A marignanói csata (franciául bataille de Marignan; olaszul battaglia di Marignano, németül Schlacht bei Marignano; 1515. szeptember 13.–szeptember 14.) az itáliai háborúk egyik csatája a mai Melegnano település közelében. I. Ferenc francia király és szövetségese, a Leonardo Loredan dózse vezette Velencei Köztársaság erői döntő győzelmet arattak a Massimiliano Sforza által uralt, svájci seregek által védelmezett Milánói Hercegség felett. A csata eredményeképpen a hercegség több évre szilárdan francia kézre került, Franciaország és Svájc pedig a 18. század végéig kitartó békét kötött.

Előzmények

Az első itáliai háborúk Az itáliai háborúk sorozata 1494-ben kezdődött: VIII. Károly francia király (1483–1498) még csak a Nápolyi Királyságot kívánta megszerezni, mint az 1480-ban kihalt rokon Anjou-ház örökségét; utóda, XII. Lajos (1498–1515) már a Lombardiát uraló Milánói Hercegséget is magáénak követelte nagyanyja, Valentina Visconti örökségeként. Ebben az időszakban Svájc részben saját érdekeit képviselve, részben másokat szolgáló zsoldosseregei révén vett részt a gyenge, felaprózódott Észak-Itáliában zajló küzdelmekben. 1495-ben Károly svájci segítséggel győzte le az ellene itáliai államokból szerveződött Velencei Liga seregeit a fornovói csatában, majd 1499-ben tíz évre szóló szövetség köttetett XII. Lajos és az alpesi konföderáció között, aminek jegyében a francia király 5000 svájci zsoldost fogadhatott szolgálatába. Ezek segítségével még abban az évben elfoglalta Milánót, elűzve annak urát, Ludovico Sforzát. Mivel azonban nem fizette ki a megígért zsoldot, a svájciak átálltak az ellenséghez, harc nélkül átadva a várost a visszatérő Sforzának. Lajos újabb 15 000, jó pénzért felbérelt svájci zsoldossal tért vissza a következő évben, ám ezúttal a zürichi diéta jóváhagyása nélkül. Félő volt, hogy svájciak fognak svájciak ellen harcolni, de ezt végül a diéta beavatkozásával és a táborok közti tárgyalásokkal sikerült megakadályozni. A francia király visszaszerezte hódításait és Sforzát is elfogta.

thumb|bal|Ludovico Il Moro. Giovanni Ambrogio de Predis miniatúrája

thumb|redresse|II. Louis de la Trémoille Benedetto Ghirlandaiónak tulajdonított portréja (1486–1487 k.)bal|thumb|Matthäus Schiner bíboros. Albert Anker (1831–1910) rajza egy régi metszet alapján

Lajos király ezután Uri, Schwyz és Unterwalden kantonokkal is érdekellentétbe került az utóbbiak által visszakövetelt Bellinzona birtoklása kérdésében. 14 000 svájci vonult Aronába, ahol a király 1503-ban egyezményben mondott le az igényeiről.

1508-ban jött létre az elméletben Oszmán Birodalom terjeszkedését megállítani hivatott, valójában azonban a Velencei Köztársaság dominanciájának megtörését célzó cambrai-i liga II. Gyula pápa, XII. Lajos, I. Miksa német-római császár, illetve a Nápolyt és Szicíliát is uraló II. Ferdinánd aragóniai király és néhány kisebb itáliai állam részvételével (később Magyarország és Anglia is csatlakozott). Javarészt a francia erőknek köszönhetően sikerült is jelentős területeket elragadni a köztársaságtól, ám a pápa nem nézte jó szemmel a francia befolyás növekedését.

Összefogás Franciaország ellen Minthogy Lajos nem kívánta megújítani az 1509-ben lejárt a francia–svájci szövetséget, ezt kihasználva a Velencével békét kötő II. Gyula pápa 1510-ben a sioni püspökön, Matthäus Schineren keresztül rávette a konföderációt, hogy jó pénzért álljon az oldalára. 1511-ben a pápa új szövetséget hozott létre Franciaország ellen: ez volt a Szent Liga, amelyben a pápai állam, Velence, Aragónia (és ezen keresztül a Nápolyi és Szicíliai Királyság) és Svájc vett részt alapítóként. Még ez évben csatlakozott hozzájuk VIII. Henrik angol király, a következő évben pedig I. Miksa német-római császár és II. Ulászló magyar és cseh király is, amivel lényegében teljesen körbezárták Franciaországot. A pápa svájci csapatai 1511-ben Milánó ellen vonultak, amit a francia helyőrség harc nélkül kiürített. 1512-ben 24 000, Ulrich von Hohensax vezette svájci zsoldos csatlakozott a szövetséges Velencéhez, és sorra vették be az addig francia kézen lévő városokat. Ezek javarészt harc nélkül kerültek a kezükre, leszámítva Paviát, ahol rövid ostrom után adták meg magukat a franciák. XII. Lajos uralma hetek alatt omlott össze Észak-Itáliában: a svájciak jóvoltából Ludovico Sforza fia, Massimiliano elfoglalta Milánót (1512. december 29.), cserébe megkapták a Maggia völgyét, Locarnót, Luganót, Mendrisiót, Bormiót, Valtellinnát és Chiavennát.

A franciák 1513 tavaszán kísérelték meg visszaszerezni a térséget, de a II. Louis de La Trémoille vezette hadjárat a novarai csatában súlyos vereséggel végződött (1513. június 6.), a maradék francia erők pedig kivonultak Lombardiából. Ugyanakkor Svájcban álhír terjedt el saját novarai vereségükről, mire az államszövetség 30 000 katonát indított Dijon ellen. Az ostromlott várost La Trémoille védelmezte, aki végül 1513. szeptember 24-én kiegyezett a svájciakkal. A dijoni egyezmény értelmében a hadvezér 400 000 korona és 20 000 écu kártérítést ígért a svájciaknak, azonban a király nem vállalta ennek kifizetését, így nem került sor békekötésre, a franciák pedig újabb támadást kezdtek előkészíteni.

Bár a hadi sikerek hatalmas tekintélyt szereztek Svájcnak, az államszövetségben belső feszültségek jelentkeztek egyes előkelő családok és a köznép között: míg előbbiek a francia király szolgálatától vártak jövedelmeket, utóbbiak nem igazán részesültek ennek előnyeiben.

Az ötödik itáliai háború kezdete I. Ferenc trónra lépése thumb|Észak-Itália 1494-ben

XII. Lajos 1515. január 1-jén halt meg, fiúgyermek hiányában pedig legközelebbi fiági rokona, egyben veje, az addigi orléans-i herceg követte a trónon I. Ferenc néven. Ferenc kezdettől fogva megerősítette Milánóra vonatkozó trónigényét, amihez a Velencei Köztársaság támogatását is megszerezte, Svájc azonban a dijoni egyezményben megígért összeg kifizetéséig nem volt hajlandó normalizálni a kapcsolatokat... Végső kiegyezési kísérlet gyanánt a király bejelentette, hogy hajlandó tiszteletben tartani a dijoni ígéreteket annak fejében, hogy visszakapja Milánót. Schiner bíboros hatására és a franciaellenes kantonok túlsúlya miatt a svájciak elutasították az ajánlatot.. Eközben Ferenc 50 000 fős sereget gyűjtött, kiadásait fedezendő pedig megemelte az adókat és kölcsönöket vett fel, hogy megvásárolja mind VIII. Henrik, mind Habsburg Károly burgundi herceg, Miksa császár unokájának semlegességét. A svájci helyőrségre 400 kilogrammnyi aranyat és 150 000 écut költöttek. A király távollétében édesanyja, Savoyai Lujza látta el a régensi feladatokat.

A szemben álló erők

Ferenc király seregét a connétable (főparancsnok), III. Charles de Bourbon-Montpensier herceg, továbbá La Trémoille, Odet de Foix-Lautrec, Pierre Terrail de Bayard, III. Robert de La Marck de Bouillon és az olasz zsoldosvezér, Gian Giacomo Trivulzio vezette,. míg a sereg mögötti stratégiai támaszpontot Antoine Duprat kancellárra bízták. A haderő francia nemesekből, gaszkon és navarrai muskétásokból és számszeríjászokból, német landsknechtekből és németalföldi zsoldosokból („a fekete banda”) állt. A seregben volt 22 000 landsknecht, az ún. ordonnance-kompániák 2500, hagyományos lovagi hadviselést képviselő nehézpáncélos lovasa, 20 navarrai, baszk és gaszkon kompánia (10 000 ember) Pedro Navarro vezénylete alatt; 8000 francia gyalogos, 3200 utász és ács; 69 tüzérségi löveg (kéziágyúk és szerpentinek), továbbá egy jelentős szállítmányozó karaván Galiot de Genouillac armagnaci sénéchal vezetése alatt..

Május és augusztus között 32 000 főnyi svájci kompánia indult meg a piemonti Susa, Pinerolo és Saluzzo felé, hogy megakadályozza a franciák átkelését az Alpokon. A tizenhárom kanton konföderációjának gyalogsága három részre oszlott: az elővédben számszeríjászok és muskétások voltak (utóbbiak a fegyverek pontatlansága és alacsony lőtávja miatt csak korlátozott szerepet játszottak), amely az ellenség pozíciójáról volt hivatott tájékoztatni a hadvezetést; mögöttük a négyzet alakzatba rendeződött pikások (közülük csak az első sorban lévők viseltek sisakot és páncélt), akiket kívülről alabárdosok és muskétások védtek, és fő szerepük a rohamozó lovasság visszaverése volt; a hátvédben újabb muskétások voltak, akik készen álltak beavatkozni az általános tartalék között, és rendszerint bekerítő vagy megfordító manőver végrehajtására hívták őket.. A svájciakat legjobb tábornokaik, a zugi Werner Steiner, Hugo von Hallwyl és a berni de Watteville polgármester (avoyer) vezették.. A korábban svájciakat győzelemre vezető Ulrich von Hohensax betegsége miatt nem tudott részt venni a hadműveletekben..

Átkelés az Alpokon

1515 tavaszán I. Ferenc csapatösszevonást rendelt el Grenoble-ban a Dauphiné helytartója, Pierre Terrail de Bayard felügyelete alatt. Májusban a francia seregek megindultak Genova felé, amit megszálltak. Az eseményektől megriadt svájci diéta 8500 embert indított Novara felé az immár bíborosi rangot nyert Schiner megsegítésére, és elrendelte a franciák várható útvonalán lévő alpesi hágók megszállását Piemontban.

A Susát szilárdan ellenőrző svájciak a szokásos útvonalat választották a Mont-Cenis-hágó felé. A 63 000 főnyi francia sereg, benne a lovasság és a 60 bronzágyú, egy másik utat választott a svájciaktól délre, a Larche-hágón keresztül. A szinte áthatolhatatlan útvonalat július végére tették a hadsereg számára járhatóvá a sereg utászai Pedro Navarro hadmérnök irányításával, aki az elsők között használt robbanószereket a keskeny hegyi utak kiszélesítésére. Augusztus 4. és augusztus 9. között 30 000 gyalogos, 9000 lovas, 72 nagy kaliberű ágyú és 300 kisebb löveg kelt át az újonnan megnyílt útvonalon.de Courcelles, Histoire généalogique et héraldique des pairs de France, V. kötet, 29. oldal, Paris, 1875. A svájciak erre Milánó felé vonultak vissza. Augusztusban kisebb utóvédharcokat vívtak Villafranca Piemonte, Chivasso és a Dora Baltea vidékén, közben újabb 15 000 katonát küldtek erőik támogatására, így a Varese, Monza és Domodossola közti területen mintegy 45 000 katonájuk volt, nem számítva a milánói helyőrséget.

Tárgyalások Gallaratéban

Augusztus során a Jacques de La Palice vezette francia előőrs elfogta a pápai csapatokat vezető Prospero Colonna zsoldosvezért Demonte közelében, Villafrancában, aki így a hadjárat végéig fogságban maradt. Ezalatt a hatékony francia propaganda, ami a kantonokat igyekezett eltántorítani a további ellenségeskedéstől, elégedetlenséget szított a svájci csapatok körében és viszályt gerjesztett a vezetőik között, lehetővé téve a Milánói Hercegség teljes nyugati részének lerohanását. A svájci sereg egy része megrettent a francia fenyegetéstől, és 1515. szeptember 8-án Gallarate városában felajánlotta, hogy átáll.. A városban több tárgyalást tartottak szeptember folyamán, melyek során I. Ferenc előzetes engedményeket ajánlott annak fejében, hogy a svájciak lemondjanak igényeikről. Szeptember 9-én meg is kötötték a gallaratei egyezményt, de ez csak arra volt jó, hogy az egységes vezetést nélkülöző svájciak ellentéteit növelje.

A franciák azt tervezték, hogy a svájciak háta mögött közvetlenül tárgyalnak a pápával. Eközben a milánói herceg késett a zsoldfizetéssel és megfogyatkozott a svájciak ellátmánya is. Ennek hatására, illetve a konföderációs erőket még jobban megosztó gallaratei egyezmény nyomán Bern, Fribourg, Wallis és Solothurn kantonok katonái visszatértek hazájukba, ezáltal a svájci sereg létszáma 10 000 fővel csökkent..

A csata bélyegkép|A marignanói csatamező. Urs Graf svájci festő, rézmetsző grafikája (1521)