainak visszaállítása volt, vagyis a horvát néphez tartozás büszkeségének helyreállítása, amelyet a háború után elvett a jugoszláv rezsim szisztematikus negatív propagandája, amely a meg nem választott horvát háborús rezsim bűneinek ürügyén az egész horvát nép ellen irányult. A rezsim ezt a szisztematikusan támogatott, szervezett és folyamatosan végrehajtott elnyomást és a horvát kultúra felszámolását azzal indokolta és leplezte, hogy meg kell őrizni a békét Jugoszlávia két legnagyobb népe: a horvátok és a szerbek között, de ezek az intézkedések túlmutattak a „kényes béke” megőrzésén. Abban az időben Jugoszláviában a horvát gazdaságot a szövetségi kormány durván kizsákmányolta más köztársaságok, különösen Szerbia javára. Például a deviza 50%-a Horvátországon keresztül érkezett be, míg Horvátország ennek csak 7%-át tarthatta meg, Horvátország16,5%-ot kapott a szövetségi kormánytól költségvetési pénzből, míg Szerbia (1965 és 1970 között) körülbelül 46,6%-ot kapott. Horvátországot sokszor erőszakkal mondatták le az allokációjáról az alulfejlett régiók javára.
Az 1971-es horvát tavaszhoz kapcsolódó események idejére a Matica hrvatska programjával, tevékenységeivel, köztük kiadói tevékenységével egyértelműen Horvátország egyik legjelentősebb kulturális és tudományos intézményévé nőtte ki magát. A horvát tavaszhoz kapcsolódó eseményekben a Matica hrvatska játszotta az egyik legfontosabb szerepet, rendkívül aktívan képviselte a Horvát Szocialista Köztársaság és a horvát nép kulturális, gazdasági és politikai érdekeit. Éppen ezért a legfelsőbb horvát politikai körök különös érdeklődéssel figyelték ebben az időszakban ezt az intézményt, úgy érezve, hogy az egész horvát nép nézeteit tükrözi. Végül intézményi szerepéből adódóan a Matica hrvatska és különösen néhány kiemelkedő tagja a horvát tavasz összeomlása után nehéz pillanatokat élt át: elbocsátásokat, üldöztetéseket és hosszú távú börtönbüntetéseket.
1969-ben a horvátok a szövetségi államigazgatás tisztviselőinek 8,6%-át tették ki, bár részesedésük Jugoszlávia lakosságában 22% volt. Ugyanez az irány a szerbeknél a közigazgatásban 73,6%, a lakosságon belül 39,6% volt. A szövetségi állam közigazgatási struktúráiban a montenegróiak aránya 7,2%-a volt, tehát majdnem annyian voltak, mint a horvátok. A JNA-ban a tiszti kar 62,5%-a szerb és csak 10,4% horvátból állt. Horvátországban a szerbek a lakosság mintegy 15 %-át tették ki, de a Horvát Kommunista Szövetség tagjainak közel egynegyedét, a rendőrség állományának pedig több mint a felét tették ki. Ezeket a diszkriminatív egyenlőtlenségeket a horvátok a nemzeti hovatartozás miatti bizalmatlanságként fogták fel. A délszlávizmust annak érdekében, hogy előrelépést tegyenek az állami és a közszolgálatban, valamint a hadseregben burkoltan vagy nyíltan rákényszerítették a horvátokra.
A Horvát Kommunista Szövetség Központi Bizottságának tizedik ülésével a KB-n belüli nemzeti áramlat elkezdett leszámolni a délszláv egységpárti erőkkel, de ez nem volt alapos, mert csak Miloš Žankót váltották le. Az ülés mégis felélesztette a horvát nép reményeit, ezért a horvát vezetés erős és nagy támogatást kapott a horvát társadalom szinte minden rétegétől. Innen ered a „tömegmozgalom” elnevezés, illetve a szovjet eredetű „MASPOK” rövidítés.
A horvát tavasz csúcspontja 150px|bélyegkép|jobbra|Miloš Žanko a horvát egységpártiak vezéralakja A reformmozgalom a Horvát Kommunista Szövetség Központi Bizottságának tizedik ülésszakán (1970. január) vett igazi lendületet, amikor a horvát pártszervezet a Miloš Žankóval zajlott konfliktusban elítélte a jugoszláv unitarizmust, amit a rendszer stabilitására nézve nem kevésbé veszélyesnek ítéltek, mint a horvát nacionalizmust. Az új megfogalmazás a horvát közéletben politikai forradalmat indított el. A tizedik ülésszak után lehetőség nyílt a horvátellenes egységpárti délszlávista erők megtámadására, megerősítve ezzel a független horvát politikai irányvonalat. Horvátországot különleges és feltételhez kötött politikai közösségként határozták meg, amely nézetet, különösen Nerkez Smailagić jogi és politikai javaslataiban, az 1971-es alkotmánymódosításokról szóló vita tovább erősített.