A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége (, rövidítve: CKJ, , rövidítve: SKJ, , rövidítve:ZKJ, macedónul:Сојуз на комунистите на Југославија, rövidítve: CKJ) 1952-ig Jugoszlávia Kommunista Pártjaként volt ismert, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság alapító és kormányzó pártja volt. 1919-ben alakult meg a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság legfőbb kommunista ellenzéki pártjaként, majd a kezdeti választási sikereket követően a királyi kormány betiltotta, és időnként keményen és erőszakosan elnyomta. A második világháborúig illegális földalatti csoport maradt, amikor Jugoszlávia 1941-es inváziója után a párt katonai ága, a jugoszláv partizánok véres polgárháborúba keveredtek, és legyőzték a tengelyhatalmakat és helyi kollaboránsaikat. Az 1945-ös idegen megszállás alóli felszabadulás után a párt megszilárdította hatalmát, és egypárti államot hozott létre, amely Jugoszlávia 1990-es felbomlásáig létezett.
Az 1937 és 1980 között Josip Broz Tito által vezetett párt volt az első hatalmon lévő kommunista párt a keleti blokk történetében, amely nyíltan szembeszállt a Szovjetunióval, és így 1948-ban kizárták a Kominformból az úgynevezett. A szovjetbarát tagoktól való belső megtisztítása után a párt 1952-ben Kommunisták Szövetségére nevezte át magát, és a munkásönigazgatás és a független kommunizmus politikáját, az úgynevezett titoizmust tette magáévá .
Története Alapítása A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (1929-től Jugoszláv Királyság) 1918 végén, az első világháború végén jött létre. Az új állam területén a szocialista mozgalom a háború előtti politikai megosztottságot tükrözte. Az akkori Ausztria-Magyarországon például 1894-ben jött létre a Horvátországi és Szlavóniai Szociáldemokrata Párt (SDPCS), két évvel később pedig a szlovén területeken alakult meg a Jugoszláv Szociáldemokrata Párt (Jugoslovanska socialdemokratska stranka, JSDS). A Szerb Szociáldemokrata Pártot (SSDP) 1903-ban alapították. Bosznia-Hercegovinában megalakult a Bosznia-Hercegovinai Szociáldemokrata Párt (SDPBH). 250px|bélyegkép|jobbra|A Jugoszláviai Szocialista Munkáspárt egyesülési kongresszusának küldöttei 1919-ben Belgrádban Az SSDP természetesnek tartotta, hogy az új állam legnagyobb szociáldemokrata pártjaként a hasonló gondolkodású politikai csoportok egyesítését szolgálja az országban. Az SDPBH hivatalosan javasolta az ilyen pártok összevonását, de az SDPCS, a JSDS és a vajdasági szerb-bunyevác szociáldemokraták ezt elutasították. Formálisan csak az SSDP és az SDPBH egyezett bele az 1919 januárjáig történő egyesülésbe. Az SDPCS balszárnyának egy kisebbségi csoportja Baloldali Akcióbizottság (Akcioni odbor ljevice) néven kivált a pártból, és az SSDP-vel és az SDPBH-val egységes társadalmi szervezetet választotta. Nem sokkal ezután a vajdasági szociáldemokraták visszavonták döntésüket 1919. április 20–23-án Belgrádban tartották a Jugoszláviai Szocialista Munkáspárt egyesülési kongresszusát, amely a politikai spektrum baloldali konszolidációja volt. Az új párthoz tömegesen csatlakoztak az SSDP-ből, valamint a különféle nacionalista ifjúsági szervezetektől és szociáldemokrata pártoktól elszakadt független baloldaliak. A Szlovén Munkáspárt (Delavska socialisticna stranka za Slovenijo) kivált a JSDS-ből, és 1920. április 13-án csatlakozott az SRPJ-hez.
A párton belül folytatódtak az összecsapások a baloldaliak és a centristák között – utóbbiak a parlamentáris rendszeren keresztüli reformok megvalósítását részesítették előnyben. Az 1920. június 20–24-én Vukovárban tartott második kongresszuson a baloldali frakció kerekedett felül, és új alapszabályt fogadott el. Ez a pártot teljes mértékben a Kommunista Internacionáléhoz (Kominternhez) igazította, végrehajtva a Kominterntől kapott összes utasítást. Továbbá, hogy lehetővé tegyék a Kominternben való tagságát a pártot átkeresztelték Jugoszlávia Kommunista Pártjára (Komunistička partija Jugoslavije, KPJ). A KPJ élére Filip Filipovićot és Sima Markovićot (mindketten korábbi SSDP-aktivisták voltak) választották. 1920 májusára a KPJ-nek körülbelül 50 000 tagja volt, valamint hozzájuk csapódott számos szimpatizáns, akik nagyrészt a szakszervezetek és ifjúsági szervezetek 300 000 tagja közül kerültek ki.
Az 1920-as választások és a betiltás 250px|bélyegkép|balra|A KPJ kampánya az 1920-as választások előtt Az 1920-as országgyűlési választásokon a KPJ a 419 mandátumból 58-at szerzett. A legjobb eredményeket a rezsim elleni tiltakozó szavazatokkal a nagyvárosokban, valamint Montenegróban és Macedóniában érték el. A legtöbb szavazatot a munkanélküli városi szavazóktól, valamint olyan régiók szavazóitól kapták, ahol nem volt más vonzó nemzeti vagy regionális ellenzéki párt, mint a szlovén területek, Horvátország-Szlavónia és Bosznia-Hercegovina. A nehéz gazdasági és társadalmi körülmények miatt a rezsim a KPJ-t tekintette a kormányzati rendszer fő fenyegetésének. Válaszul a KPJ helyi és regionális szintű választási sikerére, beleértve Belgrádot és Zágrábot, március–augusztusban[ a Demokrata Párt és a Népi Radikális Párt a kommunista tevékenység országos szintű betiltását szorgalmazta. A rezsim a KPJ-t tekintette a legnagyobb akadálynak I. Péter királynak a szerb nemzeti kérdés megoldásáról vallott nézeteinek megvalósításában. 250px|bélyegkép|jobbra|A baloldali sajtó tudósításai a KPJ nagy győzelméről az 1920-as választásokon 1920 decemberében a KPJ vezette bányászsztrájkok Szlovéniában és Bosznia-Hercegovinában a királyi hadsereg elnyomásához és a kommunista propaganda korlátozásához vezettek. Az erőszak ürügyül szolgált a KPJ elleni vádemelésre. December 30-án a kormány kiáltványt (közleményt) adott ki, amely betiltotta a KPJ-t. A KPJ Crvena pravda (Vörös igazság) nevű frakciója június 28-án megkísérelte meggyilkolni Sándor jugoszláv régenst, majd július 21-én megölte Milorad Drašković volt belügyminisztert. Ez oda vezetett, hogy augusztus 2-án kihirdették a királyság védelméről szóló törvényt, amely törvénybe iktatta a KPJ tilalmát. Két nappal később megsemmisítették a KPJ országgyűlési képviselői helyeit, és számos titkosrendőri ügynök is beszivárgott a KPJ-be.
Illegalitás és emigráció A választási siker ellenére a betiltás és a KPJ illegalitásba lépése a következő másfél évtizedben súlyosan megviselte a pártot, és a frakcióharcok helyett egyre inkább a Kominternhez fordult útmutatásért. 1924-re a KPJ taglétszáma 688-ra csökkent. Emellett néhány tag külföldre (többnyire Moszkvába, de Bécsbe, Prágába és Párizsba is) emigrált. A KPJ 1922-ben országos konferenciát tartott Bécsben, ahová a pártvezetés egy évvel korábban települt át. 200px|bélyegkép|balra|A rendelet közzététele, amellyel a Szerb, Horvát és Szlovén Királyság kormánya 1920. december 30-án betiltotta a Jugoszláv Kommunista Párt és a kommunistabarát szakszervezetek munkáját, valamint felfüggesztette a különféle munkaügyi és alkotmányos jogokat Az 1920-as évek elején a KPJ sok frakcióharcot látott Marković vezette jobbszárnya, valamint a belgrádi székhelyű szakszervezeti vezetők, Lazar Stefanović és Života Milojković törvényes úton szorgalmazták a kormány jóindulatának visszaszerzését, míg a baloldaliak, köztük Đuro Cvijić, Vladimir Ćopić, Triša Kaclerović, Rajko Jovanović és Kosta Novaković, a lenini titkos harcot részesítették előnyben. A baloldaliak az állam föderalizációját is támogatták, míg a többiek csak a korlátozott regionális autonómiát szorgalmazták.
A baloldaliak kerekedtek felül az 1924. januári, Belgrádban zajló Harmadik Országos Konferencián, ahol a KPJ támogatta minden nemzet jogát kiválásra és önálló nemzeti állam alapítására. Júniusban a Komintern arra utasította a KPJ-t, hogy az önrendelkezésnek független szlovén, horvát és macedón köztársaságok formájában kell megvalósulnia. A Kominform álláspontját befolyásolta Stjepan Radićnak, a Horvát Parasztpárt (Hrvatska seljačka stranka, HSS) vezetőjének moszkvai látogatása, amelyen Radić beléptette a HSS-t a Paraszt Internacionáléba (Krestintern), amely maga is a Kominform ügynöksége volt.
A Komintern 1924-ben a nemzeti kérdésről szóló határozatában bírálta a KPJ-ben a frakciók nemzeti kérdés körüli összecsapását, amely stratégiai megfontolásból a társadalmi emancipációt a nemzetihez kapcsolta. Erre válaszul Milojkovićot kizárták a vezetőségből, de Marković továbbra is a KPJ vezetésének tagja maradt. Ez az álláspont 1925-ben változott meg, amikor a Szovjetunió vezetője, Sztálin személyesen ítélte őt el a Komintern jugoszláv bizottsága előtt, és ragaszkodott ahhoz, hogy a KPJ-nek forradalmi célokra kell felhasználnia a nemzeti mozgalmakat. Ettől függetlenül a frakcióharc folytatódott. 1927-ben a KPJ központi bizottságának székhelyét Belgrádból Zágrábba helyezték át.
A baloldaliak győzelme 1928 februárjában Josip Broz Tito és Andrija Hebrang kihasználva a fennálló helyzetet a konfliktus megoldására próbálta meg rávenni a zágrábi KPJ szervezet konferenciájának küldötteit. Azt szorgalmazták, hogy fogadjanak el egy határozatot, amelyben a Komintern beavatkozását és a KPJ-ben folyó frakcióharc befejezését kérték. A KPJ vezette a Radić elleni merénylet miatti utcai tiltakozásokat is Horvátországban. Az abban az évben megtartott Komintern Hatodik Világkongresszus a forradalmi harc fokozására törekedett, és a stratégiát a KPJ 1928 októberében Drezdában tartott negyedik kongresszusán elfogadta. A Tito és Hebrang kezdeményezésére benyújtott indítványt elfogadták: Markovićot kizárták, és szövetségeseit lefokozták, miközben új vezetést állítottak a párt élére. Titót és Hebrangot kihagyták, mert éppen akkor börtönözték be őket Jugoszláviában, helyettük mint a Komintern által kiképzett vezetőket Đuro Salajt, Žika Pecarskit és Đuro Đakovićot választották meg. 180px|bélyegkép|jobbra|A fiatal Tito 1927-ben. 1929-ben a Komintern erőszakra való felhívását a KPJ új vezetése átültette a gyakorlatba, de a teljes lázadás helyett ezek az erőfeszítések a szórólapok terjesztéséből és a rendőrséggel való többszöri összecsapásokból álltak. A konfliktusok során a pártot súlyos veszteségek érték, beleértve több jelentős vezető, köztük Đaković halálát, valamint a legaktívabb tagok bebörtönzését. A szávaszentdemeteri börtönből rögtönzött KPJ kiképzőiskola lett, mivel a börtön lehetővé tette a politikai foglyok csoportosulását.
A Komintern utasítására a KPJ nem szerb tagjainak a nyugati hatalmak konstrukciójaként megalkotott Jugoszlávia felbomlását kellett támogatniuk. Azonban akkoriban a legtöbb erőfeszítést a JSDS elleni küzdelembe és a Miroslav Krleža által fémjelzett irodalom forradalmi érdemeinek vitájára fordították. 1932-re a tagság 500 fő alá csökkent, a KPJ vezetése pedig 1928 és 1935 között, legkevesebb két helyen (melyek közül legalább az egyik külföldön, Moszkvában, Prágában, Bécsben vagy Párizsban volt) működött egyszerre.
Szintén a Komintern 1932. júliusi utasításai szerint eljárva a nemzeti felkelés előmozdítására és segítésére Horvátországban, Szlovéniában, Montenegróban és Macedóniában, a KPJ igyekezett kapcsolatot létesíteni a bolgár székhelyű Belső Macedón Forradalmi Szervezettel, de a szervezet belső gyengeségeitől szenvedett, és 1934-re felszámolták. Próbáltak nyitni az olaszországi székhelyű horvát Usztasa szervezet felé is. A KPJ vezetői méltatták az Usztasa által kezdeményezett 1932-es Lika-felkelést remélve, hogy az Usztasát a politikai baloldalra terelhetik. Annak ellenére, hogy a Proleter újság 1932 decemberi számai kifejezték az Usztasa erőfeszítéseinek támogatását Likában és Dalmáciában, a velük folytatott kapcsolatfelvételek nagy része csupán azon kapcsolattartásra korlátozódott, amellyel megpróbáltak szövetkezni velük Jugoszlávia felbomlasztásának közös céljában.
A népfront felé fordulás