bélyegkép|jobbra|upright=1.35|A janzenisták veresége és zűrzavara című 1653-as jezsuita metszet az Augustinus és a janzenista irányzat elítélését ábrázolja.
A janzenizmus a 17. és 18. században kibontakozó katolikus teológiai, lelkiségi, erkölcstani és politikai irányzat volt. Nevét Cornelius Jansenről, latin nevén Janseniusról, Ypres püspökéről kapta, akinek halála után, 1640-ben megjelent fő műve, az Augustinus a mozgalom kiindulópontja lett.A Magyar katolikus lexikon „janzenizmus” és „Jansenius” szócikke.Jacques Forget: „Jansenius and Jansenism”, in The Catholic Encyclopedia, New York, Robert Appleton Company, 1910.
A janzenizmus középpontjában a kegyelem, az eredendő bűn, az emberi szabad akarat, a predesztináció és az üdvösség kérdései álltak. A janzenisták úgy vélték, hogy Szent Ágoston kegyelemtanát védelmezik, különösen a pelagianizmussal és a szemipelagianizmussal szemben. Ellenfeleik szerint viszont tanításuk túl messzire ment: a bukott emberi természet tehetetlenségét, a kegyelem ellenállhatatlanságát és az isteni kiválasztást olyan módon hangsúlyozta, amely veszélyeztette a katolikus tanítást az ember felelősségéről és Krisztus megváltásának egyetemességéről.J. M. Gres-Gayer: „Jansenism”, in New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, Gale, 2003.Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere, Szent István Társulat, Budapest, 1937, különösen a kegyelemtanról szóló részek.
A mozgalom nem alkotott egységes, minden korszakban azonos tanrendszert. A „janzenista” megnevezést többnyire ellenfelei használták, míg az irányzat hívei rendszerint katolikusnak, ágostonosnak, „az igazság barátainak” vagy a régi egyházi fegyelem védelmezőinek tartották magukat.Jean-Pierre Chantin: Le Jansénisme. Entre hérésie imaginaire et résistance catholique, Cerf, Paris, 1996. A janzenizmus ezért egyszerre jelentett dogmatikai álláspontot, erkölcsi szigort, jezsuitaellenes polémiát, biblikus és patrisztikus megújulási törekvést, valamint később gallikán és politikai ellenállási hagyományt.
A janzenizmus legfontosabb központja Franciaországban a Port-Royal-des-Champs apácakolostor és annak szellemi köre volt. Itt működött Antoine Arnauld, Pierre Nicole, Louis-Isaac Lemaistre de Sacy, továbbá ide kapcsolódott Blaise Pascal is, aki Vidéki levelek című művében a jezsuita erkölcstan egyes irányait támadta.Augustin Gazier: Histoire générale du mouvement janséniste depuis ses origines jusqu'à nos jours, 2 köt., Honoré Champion, Paris, 1923–1924. A janzenizmus hatása azonban nem korlátozódott Franciaországra: jelentős visszhangja volt a Spanyol-Németalföldön, a Holland Köztársaságban, Észak-Itáliában, a Habsburg Birodalom egyes területein és Közép-Európában is.René Taveneaux: Jansénisme et politique, Armand Colin, Paris, 1965.
Az egyházi tanítóhivatal több alkalommal elítélte a janzenizmushoz kötött tételeket. A legfontosabb pápai megnyilatkozások közé tartozott VIII. Orbán pápa In eminenti bullája, X. Ince pápa Cum occasione rendelkezése, VII. Sándor pápa formuláriuma, XI. Kelemen pápa Vineam Domini Sabaoth és Unigenitus bullája, valamint VI. Piusz pápa Auctorem fidei bullája.Heinrich Denzinger – Peter Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, különösen DS 2001–2007, 2020, 2390, 2400–2502, 2600–2700.
A fogalom és értelmezésének nehézségei
A janzenizmus meghatározása nehéz, mert a kifejezés több, egymással összefüggő, de nem teljesen azonos jelenséget fed. Szűkebb értelemben Jansen Augustinus című művének kegyelemtani rendszerét jelenti. Tágabb értelemben azonban idetartoznak a Port-Royal körül kialakult lelkiségi és erkölcsi irányok, a jezsuitákkal folytatott viták, a gallikán egyházpolitikai törekvések, a 18. századi „appelláns” mozgalom, sőt a francia forradalom előtti egyházi és politikai ellenállás bizonyos formái is.
A janzenistának nevezett szerzők és közösségek többsége nem fogadta el ezt az elnevezést. Úgy gondolták, hogy nem új tanítást hirdetnek, hanem Szent Ágoston és az ősegyház tanításához térnek vissza. Ellenfeleik ezzel szemben azt állították, hogy az ágostonos nyelvezet mögött a katolikus tanítástól eltérő, a kálvinizmushoz közelítő kegyelemtan, túlzott erkölcsi szigor és az egyházi tekintély elleni engedetlenség áll.
A történetírás ezért gyakran nem is egyetlen janzenizmusról, hanem „janzenizmusokról” beszél. Más hangsúlyai voltak a lőveni teológiai irányzatnak, a francia Port-Royal-körnek, az utrechti egyházi szakadásnak, az itáliai egyházreform-mozgalmaknak és a francia parlamenti janzenizmusnak.Monique Cottret: Histoire du jansénisme. XVIIe–XIXe siècle, Perrin, Paris, 2016.
Előzmények: Ágoston, a kegyelemvita és a molinizmus
bélyegkép|balra|Hippói Szent Ágoston, akinek kegyelemtanára a janzenisták hivatkoztak. bélyegkép|jobbra|Pelagius, Ágoston ellenfele a kegyelem és a szabad akarat kérdésében.
A janzenizmus hátterében az a régi keresztény vita állt, hogy miként viszonyul egymáshoz Isten kegyelme és az ember szabadsága. Az 5. században Szent Ágoston a pelagianizmus ellen lépett fel. Pelagius szerint az ember saját természetes erejével is képes Isten parancsait megtartani; Ágoston viszont azt hangsúlyozta, hogy a bűn által meggyengült embernek az üdvösséghez feltétlenül szüksége van Isten megelőző és segítő kegyelmére.
A katolikus teológia később igyekezett egyszerre megőrizni két állítást: egyrészt minden üdvösségre vezető jó Isten kegyelméből indul ki, másrészt az ember nem puszta eszköz, hanem felelős, szabad személy. A tridenti zsinat a reformációval szemben megerősítette, hogy az ember a kegyelemmel együttműködhet, de az üdvösség kezdete és ereje nem az ember természetes képességeiből fakad.Előd István: Katolikus dogmatika, Szent István Társulat, Budapest, 1978, a kegyelemtanról és a megigazulásról szóló fejezetek.
A 16. század végén és a 17. század elején a vita új formában jelent meg. Luis de Molina jezsuita teológus a kegyelem és az emberi szabadság összeegyeztetésére dolgozta ki rendszerét, amelyet molinizmusnak neveznek. Molina szerint Isten úgy ad kegyelmet, hogy örök tudásában látja: az ember adott körülmények között miként fog szabadon válaszolni rá. Ezt a gondolatot a teológia scientia media, azaz „közbülső tudás” néven emlegeti.
A molinista felfogást sok ágostonos, domonkos és lőveni teológus túl optimistának tartotta az emberi szabadságról. Attól tartottak, hogy a kegyelem hatékonysága végső soron az ember döntésétől függne. A másik oldal viszont attól tartott, hogy a szigorú ágostonizmus a szabadságot, a felelősséget és az erkölcsi buzdítás értelmét gyengíti.
Cornelius Jansen és az Augustinus
bélyegkép|jobbra|Cornelius Jansen, Ypres püspöke, a janzenizmus névadója.
Cornelius Jansen vagy Jansenius (1585–1638) hollandiai születésű katolikus teológus volt. Tanulmányait többek között Lővenben folytatta, ahol a jezsuitákkal szemben az erősen ágostonos irányhoz kapcsolódott. Később Párizsban és Bayonne-ban működött, szoros barátságot kötött Jean Duvergier de Hauranne-nal, Saint-Cyran abbéjával. 1636-ban Ypres püspökévé nevezték ki.
Fő műve, az Augustinus, halála után, 1640-ben jelent meg Lővenben. A könyv teljes címe arra utalt, hogy Szent Ágoston tanítását kívánja bemutatni az emberi természet egészségéről, betegségéről és gyógyulásáról, különösen a pelagiánusok és a szemipelagiánusok ellen. A mű három nagy részben tárgyalta a pelagianizmus történetét, az ember bukott természetét, valamint Krisztus kegyelmének működését.
Jansen célja az volt, hogy Ágoston alapján válaszoljon a kegyelemtani vitákra. Szerinte a bűnbeesés után az ember belső szabadsága súlyosan megsérült: az ember akaratát vagy a bűnös kívánság, vagy Isten kegyelme mozgatja. A janzenista rendszer egyik kulcsfogalma a delectatio victrix, vagyis a „győzedelmes gyönyörködés”. Ezen azt értették, hogy az ember azt követi, ami belsőleg erősebben vonzza: ha a kegyelem adja a mennyei szeretet vonzását, a jót teszi; ha ez hiányzik, a bűnös kívánság győz.
E felfogás ellenfelei szerint Jansen túl szűkre szabta az ember szabadságát, és a kegyelmet gyakorlatilag ellenállhatatlanná tette. A katolikus tanítás szerint is van „hatásos kegyelem”, vagyis olyan isteni segítség, amely valóban célba ér, de a katolikus teológia ezt nem úgy érti, hogy az ember belső szabadsága megszűnik. Van „elégséges kegyelem” is, amely valódi lehetőséget ad az üdvös cselekvésre, még ha az ember vissza is utasíthatja.
A janzenista tanítás főbb elemei
Kegyelem és szabad akarat
A janzenizmus legfontosabb kérdése az volt, miként működik Isten kegyelme a bukott emberben. A kegyelem a keresztény teológiában Isten ingyenes, természetfölötti segítsége: nem pusztán jó tanács vagy külső buzdítás, hanem olyan isteni ajándék, amely megvilágosítja az értelmet és erősíti az akaratot az üdvösségre vezető cselekvésben.
A janzenisták szerint az eredendő bűn után az ember belsőleg annyira meggyengült, hogy Isten hatékony, belső kegyelme nélkül nem képes valódi üdvös jóra. Ezt önmagában a katolikus tanítás is vallja. A vita ott keletkezett, hogy a janzenista értelmezés szerint a belső kegyelemnek a bukott természet állapotában soha nem lehet ellenállni. Ezt a nézetet a katolikus egyház elítélte.
A janzenista szabadságfogalom szerint az ember akkor is „szabad”, ha külső kényszer nélkül cselekszik, még ha belül szükségszerűen követi is a legerősebb indítást. A katolikus ellenfelek szerint ez nem elég: az erkölcsi felelősséghez nemcsak külső kényszertől való mentesség, hanem valódi belső választási szabadság is szükséges.
Eredendő bűn és a bukott ember állapota
A janzenista antropológia, vagyis embertan alapja a bűnbeesés következményeinek erős hangsúlyozása volt. A bűnbeesés előtti állapotot az ember eredeti épségének tekintették, amelyben Ádám képes volt a jóra. A bűnbeesés után azonban az ember a concupiscentia, vagyis a rendetlen kívánság uralma alá került. Ez nem egyszerűen testi vágyat jelentett, hanem minden olyan önző irányultságot, amely az embert Istentől önmaga és a világ felé fordítja.
Ebből a janzenisták gyakran azt a következtetést vonták le, hogy a kegyelem nélküli ember minden cselekedete bűnös, és hogy a „természetes erények” is csak látszólag erények. A katolikus tanítás ezzel szemben különbséget tett az üdvösségre vezető természetfölötti jó és az erkölcsileg tisztességes természetes jó között. Vagyis a kegyelem nélkül végzett cselekedet nem üdvösségszerző természetfölötti tett, de ettől még nem szükségképpen erkölcsi bűn.
Predesztináció és Krisztus megváltása
A predesztináció vagy előrerendelés azt jelenti, hogy Isten örök tudásában és akaratában ismeri és vezeti az üdvösség történetét. A keresztény hagyományban ez mindig nehéz kérdés volt, mert egyszerre kell beszélni Isten mindent megelőző kegyelméről és az ember felelősségéről.
A janzenizmusban a kiválasztás gondolata erősen előtérbe került. Egyes janzenista megfogalmazások azt sugallták, hogy Krisztus nem minden emberért, hanem csak a kiválasztottakért halt meg. Ezt az állítást az egyház kifejezetten elítélte: a katolikus tanítás szerint Krisztus megváltó halála minden emberre vonatkozik, még ha annak gyümölcsei nem is hatnak automatikusan, az ember válasza nélkül.Előd István: Katolikus dogmatika, Szent István Társulat, Budapest, 1978, „A megváltás egyetemessége” című rész.
Erkölcsi rigorizmus
A janzenizmus gyakorlati életében nagy szerepet kapott a rigorizmus, vagyis a szigorú erkölcsi felfogás. A janzenisták szerint a keresztény élet nem lehet kényelmes alkalmazkodás a világhoz: valódi megtérést, bűnbánatot, fegyelmet és önvizsgálatot kíván. Ezzel szemben a jezsuitákat gyakran laxizmussal vádolták, azaz azzal, hogy túl könnyen adnak erkölcsi felmentéseket.