Az In Through the Out Door a Led Zeppelin nyolcadik, 1979. augusztus 15-én megjelent utolsó stúdióalbuma. A felvételek 1978 novemberében és decemberében, az ABBA stockholmi stúdiójában, a Polar Studióban készültek. Az album elkészítését a zenekar pályafutásának legnehezebb periódusa előzte meg. Az 1977-es turnén bekövetkezett botrányok, majd Robert Plant énekes fiának az elvesztése miatt az együttes hosszú időre inaktívvá vált. A négy zenész között meglazult a korábbi harmónia, John Bonham és Jimmy Page egyre inkább alámerült drogfüggőségébe, míg Plant családi tragédiáit próbálta feldolgozni. Sok hallgató szerint az album azt a személyes zűrzavart tükrözi, amin a zenekar tagjai keresztülmentek a felvételek folyamán.
A Led Zeppelinre jellemző módon ez az album is gyökeresen különbözött minden korábbi kiadványuktól. Készítésében a zenekar vezetője, korábbi fő dalszerzője Jimmy Page csak kis mértékben vett részt, ezért John Paul Jones lett a központi szereplője. A lemezt nagyrészt Jones elképzelései és billentyűs hangszerei uralják, megtartva a zenekar extravagáns, innovatív és kísérletező hozzáállását. Sokak szerint a lemez csak kis mértékben tartalmazza a zenekar védjegyszerű stíluselemeit, ezáltal a legtöbb rajongó a leggyengébb stúdióanyaguknak tartja. Megjelenésekor nagyrészt pozitív kritikákban részesült a szaklapok részéről, későbbi megítélése viszont már vegyes, bár többnyire negatív szokott lenni. Az albumon nem csak a zene lett egyedülálló, hanem a csomagolása is. Egy barna csomagolópapír alatt hat különféle borító rejtőzött, mindenféle szöveg, zenekarnév és címek nélkül. A lemez kiadásakor a zenei sajtó és a fiatalabb zenehallgatók nagy része egyaránt idejétmúlt „dinoszaurusz zenekarként” tekintett az együttesre, ennek ellenére népszerűségük továbbra is töretlen maradt.
Az In Through the Out Door az Atlanti-óceán mindkét partján az 1. helyet érte el, és az 1979-es év azon kevés lemeze közé tartozott, amelyek a gazdasági recesszió kellős közepén is millió számra fogytak. Megjelenése óta hatszoros platinalemez az Amerikai Egyesült Államokban. Ez volt a Led Zeppelin utolsó albuma, ami John Bonham halála előtt jelent meg.
Háttér Az In Through the Out Door album elkészítése előtti időszak, az együttes működésének legnehezebb éveinek tekinthetőek. Már az 1976-ban megjelent Presence lemezt is beárnyékolta Plant autóbalesete, majd annak 1977-es amerikai turnéján további bonyodalmak sújtották a zenekart. Egyes fellépéseket le kellett mondani, de a zenekar tagjai és a körülöttük lévő stáb közti viszony is romlani kezdett. Napirenden voltak a viták, a harag, a feszültség; a négy zenész olyan messze sodródott egymástól, mint korábban még soha. 1977. július 26-án Plant ötéves fia Karac egy vírusfertőzés következtében elhunyt, ami egyben a turné végét is jelentette. Ezt követően az 1978-as évet inaktívan töltötte a zenekar, Karac halálának következményei pedig végigkísérték a zenekar további pályafutását. Plant évekkel később azt nyilatkozta, hogy „miután elvesztettem a fiamat, rádöbbentem, hogy a Led Zeppelint olyan mértékű szélsőségek veszik körül, hogy már senki sem tudja a dolgokat igazán kézben tartani. Mindenki elszigetelődött és a maga világában élt.” Plant fiának a temetésén csak Richard Cole turnémenedzser, valamint Bonham vett részt, ami Cole későbbi nyilatkozata szerint Plant „elevenébe vágott”. A temetés után az énekes azt mondta Cole-nak és Bonhamnek, hogy „talán bennük nincs olyan tisztelet irántam, mint énbennem őirántuk. Talán nem olyan barátaim, mint amilyeneknek hittem őket.” Plant számára a gyász mellett az ilyen gondolatok is kérdésessé tették a zenekar jövőjét. Nem sokkal a temetés után Bonham balesetet szenvedett Jensen típusú kocsijával, melynek következtében eltörte két bordáját.
1978 folyamán egyre jobban felerősödtek az együttes feloszlásáról szóló pletykák, amiket Page mindvégig tagadott. Plant gyásza közben fontolóra vette, hogy elmegy óvodába tanítani, és el is fogadták gyakorló tanárnak. Fia halála után az énekes élete örökre megváltozott: „Egyik nap minden fantasztikus volt, és másnap minden olyan lesújtóan rossz, amilyet csak eltud az ember képzelni. Nem sokat ér elmenni turnézni, és más emberré válni. Rájöttem, hogy a gyerekek sokkal fontosabbak a rivaldafénynél, a szárazjégnél, és a fortélyos kokainnál, amit olyanok társaságában szippantasz akiket nem is ismersz.” A zenekar tagjai közül csak legrégebbi barátja, Bonham tartotta vele rendszeresen a kapcsolatot. Később beszámolt róla, hogy „Bonham volt az egyetlen, aki megölelt, aki egy kicsit is segített. Egyáltalán nem akartam visszatérni a csapatba. A családom fontosabb, mint a fényűző élet, amit a Led Zeppelinben éltem.”
Mindeközben Jones session-zenészi múltjából adódóan besegített néhány más zenekar felvételeibe. Page befejezte a házába telepített stúdió berendezését, majd egy élő válogatásalbum tervéhez időrendbe kezdte rendezni az összegyűlt koncertfelvételeket. Közben beszámolt arról, hogy dolgozik egy hosszabb, alapvetően instrumentális szerzeményen, ami a Presence-en jelent volna meg. „Az eredeti elképzelés azon alapul, hogy az énekszólam négyszer hangzik fel, minden egyes alkalommal ugyanahhoz a témához visszatérve, viszont az évszakoknak megfelelően négy különböző dallammal.” A dalhoz készített demók azonban eltűntek egy, a kazettákkal teli aktatáskával, a későbbiekben pedig vélhetőleg már nem tudta összerakni Page a darabot, vagy elvesztette iránta az érdeklődését. Az együttes menedzsere, Peter Grant az elmúlt két év tragédiáinak következtében felhagyott egy időre az üzleti tevékenységeivel, és igyekezett felépülni megromlott egészségi állapotából (cukorbetegség, drog- és alkoholfüggőség). 1978 áprilisa végére összehívott az együttes számára egy találkozót az angol-walesi határon fekvő Clearwell kastélyba. Grant szavai szerint hosszú és fáradtságos küzdelem volt rávenni Plantet, hogy újra munkába álljon, mivel mindig kihátrált előle. A Clearwell kastélybeli próbák előtt a londoni Royal Garden Hotelban találkoztak először, és a Bad Companyról, Maggie Bellről, azaz – jövőbeli pályafutásuk helyett – saját lemezcégük sikeres előadóiról beszélgettek. A clearwelli együttzenélés egyesek szerint döntő fontosságú esemény volt, Jones erről később másként vélekedett: „Kicsit furcsa volt újra összejönni, kényelmetlenül éreztem magam. Emlékszem, mindig azt kérdezgettem, miért csináljuk ezt. Nem voltunk túl jó formában, sem lelkileg, sem egészség szempontjából, de nem is volt könnyű változtatni ezen. Talán senki sem volt elég erős ahhoz, hogy megálljt parancsoljon, beleértve a menedzserünket, aki maga sem volt valami jól. Az egész nem tartott sehová.” Plant is hasonlóan gondolkodott: „Úgy éreztem, az egésztől kissé távol vagyok. A kálváriánkat jártuk, és mivel az én keresztem valóban nehéz volt, nem voltam biztos benne, van-e bármi értelme tovább csinálni.” Ennek megfelelően 1978 nyarát külön töltötték a zenekar tagjai, majd szeptemberben találkoztak újra. Richard Cole második esküvőjén vettek részt, ahol Page volt a tanú. Az együttes hangulatát beárnyékolta, hogy elhunyt régi jó barátjuk, Keith Moon, a The Who dobosa. Plant fia halála óta először 1978 júliusában jelent meg a nyilvánosság előtt, amikor helyi zenekarokat hallgatott meg otthona közelében. Egy Melvin Giganticus and the Turd Burglers nevű alkalmi formációval fel is lépett, majd augusztusban Ibizán dzsemmelt Dr Feelgooddal. Lassan kezdett visszailleszkedni a nyilvános életbe.
Bonham és Jones elfogadta Paul McCartney felkérését, és részt vettek az Abbey Road Studióban készített Rockestra felvételeken, ahol olyan sztárokkal szerepeltek együtt, mint Denny Laine, David Gilmour, Hank Marvin, Pete Townshend, Gary Brooker, Kenney Jones és Ronnie Lane. 1978 novemberében Plant úgy érezte, hogy már kellő mértékben feldolgozta fia elvesztését ahhoz, hogy a zenére is tudjon összpontosítani.
Koncepció és felvételek 1978 szeptemberében kezdték el Londonban a próbákat, és hat hét után készen álltak az anyag felvételére. A svéd ABBA saját Polar stúdiójába invitálta az együttest lemezfelvételre. Page tisztában volt vele, hogy a népszerű popegyüttes kiadványait magas szakmai minőség jellemzi, továbbá társaival együtt hamar felismerték a zenészek dalszerzői tehetségét, profizmusát. A Led Zeppelin elfogadta a meghívást, amiben az is szerepet játszott, hogy a magas adózási törvények Svédországban nem érintették a zenekart. 1978 novemberében vonultak be a stúdióba, és három hétig dolgoztak a formálódó anyagon. A hétvégéken hazautaztak, hogy a családjaikkal legyenek, illetve hogy Page esetleg meghallgathassa a szalagokat. Míg korábban az összes albumuknál Page kezében volt a zenei vezető szerep, addig ez most áthárult Jonesra. Page az előző hónapokban szinte egyáltalán nem folytatott alkotói párbeszédet dalszerző partnerével Planttel, így a pontos irány meghatározása is elmaradt. A gitáros ekkoriban még mindig drogproblémákkal küzdött, amelyek elvették az életerejét és tönkretették az egészségét. A stockholmi próbákra rendszerint késve érkezett meg, csakúgy mint Bonham, aki alkoholfüggősége mellett szintén a heroin rabja lett.. A stúdiófelvételek során így két jól elkülöníthető tábor alakult ki. Jones visszaemlékezése alapján „legtöbbször csak Robert jelent meg és én. Mi voltunk a rendesebbik tábor. Mi érkeztünk először, aztán valamivel később Bonzo, aztán még később talán előkerült Page is. Ilyenkor ugye két dolgot lehet csinálni: vagy elüldögél az ember és várakozik, vagy nekiáll zenélni. Hát mi ezt csináltuk … játszottunk.”
balra|bélyegkép|200px|Az album felvételei az ABBA stockholmi Polar stúdiójában készültek
Az album felvételei idején Jones vásárolt egy Yamaha GX-1 szintetizátort, és fő dalszerzőként szoros együttműködésbe kezdett Planttel, amire korábban még nem volt példa.Brad Tolinski and Greg Di Bendetto, "Light and Shade", Guitar World, January 1998. Jones élvezte a dalok készülésének felügyeletével járó új felelősséget és azt a szabadságot, amit ez a lehetőség nyújtott számára. Grant később elmondta, hogy „nehéz helyzet volt, de Jonesy nagyszerű volt. Rengeteget beleadott.” Plant és Jones felvették a billentyűsávokat, a „mankó” éneksávot, majd később ezekhez adták hozzá a gitárt és a többiek szólamait. A korábban szokatlan munkamódszer járatlan utakra és új irányokba vitte el a zenekart, mivel korábban mindig közösen dolgozták ki a dalok ötletét, még akkor is, ha a fő szerző már készként mutatta be. Most azonban Plant, de főképp Jones építette fel a számok szerkezetét, és már azelőtt szalagra rögzítették a számokat, mielőtt Page és Bonham megjelent. „Átmeneti korszak volt. Esélyünk nyílt arra, hogy lássuk, mi másra lennénk még képesek. Ha tartjuk ezt az irányt, a következő album még érdekesebb lett volna” – fejtette ki évekkel később Jones. Page hétvégenként magával vitte a mesterszalagokat a házi stúdiójába, és megcsinálta a rájátszásokat. Cole elmondása szerint Page mindig is neheztelt azért, hogy szerzőként mindenütt Jones van feltüntetve, mivel a gitáros szerint jómaga is sok munkát végzett az anyaggal. Decemberben befejeződtek a lemez munkálatai, így 1978 karácsonyára a zenekar tagjai hazatértek családjaik körébe. Page Plumpton Place-ben lévő stúdiójában elvégezte a stockholmi szalagok keverésétDave Lewis (2003), Led Zeppelin: Celebration II: The 'Tight But Loose' Files, London: Omnibus Press. , pp. 49, 63, 80. és a számsorrend összeállítását. Érdekesség, hogy az albumról három olyan dalt félrerakott, amelyek később a posztumusz Coda anyagán jelentek meg, de eredetileg egy 1979 késő tavaszára időzített kislemezen vagy EP-n akarta kihozni őket. Amikor az EP-ötlet nem valósult meg, Page a következő nagylemezre szánta a három dalt. A Wearing and Tearing, az Ozone Baby és a Darlene stílusa elüt az album többi daláétól, mivel ezek a zenekar hagyományosabb, blues- és gitárközpontú oldalát domborítják ki.
Dalok, stílus