A Szu–17, a Szu–20 és a Szu–22 (NATO-kódja: Fitter) szuperszonikus, egyhajtóműves, változtatható nyilazású szárnyú harcászati vadászbombázó repülőgép-család, melyet a Szu–7 továbbfejlesztésével a OKB Szuhoj hozott létre a Szovjetunióban az 1970-es évek elejére, a szárazföldi csapatok harcának támogatására. A Szu–17 típusjelzést a Szovjetunióban hadrendbe állított gépekre használták, a Szu–20 és 22 a külföldre exportált gépek jelzése volt. A viszonylag erős fegyverzetű repülőgépet számos országba exportálták, több fegyveres konfliktusban is részt vett. A Magyar Néphadseregben és Honvédségben 1984-től 1997-ig egy századnyi repülőgép állt hadrendben.
Szerkezeti felépítés és tervezési sajátosságok A Szu–17 egyhajtóműves, hagyományos aerodinamikai elrendezésű, változtatható szárnynyilazású, középszárnyas repülőgép. A félszárnyak csak a külső kétharmadának nyilazási szöge változtatható. A fix részen és a törzs alatt helyezték el a fegyverfelfüggesztő pontokat. A félszárnyak mozgatható részén a belépőélen orrsegédszárnyat, a kilépőélen csűrőlapokat, belső részükön fékszárnyat helyeztek el. A fix szárnyrész kilépőélén kétrészes fékszárny van. A vízszintes vezérsíkok teljes egészében kitéríthetőek, és magassági kormányként szolgálnak, az egyetlen, nyilazott függőleges vezérsíkon helyezték el az oldalkormányt. A törzs hátsó részén, a szárny és a vízszintes vezérsíkok között négy törzsféklap van.
Az utánégetős gázturbinás sugárhajtóművet a henger alakú törzs hátsó részén, a Mach-kúppal változtatható keresztmetszetű levegőbeömlő nyílást a gép orrában helyezték el, az orr két oldalán két-két pompázsgátló redőnnyel. A levegő-beömlőnyílás felett helyezték el az elsődleges és a tartalék Pitot-csövet, az elsődleges Pitot-csövön pedig a kombinált csúszási- és állásszögadókat. Futóműve hagyományos, tricikli-rendszerű, az egykerekes főfutókat a szárnyfelekbe befelé, a szintén egykerekes orrfutót a törzsbe, hátrafelé húzzák be. A pilótakabin teteje a Szu–17-nél buborék formájú, a Szu–17M3-tól a megnövelt törzsgerincbe illeszkedik és felfelé nyílik.
A program története bélyegkép|jobbra|300px|Lengyel Szu–20-as (balra) az elődtípus Szu–7-es mellett
Az 1960-as években a Szovjet Front Légierő fő csapásmérő típusa a Szu–7 volt, amely a feladatának csak komoly kompromisszumokkal tudott megfelelni. A repülőgép terhelhetősége és hatótávolsága kicsi, felszállási úthossza viszont nagy volt, ami miatt csak nagy méretű és jó állapotú futópályákról lehetett alkalmazni, ez viszont egy esetleges háborúban, mint azt az 1967-es „Fókusz” hadművelet is megmutatta, az ellenséges légierők elsődleges célpontja. A tervezett új harci repülőgépekkel elsősorban a nagy repülőterektől való kisebb függőséget várták el. A Mikojan–Gurjevics OKB egy teljesen új, helyből felszálló vadászrepülőgépen kezdett el dolgozni, amely később a MiG–23-as lett (ami végül nem lett helyből felszálló), az OKB Szuhoj egy kevésbé ambiciózus programot, a Szu–7 változtatható szárnynyilazású változatának kifejlesztését tűzte ki célul. Azzal, hogy csak a félszárnyak külső kétharmadának nyilazását tették változtathatóvá, sikerült elkerülni a törzs áttervezését, a mozgató mechanizmus ugyanis elfért a szárny belső részében is. A megtermelt felhajtóerő vándorlását is sikerült alacsony szinten tartani (amikor a szárny hátra van nyilazva, a felhajtóerő is hátrébb keletkezik, mint az előrenyilazott helyzetben, emiatt a gép hol orrnehézzé válik, azaz előre akar dőlni, hol faroknehézzé).
Típusváltozatok Sz–22I (Szu–7IG, Fitter–B) A változtatható nyilazású szárnyat egy sorozatgyártású Szu–7BM-re szerelték fel először, a törzshátsórész egy Szu–7BKL-ről származott, az így kapott Sz–22I (, izmenyajemaja geometrija, változtatható geometria) első felszállását 1966. augusztus 2-án, Vlagyimir Szergejevics Iljusin irányításával végezte. A gép, melyet bemutattak az 1967-es domogyedovói repülőnapon is, még az év végére sikeresen teljesítette a berepülési programját: fel- és leszállási tulajdonságai javultak (feleakkora futópálya is elég volt számára), hatótávolsága, dacára a bonyolult szárnymechanika által elfoglalt tüzelőanyag-tartályoknak, még nőtt is valamelyest.
A Szovjet Légierőben használt változatai Szu–17 (Fitter–C) bélyegkép|300px|jobbra|Szovjet Szu–17 géppár felszállás közben
1969 folyamán két előszéria-repülőgépet építettek, számos apró módosítással. A törzs tetejére, a Szu–7U-hoz hasonlóan, kis méretű gerinc került. A pilótakabin teteje hátrafelé nyílt (a korábbi változatokon hátracsúszott). A szárnynyilazást váltó mechanizmus hidraulikáját megduplázták. Eredetileg csak két állása volt a külső szárnyaknak: 30° fel- és leszálláshoz, valamint 63° repüléshez, később ezt kiegészítették egy közbenső, 45 fokos állással. A hátsó véghelyzetből 19 másodperc alatt lehetett a legkisebb nyilazási szögre váltani, visszafelé ez 16 másodpercet vett igénybe. A fix szárnyrészek legkülső részén egy áramlásterelő lapot helyeztek el, később a közepére is került egy.
A törzs alatt oldalanként egy-egy, félszárnyak alatt két-két fegyverfelfüggesztő pontot alakítottak ki, egyet a mozgó szárnyrész csatlakozásánál, az áramlásterelő lap alatt, egyet beljebb, körülbelül félúton a törzs felé. Az avionikát jelentősen korszerűsítették, beépítettek új rádiókat, SZPO–3 Szirena–10 besugárzásjelzőt, RV–5 rádió-magasságmérőt és SZAU–22, később a SZAU–22–1 robotpilótát, mely a fel- és leszállást egyszerűsítette, valamint lehetővé tette a hajító bombázást. A Mach-kúpba épített rádiólokátort a Gyelta–NM adatátviteli berendezésre cserélték, mely a rádió-távirányítású H–23 rakétával tarthatta a kapcsolatot.
A fegyverzet a két darab beépített NR–30 gépágyún és a H–23 rakétákon kívül szabadesésű bombákból, az egyesével függeszthető SZ–24 és a 16 és 32 csöves tárakban függeszthető SZ–5 nem irányított rakétákból, valamint az új SZPPU–22–01 gépágyúkonténerből állt, melynek érdekessége, hogy a bele épített GS–23 gépágyú csövét lefelé is lehetett irányítani, valamint a konténer hátra nézve is függeszthető volt, így – célzás nélkül – hátrafelé is tüzelhetett. Lehetőség volt az MBDZ–U6–68 hatzáras tartók függesztésére, így, ha a terhelhetőségen belül volt, csomópontonként a repülőgép akár hat bombát is szállíthatott. A gépre függeszthető maximális mennyiség a 100 kilogrammos FAB–100-as bombákból 20, a FAB–250-es bombákból 10 darab volt. A 3400 literes belső tüzelőanyag-kapacitást a Szu–7-es régi 1150 literes tüzelőanyag-póttartályaival, valamint az újonnan tervezett 820 literes tartályokkal lehetett kiegészíteni, előbbieket csak a szárny alatti külső csomópontokra, utóbbiakat a törzs és a szárnyak alatti külsőkre lehetett függeszteni.
A Szu–17-ből 1971 és 1973 között 224 darabot gyártottak, csak Egyiptom számára exportálták kis számban, Szu–17K néven.
Szu–17M Fitter–C bélyegkép|jobbra|300px|Szu–17M leszállás közben, nyitott törzsféklapokkal
A Szu–17 megörökölte az eredeti Szu–7-es nagyon kis hatótávolságát, amelyet elsősorban az 1950-es évek technológiai színvonalát képviselő AL–7F hajtómű okozott. A vietnámi háborúban számos amerikai F–4 Phantom II vadászgépet lőttek le, ezek J79 hajtóműveinek felhasználásával tervezte Arhip Mihajlovics Ljulka az új AL–21F hajtóművet, melynek tolóereje 76,5 kN (110 kN utánégetővel) lett, tüzelőanyag-fogyasztása pedig lényegesen alacsonyabb volt az elődjénél. A hajtómű kisebb átmérője miatt a törzshátsórészt áttervezték, a tüzelőanyag-kapacitás – a több belső hely miatt – 4430 literre nőtt.
A gép orrán megjelent a második Pitot-cső, a radarbesugárzás-jelző antennáját a függőleges vezérsík tetejéről a tövébe, az áramvonalasabb formájúra áttervezett fékernyőkonténer fölé helyezték. A hidraulika rendszert teljesen áttervezték, háromszorozott helyett csak kétszerezettre. A fegyverzetet kiegészítették az R–13 légiharc-rakétával.
Az új hajtóművel felszerelt Szu–17M tervezése 1970-ben kezdődött meg, első felszállására, Jevgenyij Szolovjov irányításával, 1971 decemberében került sor. Az 1972-től 1976-ig tartó gyártás során 253 gépet építettek.
Szu–17M2 Fitter–D bélyegkép|jobbra|300px|Szu–17M2 leszállás közben. A gép orra alatt látszik a Doppler-radar dudorja.
A Szovjet Front Légierő elsődleges csapásmérő típusának tervezett MiG–23B (később MiG–27) fejlesztése jelentős késésben volt, viszont a számára létrehozott avionika és fegyverrendszerek időre elkészültek, emiatt ezeket a Szu–17 következő változatába, a Szu–17M2-be építették be. Az orr-részt 20 centiméterrel megnyújtották, ebbe került a KN–23 navigációs rendszer, mely egy analóg számítógépből, egy doppler-radarból, melynek antennáját az orr-rész alá építették be, tehetetlenségi navigációs rendszerből és új robotpilótából állt, melybe három fordulópont és négy célrepülőtér adatai voltak betáplálhatóak, a megadott útvonalat pedig automatikusan tudta lerepülni. A tüzelőanyag-kapacitás 4590, majd 4705 literre nőtt. Az orrkúpba a Gyelta–NM adatátviteli berendezés helyett, melyet a gép külön konténerben hordozhatott, a Fon–1400 lézertávmérőt építették be.
A függeszthető fegyverzet számos lézerirányítású levegő-föld rakétával bővült: a H–23 mellett a H–25L, H–29L és SZ–25L is megjelent a fegyverzetben, ezeket a Prozsektor–1 célmegjelölő konténerrel lehetett célra vezetni. A légiharc-fegyverzet a korszerűbb R–60 légiharc-rakétával bővült ki.
1974 és 1979 között 268 Szu–17M2 készült. Ezek közül néhányat alkalmassá tettek a számos változatban készült KKR–1 és KKR–2 felderítő konténer hordozására, ezek típusjele Szu–17M2R lett. A konténert a törzs középvonala alatt számára kialakított csomópontra lehetett rögzíteni. A pilótakabint kiegészítették a rendszer kezelőszerveivel.
Szu–17UM Fitter–G bélyegkép|jobbra|300px|Szovjet Szu–17UM
A Szu–17-esek típusátképzését eredetileg a Szu–7U-val végezték, de ennek repülési tulajdonságai pont a leglényegesebb pontokon (fel- és leszállás, fegyverzet) tértek el a Szu–17-esekétől. Az új kétüléses repülőgép, a Szu–17UM (eredeti nevén Szu–19U), kétüléses kabinjában elöl a növendék, hátul az oktató ült az új K–36DM katapultülésekben. A megnövekedett pilótakabin mögött megnőtt a törzsgerinc mérete, az iránystabilitás megőrzése miatt új, magasabb függőleges vezérsíkot, valamint a törzs alá két pótvezérsíkot szereltek. Az orr dőlésszöge meredekebb lett, javítva az előre-lefelé történő kilátást, a doppler-radart besüllyesztették a törzsbe.
A Szu–17UM 1975 szeptemberében repült először, az 1976-tól 1981-ig tartó sorozatgyártás során 75 darab épült.
Szu–17M3 (Szu–19) Fitter–H bélyegkép|jobbra|300px|Ukrán Szu–17M3, a szárnyai alatt belül SZ–8 nem irányított rakétákat tartalmazó blokkal, két gyakorló R–60 légiharc-rakétával és egy H–23 földi célok elleni irányított rakétával
A Szu–17UM-mel együtt fejlesztett változat, melynek törzsgerince megegyezik a kétüléses gyakorlóváltozatéval, de az oktató kabinja helyett újabb tüzelőanyag-tartályt építettek be, a tüzelőanyag-készletet ezzel 4880 literre növelve. A navigációs-támadó rendszer a korszerűbb K–23–1 lett, új célzókészülékkel, robotpilótával, saját-idegen azonosítóval és rádiónavigációs berendezéssel. A lézertávmérő helyett az orrba a Kljon–PSZ lézeres célmegjelölő berendezést építették, melynek látómezeje oldalra 12–12°, felfelé 6°, lefelé 30° volt. A berendezéshez, ellentétben a nyugaton használt típusokkal, nem tartozott sem képernyő, sem kis botkormány, amivel az optikát irányítani lehetett. A repülőgép irányzásával célzókészülék fix markerjelét a célra kellett vinni, elvégezni a befogást, ezután a berendezés automatikusan követte a célt. A beépített besugárzásjelzőt a korszerű SZPO–15 Berjoza–L típusra cserélték.
A törzs hátsó részének tetejére két KDSZ–23 infracsapda-szóró berendezést szereltek. Négy új fegyverfelfüggesztő csomópontot kapott a repülőgép: két kisebb teherbírású csomópont a törzs hátsó részére került, két másik pedig a szárnyakra, a meglévők közé, ez utóbbiakra kizárólag az R–60 kis hatótávolságú légiharc-rakétát függeszthették.