Nikola Pašić (szerb cirill írással: Никола Пашић, Zaječar, 1845. december 18. – Belgrád, 1926. december 10.) szerb és jugoszláv politikus és diplomata volt. Csaknem négy évtizedes politikai pályafutása során ötször volt Szerbia, háromszor pedig Jugoszlávia miniszterelnöke. Szerepet játszott Jugoszlávia megalapításában, és a szerb huszadik századi történelem egyik legbefolyásosabb alakjaként tartják számon.
A kelet-szerbiai Zaječarban született, majd Svájcban mérnöknek tanult, ahol a zürichi Műszaki Iskola diákjaként a szerb radikális politika híve volt. 1878-ban tért vissza Szerbiába, és mint a három évvel később formálisan megalakult Radikális Párt tagját beválasztották a Nemzetgyűlésbe. Az I. Milán szerb király kormánya elleni sikertelen Timok-lázadást követően halálra ítélték, és éppenhogy elkerülte az elfogást és a kivégzést. A következő hat évet Bulgáriában töltötte száműzetésben. Milán király 1889-es lemondását követően Pašić visszatért Szerbiába, és a Nemzetgyűlés elnökévé választották. Egy évvel később Belgrád polgármestere is lett. Pašić 1891-ben lett először miniszterelnök, de a következő évben kénytelen volt lemondani.
A májusi puccsot és I. Sándor szerb király meggyilkolását követően, míg a Radikális Párt megerősítette dominanciáját, Pašić a szerb politika vezető személyiségévé vált. 1904-től 1905-ig, 1906-tól 1908-ig, 1909-től 1911-ig, végül 1912-től 1918-ig töltötte be miniszterelnöki posztot, egy olyan korszakban, amikor Szerbia a gazdasági növekedés és a kontinentális színtéren növekvő befolyásának aranykorába lépett. Csaknem megkétszerezve a szerb területek nagyságát győzelemre vezette Szerbiát a Balkán-háborúkban az Oszmán Birodalom és Bulgária ellen. Ferenc Ferdinánd főherceg meggyilkolása háborúba sodorta Szerbiát Ausztria-Magyarországgal, kirobbantva az első világháborút, amelyben az országot elfoglalták a központi hatalmak. Pašić száműzetésben vezette a kormányt a görögországi Korfu szigetén, ahol aláírták a korfui nyilatkozatot, ezzel megnyitva az utat egy jövőbeli délszláv állam előtt.
1918-ban hivatalosan kikiáltották a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot, és Pašićot az új állam de facto miniszterelnökeként ismerték el. Annak ellenére, hogy alig egy hónappal később lemondott, Szerbia képviselőjeként részt vett a párizsi békekonferencián. Még két alkalommal volt miniszterelnök, 1921 és 1924 júliusa között, valamint 1924 novembere és 1926 között. Hivatali ideje alatt ő irányította a királyság első alkotmányának megalkotását. Nem sokkal 81. születésnapja előtt, 1926 végén szívrohamban halt meg.
Élete Ifjúkora Pašić az akkor az Oszmán Birodalomhoz tartozó Szerb Fejedelemségben, Zaječarban született. Niko Zupanič szlovén etnológus szerint Pašić ősei a 16. században Tetovo régióból vándoroltak ki, és Zaječar közelében megalapították Zvezdan falut. Pašić maga mondta, hogy ősei a tetovói Lešok-kolostor környékéről telepedtek le. Pašić az általános iskolát Zaječarban, gimnáziumi tanulmányait pedig Negotinban és Kragujevacban végezte. 1865 őszén beiratkozott a belgrádi felsőoktatási intézménybe, majd 1867-ben állami ösztöndíjat kapott a zürichi Műszaki Iskola vasútmérnöki szakára. Gale Stokes történész azt írta, hogy Pašić „komoly tanuló” volt, aki „meghaladta a szakterülete kötelező tárgyait”. Stokes szerint Pašić korai szocialista eszméit inkább a német tapasztalatok formálták, mint a marxista vagy orosz populizmus, mivel tanulmányai a német történelemre és a kortárs eseményekre összpontosítottak, amelyeket germanofil professzorok tanítottak. Mérnökként végzett, de a Bécs–Budapest vasút építésében való rövid részvételét leszámítva soha nem dolgozott ezen a területen.
A Radikális Pártban 200px|bélyegkép|balra|A Szerb Radikális Párt vezetői Nikola Pašić és Kosta Taušanović 1883-ban Pašić már zürichi diákként is más szerb diákok közelében élt, és kezdetben szervezőként kezdett politikai szerepet játszani. Később néhány diák köré szerveződött a szerbiai szocialista és radikális mozgalom. Egyikük Svetozar Marković volt, aki Szerbiában jelentős szocialista ideológus lett. Marković, Pera Velimirović, Jovan Žujović és mások mellett Pašić a „Radikális Párt” korai tagja lett. Miután visszatért Szerbiába, Bosznia-Hercegovinába ment, hogy támogassa a hercegovinai „Nevesinjska puška” oszmánellenes felkelését. A szocialisták elkezdték kiadni a Samoupravát, amely később a Radikális Párt hivatalos értesítője lett. Marković 1875-ös halála után Pašić lett a mozgalom vezetője, és 1878-ban még a párt megalakulása előtt beválasztották a szerb nemzetgyűlésbe. 1880-ban példátlan lépést tett a szerb politikai életben azzal, hogy a közgyűlésben ellenzéki képviselői csoportot hozott létre. Végül 1881 januárjában elkészült a pártprogram, és hivatalosan megalakult a Radikális Párt, az első szisztematikusan szervezett szerb párt, amelynek első elnökévé Pašićot választották meg.
A párt és Pašić gyorsan népszerűvé vált; az 1883. szeptemberi választásokon a radikálisok a szavazatok 54 százalékát szerezték meg, míg a IV. Milán szerb király által kedvelt Haladó Párt csak 30 százalékot kapott. A radikálisok egyértelmű győzelme ellenére az osztrákbarát király, aki nem kedvelte az oroszbarát Pašićot és a radikális pártot, a régi, párton kívüli keményvonalas Nikola Hristićet bízta meg kormányalakítással. A közgyűlés azonban megtagadta az együttműködést, és az ülést felfüggesztették. A légkör tovább romlott, amikor Hristić megpróbálta elvenni a parasztok fegyvereit, hogy létrehozzon egy reguláris hadsereget. Ennek következtében Kelet-Szerbiában, a Timok-völgyben összecsapások kezdődtek. Milán király a radikálisokat okolta a zavargásokért, és csapatokat küldött a lázadás leverésére. Pašićot távollétében halálra ítélték, és csak Magyarországra menekülve elkerülte a letartóztatást. 21 másik személyt halálra ítéltek és kivégeztek, további 734-et pedig bebörtönöztek.
A bulgáriai száműzetés A következő hat évben Pašić rokonainál élt Bulgáriában, a bolgár kormány támogatásával. Szófiában élt, ahol építőipari vállalkozóként, rövid ideig a pedig a belügyminisztériumban dolgozott. Bolgár források szerint meglehetősen folyékonyan beszélt bolgárul, de sok szerb szóval és kifejezéssel keverte, és állítólag Petko Karavelov Stara Planinából érkezett barátait kérdezte a bulgáriai régió jellemzőiről, elmagyarázva, hogy ősei néhány generációval korábban onnan vándoroltak Szerbiába. A bolgár források egy fontos vonatkozásban teljesen eltérnek: Pašić aktívan politizált-e szófiai száműzetése alatt. A hivatalos bolgár támogatás volt az egyik oka annak, hogy Milán király úgy döntött, hogy 1885-ben elindítja a szerb-bolgár háborút. A döntő vereség elszenvedése után Milán amnesztiát adott a Timok-lázadás miatt elítélteknek, de Pašićnak nem, aki bolgár száműzetésben maradt Milán 1889-es lemondásáig.Christopher Clark, The Sleepwalkers, p.17 Néhány nappal később Sava Grujić újonnan megalakult radikális kabinetje megkegyelmezett Pašićnak.
A nagypolitikában A Nemzetgyűlés elnökeként és polgármesterként 200px|bélyegkép|jobbra|Nikola Pašić szobra Zaječarban 1889. október 13-án Pašićot a Nemzetgyűlés elnökévé választották, ezt a feladatot (de jure, de nem de facto) 1892. január 9-ig látta el. 1890. január 11. és 1891. január 26. között Belgrád polgármesterévé is megválasztották. Pašić közgyűlési elnökletével szavazták meg a legtöbb törvényt a szerb parlamentarizmus történetében, Belgrád polgármestereként pedig a sáros városi utcák macskakövezése fűződik a nevéhez. Kétszer választották újra a Nemzetgyűlés elnökévé (igaz, 1893. szeptembertől csak névlegesen; feladatait helyettese, Dimitrije Katić látta el), először 1893. június 13. és 1895. április között, másodszor pedig 1897. július 12. és 1898. június 29. között, 1897. január 22-től 1897. november 25-ig pedig ismét Belgrád polgármestere lett.Dragnich (1998) pp 36-37.
Nikola Pašić, miután bölcsen nem fogadta el azonnal a kormány vezetését, a száműzetésből való visszatérése után 1891. február 23-án lett először miniszterelnök. 1890 májusában azonban Milán exkirály visszatért Szerbiába, és újra kampányolni kezdett Pašić és a radikálisok ellen. 1892. június 16-án meghalt Kosta Protić, az I. Sándor kiskorúsága idején uralkodó három régens egyike. Az alkotmány értelmében a Nemzetgyűlésnek új régenst kellett választania, de mivel a közgyűlés több hónapos szabadságon volt, Pašićnak rendkívüli ülést kellett összehívnia. Jovan Ristić, a legnagyobb hatalommal rendelkező régens, attól tartva, hogy Pašićot társregenssé választják, és ezzel aláássák pozícióját, megtagadta a pótülést, így Pašić 1892. augusztus 22-én lemondott miniszterelnöki posztjáról. Mandátuma alatt 1892. április 2-tól külügyminiszter is volt, 1891. november 3-tól pedig a megbízott pénzügyminiszteri teendőket is ellátta.
Sándor hatalomátvétele Miután Sándor király idő előtt nagykorúnak nyilvánította magát, és elbocsátotta a régenst, a mérsékelten radikális Lazar Dokićnak ajánlotta fel, hogy alakítson kormányt. Noha a Radikális Párt egyes tagjaitól jóváhagyást kapott, hogy részt vegyen a kormányban, Pašić ezt visszautasította. Hogy kizárja őt a szerbiai politikai életből, Sándor 1893–1894-ben Pašićot rendkívüli követként az oroszországi Szentpétervárra küldte. 1896-ban a királynak sikerült rákényszerítenie Pašićot, hogy hátráljon ki az alkotmányos reformok sürgetéséből. 1897-től azonban a két király, Milán és Sándor gyakorlatilag közösen uralkodott. Mivel egyikük sem kedvelte Pašićot, 1898-ban 9 hónapra bebörtönözték, mert a Samoupravában nyilatkozatot tett közzé Milán királlyal szembeni korábbi ellenállásáról. Pašić védekezésül azt állította, hogy rosszul idézték, de védekezése hatástalan maradt.
Az Ivan-napi merénylet 160px|bélyegkép|jobbra|Pašić 1900 körül Egy egykori tűzoltó, Đura Knežević 1899 júniusában megpróbálta meggyilkolni Milán exkirályt. Még aznap este Milán kijelentette, hogy a Radikális Párt megpróbálta megölni, és a Radikális Párt összes vezetőjét, köztük Pašićot is, akit éppen akkor engedtek ki a börtönből az előző büntetése letelte után, ismét letartóztatták. Azok a vádak azonban, amelyek szerint a radikálisok vagy Pašić kapcsolatban álltak volna a merényletkísérlettel alaptalanok voltak. Milán mégis ragaszkodott ahhoz, hogy Nikola Pašićot és Kosta Taušanovićot halálra ítéljék. Ausztria-Magyarország attól tartott, hogy az oroszbarát Pašić kivégzése, felrúgva azt az 1897-es megállapodást, hogy Szerbia status quo-ban maradjon, beavatkozásra kényszerítheti Oroszországot. Bécsből Milánhoz küldtek egy különleges megbízottat, hogy figyelmeztesse, hogy Ausztria-Magyarország bojkottálja az Obrenović-dinasztiát, ha Pašićot kivégzik. Slobodan Jovanović szerb történész később azt állította, hogy az egész merényletet azért rendezték, hogy Milán megszabadulhasson a Radikális Párttól.
A bebörtönzött Pašić nem tudott Ausztria-Magyarország beavatkozásáról, és bevallotta, hogy a Radikális Párt hűtlen volt a dinasztiához, ami valószínűleg sok embert mentett meg a börtöntől. A Đorđe Genčić belügyminiszterrel kötött megállapodás részeként a kormány hivatalosan kihagyta saját szerepét a nyilatkozatból, így úgy tűnt, Pašić gyáván viselkedett, és engedett a nyomásnak. Pašićot öt évre ítélték, de azonnal elengedték. Ez későbbi konfliktusokat okozott a Radikális Párton belül, mivel a fiatalabb tagok Pašićot gyávának és árulónak tartották, és kiléptek a pártból. Sándor uralmának hátralévő idejében Pašić visszavonult a politikától. Bár a fiatal uralkodó nem kedvelte Pašićot, gyakran beidézték konzultációra, de tartózkodott a tanácsadástól, és ragaszkodott ahhoz, hogy többé ne foglalkozzon politikával.
A szerb demokrácia aranykora A májusi puccs