Új kinyilatkoztatás

Az új kinyilatkoztatás teológiai-apologetikus gyűjtőfogalom az új, a vallási szentírások zárt kánonján túli kinyilatkoztatásokra, amelyek kiegészítik a vallási igazságokat, elsősorban a kereszténység, az iszlám és a judaizmus vallásain belül. A fogalom elsősorban az ábrahámi vallásokból kiinduló mozgalmak vizsgálatában használatos, de tágabb értelemben más vallási környezetekben fellépő új üzenetekre is alkalmazható.Patrick Diemling: Neuoffenbarungen. Religionswissenschaftliche Perspektiven auf Texte und Medien des 19. und 20. Jahrhunderts. Potsdam: Universitätsverlag Potsdam, 2012. .George D. Chryssides: Historical Dictionary of New Religious Movements. 2. kiadás. Lanham: Scarecrow Press, 2012. .

Az elnevezés nem minősíti önmagában sem igaznak, sem hamisnak az adott közlés természetfölötti eredetét. Vallástudományi használatban azt írja le, hogy egy személy vagy közösség milyen eredetet és tekintélyt tulajdonít egy üzenetnek, valamint miként szerveződik köré szöveghagyomány, tanítás és intézmény. Felekezeti teológiai használatban ezzel szemben az is vizsgálat tárgya, hogy az új közlés összeegyeztethető-e az adott vallás hitforrásaival és tanító tekintélyével.

Az új kinyilatkoztatási igényt meg kell különböztetni a már elfogadott kinyilatkoztatás értelmezésétől, a misztikus tapasztalattól, a prófétai vagy karizmatikus megnyilatkozástól és – a katolikus szóhasználatban – a magánkinyilatkoztatástól. Ezek között lehetnek átfedések, de nem minden látomás, lelki élmény vagy prófécia állítja új hittartalom, új szent könyv vagy új üdvrend létrejöttét.

Fogalom és terminológia

Az „új kinyilatkoztatás” nem valamennyi vallási hagyományban meghonosodott, egységes szakkifejezés. A német Neuoffenbarung elsősorban olyan keresztény hátterű irányzatokra terjedt el, amelyek alapítója vagy meghatározó alakja „belső szó”, látomás, hallott szózat, automatikus írás vagy más rendkívüli tapasztalat révén kapott közléseket tulajdonított Istennek, Krisztusnak, angyalnak vagy valamely szellemi lénynek. Az angol neo-revelationism ennél ritkább megnevezés, a nemzetközi szakirodalom gyakran inkább az adott mozgalom saját kinyilatkoztatás-fogalmát tárgyalja.

A fogalom alá sorolt jelenségek között nincs minden esetben azonos szerkezet. Gyakori, de nem szükségképpeni ismertetőjegyeik:

a közlés az adott vallás történetileg kialakult kánonja vagy alapító korszaka után keletkezik; a közvetítő a közlés forrását nem pusztán saját vallási elmélkedésének, hanem közvetlen isteni vagy természetfölötti kezdeményezésnek tulajdonítja; az üzenet írásban, diktálásban, hangfelvételben vagy más tartós közegben rögzül; a szöveg a követők számára különleges, olykor szentírásszerű vagy a korábbi iratokat hitelesen magyarázó tekintélyt nyer; a közlés új tanítást, történetértelmezést, erkölcsi előírást, üdvtörténeti korszakot vagy intézményi felhatalmazást alapoz meg; a közvetítő körül önálló közösség, egyház vagy új vallási mozgalom szerveződik; az új közösség és az eredeti vallási hagyomány között a kinyilatkoztatás tekintélyéről határvita alakul ki.

Az ismertetőjegyek nem alkotnak merev definíciót. Egy új szöveg követői például állíthatják, hogy nem új vallást alapítanak, hanem az eredeti hitet állítják helyre; más mozgalmak viszont idővel önálló vallásként határozzák meg magukat. A „keresztény eredetű” vagy „iszlám hátterű” megjelölés ezért történeti származást írhat le anélkül, hogy eldöntené az adott közösség felekezeti besorolását.

A kifejezés nem tévesztendő össze Karl Barth kinyilatkoztatás-teológiájával. Barth nem a bibliai vagy apostoli kinyilatkoztatást kiegészítő új üzeneteket tanított, hanem azt vizsgálta, miként válik Isten igéje az Egyház igehirdetésében és a hit eseményében hallhatóvá.Karl Barth: Church Dogmatics. I/1. Edinburgh: T&T Clark, 1936.

Elhatárolás rokon jelenségektől

Nyilvános és magánkinyilatkoztatás

A nyilvános kinyilatkoztatás és a magánkinyilatkoztatás közötti különbségtétel elsősorban a katolikus teológiában kidolgozott fogalompár. A nyilvános kinyilatkoztatás az egész emberiség üdvösségére irányuló, Krisztusban teljessé vált és az apostoli Egyházra bízott kinyilatkoztatást jelenti. A magánkinyilatkoztatás ezzel szemben az apostoli kor utáni rendkívüli vallási közlések gyűjtőneve; „magán” jellege nem feltétlenül azt jelenti, hogy csak egyetlen személyt érint, hanem azt, hogy nem tartozik a hitletéteményhez.New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás. 12. köt., „Revelation, Theology of”, 196–197.; 11. köt., „Prophecy (Theology of)”, 762–763.

A katolikus megkülönböztetés szerint a hitelesnek ítélt magánkinyilatkoztatás sem egészítheti ki, nem javíthatja ki és nem helyettesítheti a Krisztusban adott kinyilatkoztatást. Szerepe legfeljebb az lehet, hogy egy meghatározott történelmi helyzetben az evangélium következetesebb megélésére irányítsa a figyelmet. Egy magánkinyilatkoztatás egyházi engedélyezése ezért nem teszi annak tartalmát az isteni hit kötelező tárgyává.

Az új kinyilatkoztatásnak nevezett mozgalmak egy része ezzel szemben olyan közlést tulajdonít alapító jelentőségűnek, amely új tanrendszert, új szent iratot vagy a korábbi vallási rendet meghaladó üdvtörténeti szakaszt vezet be. Ez a különbség fontosabb a közlés külső formájánál: látomás, „belső szó” vagy jelenés egyaránt lehet magánkinyilatkoztatásként értelmezett élmény, illetve új vallási tekintély alapja.

Misztika, prófécia és karizma

A misztika középpontjában az isteni valósággal való közvetlenebb kapcsolat tapasztalata áll, de a misztikus élményből nem szükségképpen következik új, mindenki számára kötelező tanítás. A misztikus szerző saját hagyományának fogalmaival értelmezi élményét; a közlés nyelvi megformálása, emlékezeti feldolgozása és későbbi szerkesztése ezért történetileg vizsgálható akkor is, ha a hívő annak forrását természetfölöttinek tartja.

A prófécia vallási értelemben nem csupán jövendőmondás, hanem Isten üzenetének közvetítése. A keresztény felekezetek egy része szerint a prófétai karizma az apostoli korral megszűnt vagy lényegesen korlátozódott; ezt az álláspontot cesszacionizmusnak nevezik. Más protestáns közösségek, különösen a pünkösdizmus és a karizmatikus mozgalom követői, elfogadják a jelenkori prófécia lehetőségét, de általában nem tekintik azt a Biblia tekintélyével egyenrangú új kánoni kinyilatkoztatásnak.Benjamin B. Warfield: Counterfeit Miracles. New York: Charles Scribner’s Sons, 1918.Wayne Grudem: The Gift of Prophecy in the New Testament and Today. Átdolgozott kiadás. Wheaton: Crossway, 2000. .

Médiumi közvetítés

A spiritizmusban és a modern channeling gyakorlatában a közlések forrását gyakran elhunyt személyeknek, szellemi mestereknek, angyaloknak vagy személytelen kozmikus intelligenciának tulajdonítják. Az ilyen szövegek akkor kerülnek közel az új kinyilatkoztatás fogalmához, ha tartós vallási tekintélyt, egyetemes tanítást vagy új közösségi rendet alapoznak meg. A két fogalom mégsem azonos, mert a médiumi közvetítésnek nem szükségképpen tárgya Isten önközlése, az új kinyilatkoztatási igény pedig médiumi technika nélkül is megjelenhet.

Történeti háttér

A kinyilatkoztatás folytatásának vagy új korszakának gondolata nem kizárólag újkori jelenség. A 2. századi montanizmus prófétai megnyilatkozásai és szigorú erkölcsi követelményei már az ókori Egyházban felvetették, miként viszonyul a jelenkori prófécia az apostoli hagyományhoz és az egyházi tekintélyhez. A középkorban Fiorei Joachim történetteológiája az Atya, a Fiú és a Szentlélek korszakairól későbbi követői között olyan értelmezéseket ösztönzött, amelyek egy új, „lelki” korszakot vártak. Joachim saját tanítását azonban nem lehet egyszerűen egy új szent könyv meghirdetésével azonosítani; az „örök evangélium” radikálisabb felfogása főként egyes későbbi joachimitákhoz kapcsolódott.Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. 2. bővített kiadás. I. köt. Budapest: Szent István-Társulat, 1937, különösen 14. §.

A kora újkor vallási megosztottsága, a nyomtatás terjedése és az egyéni bibliaolvasás új formái kedveztek a prófétai és restaurációs mozgalmak sokféleségének. Jakob Böhme látomásos teozófiája, majd Emanuel Swedenborg 18. századi művei új kozmológiát, szentírás-értelmezést és túlvilágtant kapcsoltak személyes látomásélményekhez. Swedenborg követői később önálló egyházi közösségeket szerveztek.

A 19. században az írástudás növekedése, a vallási sajtó, az ébredési mozgalmak, a gyarmati és felekezeti találkozások, valamint a gyors társadalmi átalakulás új közeget teremtett a kinyilatkoztatási igények terjedéséhez. Joseph Smith az Egyesült Államok vallási ébredésekkel jellemzett környezetében új szent iratokat és helyreállított egyházi felhatalmazást hirdetett. Jakob Lorber 1840-től „belső szóként” leírt közléseket jegyzett le; művei körül csak később alakult ki szervezettebb kiadói és közösségi hálózat. A 19–20. századi új kinyilatkoztatások történetében ezért nemcsak az alapító élménye, hanem a kéziratok szerkesztése, kiadása, fordítása és terjesztése is meghatározó.

A 20. században a hangrögzítés, majd a televízió és az internet lehetővé tette, hogy a közlések ne kizárólag könyv formájában terjedjenek. Egyes csoportok rendszeresen közzétett üzenetfolyamot alakítottak ki, mások egyetlen alapmű köré szerveződtek. A technikai közeg a tekintély szerkezetét is befolyásolja: más módon ellenőrizhető egy alapító saját kézirata, egy titkár által lejegyzett diktálás, egy szerkesztett hangfelvétel és egy névtelenül terjedő internetes üzenet.

A történelmi vallási közösségek álláspontjai

Katolikus tanítás

A katolikus egyház tanítása szerint Isten önközlése Jézus Krisztus személyében, szavaiban, tetteiben, halálában, feltámadásában és a Szentlélek elküldésében érte el teljességét. A II. vatikáni zsinat Dei verbum kezdetű dogmatikus konstitúciója ezért nem pusztán a bibliai könyvek későbbi jegyzékének lezárásából vezeti le a nyilvános kinyilatkoztatás befejezettségét, hanem Krisztus egyszeri és felülmúlhatatlan üdvtörténeti szerepéből: „már nem kell várnunk semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást” Krisztus dicsőséges eljöveteléig.

A katolikus felfogásban a kinyilatkoztatás átadása nem azonos kizárólag az írott kánonnal. A Szent hagyomány, a Szentírás és az egyházi tanítóhivatal egymással összefüggésben őrzi és értelmezi az apostoli hitletéteményt. A bibliai kánon kialakulása ennek a hagyománynak a része: az Egyház nem a kánon lezárásával tette teljessé Krisztus kinyilatkoztatását, hanem történetileg felismerte és meghatározta az apostoli hit hiteles írott tanúságait.Előd István: Katolikus dogmatika. Budapest: Szent István Társulat, 1978, a kinyilatkoztatásról és a magánkinyilatkoztatásokról szóló részek.

A magánkinyilatkoztatások lehetőségét a katolikus teológia elvileg nem zárja ki, de azok nem adhatnak új dogmát és nem mondhatnak ellent a hitletéteménynek. Egyházi vizsgálatuk a tanbeli tartalom mellett a közvetítő személyes hitelességére, pszichikai állapotára, a jelenség lelki gyümölcseire, a megtévesztés lehetőségére, valamint az esetleges gazdasági, hatalmi vagy visszaélési érdekekre is kiterjed.

A Hittani Dikasztérium 2024-ben kiadott normái szerint a kedvező nihil obstat sem jelenti a jelenség természetfölötti eredetének tévedhetetlen kijelentését, és nem teszi kötelezővé a hozzá kapcsolódó üzenetek elfogadását. A döntés azt fejezheti ki, hogy a jelenséghez kapcsolódó vallásgyakorlatban nem találtak olyan akadályt, amely miatt azt meg kellene tiltani, és hogy annak bizonyos lelkipásztori gyümölcsei értékelhetők.

Keleti ortodox kereszténység

A keleti ortodox egyházak a Szentírást a Szent hagyomány élő összefüggésében értelmezik. A Biblia középpontja és beteljesedése számukra is Krisztus; az egyházi hitet nem egy későbbi, az apostoli hagyományt meghaladó tanítás, hanem a Krisztusban adott igazság liturgikus, zsinati és patrisztikus továbbadása őrzi.