A Pepsis a rovarok (Insecta) osztályába, a hártyásszárnyúak (Hymenoptera) rendjébe, ezen belül az útonállódarazsak (Pompilidae) családjába tartozó nem, melyet Johan Christian Fabricius írt le először 1804-ben. Hétköznapi nevüket (tarantuladarazsak, tarantulaölő darazsak) onnan kapták, hogy nagytestű pókokat, általában tarantellákat támadnak meg.
Megjelenésük
Nagyméretű, fémes fényű, kékesfekete és zöldes színű darazsak, legtöbbjüknek narancssárga szárnya van. Az élénk narancssárga árnyalatú szárnyak aposzematikus (figyelmeztető) jelzésként szolgálnak az esetleges ragadozók számára. Néhány fajnak a csápja is narancssárga. A nőstények jellemzően félköríves vagy annál nagyobb ívben, míg a hímek egyenesebben tartják a csápjaikat.
Színezetük és méretük a fajok között igen változatos. Legnagyobb faja, a Pepsis heros akár a 11 cm-es hosszúságot is elérheti, a Pepsis sumptuosa nőstényei körülbelül 65 mm-esek és szőrösek, míg a Pepsis purpurea hímjei karcsúak, ragyogó zöld színűek, viszonylag kis méretűek, körülbelül 11 mm-esek.
Elterjedésük
Mindenütt megtalálhatóak az Újvilágban, az Amerikai Egyesült Államoktól és Nyugat-Indiától Chiléig és Argentína Patagónia régiójáig, az esőerdőktől a sivatagokig sokféle élőhelyen, az Andok magaslati területein is, ahol a tengerszint feletti magasság elérheti a métert.
Jelenlegi elterjedésük és a filogenetikai bizonyítékok arra engednek következtetni, hogy a Pepsis nemzetség Amazóniából származik, és a Gondwana őskontinens részekre szakadása után vált önálló nemzetséggé.
Táplálékuk
A lárvák négytüdős pókokkal (Mygalomorpha), pl. tarantulákkal táplálkoznak, a kifejlett egyedek viszont csak nektárt fogyasztanak, különösen kedvelik a selyemkóró (Asclepias) nemzetség virágait.
Szaporodásuk
Az állatok magányosan élnek, csak a szaporodás céljából találkoznak a másik egyeddel egy rövid időre. A párzás virágokon, vagy egy növény közelében történik, amelyet a hímek védenek. A nőstények párzás után felkeresik a tarantulák odúit, vagy maguk alakítanak ki fészkeket földbe vájt üregekbe és ebbe húzzák a hegyes, görbe, fullánkjukkal befecskendezett mérgükkel megbénított áldozatokat, majd testükre egyetlen petét raknak. A kikelt lárvák belefúrják a megbénított pók testébe magukat, először az áldozat hemolimfájával táplálkoznak, később a szöveteiket kezdik el enni, kezdetben gondosan elkerülve a létfontosságú szerveket, hogy a gazdatest minél tovább élve maradjon, míg a lárva teljesen ki nem fejlődik. Az utód végül kifejlett egyedként bújik ki a pókból.
Mérgük
A nőstény fullánkja akár hét milliméter hosszú is lehet.
A megszúrt pók az erős méreg hatására mindenképpen elpusztul, még akkor is, ha valami miatt a pete nem kel ki, mert olyan erős a befecskendezett idegméreg, hogy a bénult állapot egy idő után légzésleálláshoz vezet. A tarantula darazsak meglehetősen szelídek (jelentős ismert ellenségük nincs), indokolatlanul nem szúrnak, de ha igen, az ember és más gerincesek számára az egyik legfájdalmasabb csípés a világon. Justin Orvel Schmidt amerikai entomológus megalkotta a szúró rovarok fájdalomskáláját, önkéntes vagy akaratlan alanyok segítségével. Csípését azonnal hatónak, villámcsapásszerűnek értékeli, ami teljesen legyengíti az áldozatot. A tarantulaölő darázs a Justin Schmidt amerikai entomológus féle rovarcsípési fájdalomskálán a második helyen szerepel, csak a trópusi bikahangya (Paraponera clavata) előzi meg. Schmidt egytől négyig terjedő rangsorolásában a tarantuladarázs a négyes szintet kapta, mert csípése szinte elviselhetetlenül fájdalmas.
A nembe tartozó fajok
Képgaléria
Jegyzetek
Kategória:Hártyásszárnyúak Kategória:Rovarfajok Kategória:Az Amerikai Egyesült Államok ízeltlábúi Kategória:Afrika ízeltlábúi Kategória:Ausztrália ízeltlábúi Kategória:Ázsia ízeltlábúi