A salisburyi katedrális, hivatalos nevén Boldogságos Szűz Mária-székesegyház (angolul: Cathedral Church of the Blessed Virgin Mary) anglikán székesegyház az angliai Salisbury városában. A székesegyházat a korai angol gótikus építészet szép példájának tartják. Viszonylag gyorsan, mintegy 38 év alatt épült fel 1220 és 1258 között, és stílusában olyan egységet és koherenciát mutat, amely egyedülálló a középkori angol katedrálisok között. A torony és a toronysüveg 1330-ra készült el, és a maga 123 méteres magasságával a legmagasabb templomtorony Angliában, valamint a 21. legmagasabb keresztény templom a világon.
A kerület eredeti katedrálisa a mai várostól mintegy 3,2 km-re északra fekvő Old Sarum erődített városában állt. Herbert Poore püspök 1197-ben határozta el az áthelyezését, de ez csak a bátyja, Richard Poore püspöksége idején, a 13. század elején valósult meg. Az új épület alapköveit 1220. április 28-án Salisbury grófja és grófnője tette le. 1258-ra elkészült a templomhajó, a kereszthajók és a kórus. Az egyetlen nagyobb bővítés az 1240-ben hozzáépített kerengő, az 1263-ban épített káptalan, valamint az 1330-ra elkészült torony és toronyház volt. Elkészültekor ez volt Anglia harmadik legmagasabb tornya, de a 16. században a lincolni katedrális és a régi Szent Pál-székesegyház tornyainak összeomlása után Salisburyé lett Anglia legmagasabb tornya.
A székesegyház körüli tér (cathedral close) Nagy-Britannia legnagyobbja, számos építészeti és történelmi jelentőségű épülettel rendelkezik. Nikolaus Pevsner építészettörténész Anglia legszebbjeként jellemezte. A székesegyházban található óra a világ legrégebbi működő példányai közé tartozik. A Magna Carta Libertatum négy fennmaradt eredeti példányának egyike is itt található. A székesegyház 2008-ban ünnepelte felszentelésének 750. évfordulóját. 2023-ban, az 1985-ben megkezdett külső restaurálási program befejezéseként eltávolították az épületet mintegy 37 éven át beborító állványzatokat.
Története
Korai története balra|bélyegkép|200x200px|Old Sarum romjai, a bal felső sarokban láthatóak a régi székesegyház alapjai Salisbury 1075-ben lett püspöki székhely. Akkoriban a város a ma már elhagyatott Old Sarum helyén állt, egy dombon, a mai katedrálistól mintegy 3,2 km-re északra. Osmund püspök székesegyházat épített a vár alatti alacsonyabb területen. Ez jó helynek tűnt az építkezéshez, mivel a vár védelmet nyújtott az Old Sarum-i szerzeteseknek azokban a viharos időkben. Az Old Sarum székesegyháza a következő években épült, és 1092-ben szentelték fel.
1197-ben Herbert Poore püspök engedélyt kért a katedrális áthelyezésére, valószínűleg a papság és a katonaság között megromlott kapcsolatok miatt, mivel elég szűkös volt a hely Old Sarumban. Az engedélyt megkapta, de a költözést többször is elhalasztották, egészen utódja és testvére, Richard Poore hivatalba lépéséig. Egy legenda szerint Poore püspök egy nyilat lőtt abba az irányba, amerre a katedrálist építette volna; a nyíl eltalált egy szarvast, amely azon a helyen pusztult el, ahol ma a salisburyi székesegyház áll. A mai katedrális négyezete, Old Sarum és Stonehenge állítólag egy leyvonal mentén helyezkednek el, bár Clive L. N. Ruggles tanulmányában azt állítja, hogy a mocsaras területet azért választották kényszerűségből, mert a több mérfölddel nyugatabbra fekvő, előnyösebb helyszínt nem lehetett megszerezni a birtokosoktól.
Az építkezést adományokból finanszírozták, elsősorban a délkelet-angliai kanonokoktól és plébánosoktól, akiket arra kértek, hogy az épület befejezéséig évente meghatározott összeggel járuljanak hozzá a munkálatokhoz. 1220. április 28-án William Longespée, Salisbury 3. grófja és Ela of Salisbury, Salisbury 3. grófnéja tették le az alapköveket. A katedrálishoz szükséges kő nagy része a Teffont Evias kőbányájából származott. Az új helyszín magas talajvízszintje miatt a katedrális mindössze 1,2 méter mély alapokra épült. 1258-ra elkészült a főhajó, a kereszthajók és a kórus. Mivel a legnagyobb része mindössze 38 év alatt épült fel, Salisbury messze a legkövetkezetesebb építészeti stílussal rendelkezik a középkori angol katedrálisok közül. Az alkalmazott stílust korai angol gótikának vagy lándzsás gótikának nevezik, ez utóbbi a lándzsaablakok használatára utal, amelyeket nem osztanak fel szalagkeretek.
A nagyobb részek, amelyeket később kezdtek el építeni, az 1240-ben hozzáépített kerengő, az 1263-ban épített káptalanház, a torony és a toronysisak, amely 1330-tól a maga 123 méteres magasságával uralta a város látképét. Összesen 70 000 tonna követ, 3000 tonna fát és 450 tonna ólmot használtak fel a templom építéséhez. Befejezésekor a székesegyháznak volt a legmagasabb kőből épült tornya Angliában, és a harmadik legmagasabb a világon, a lincolni és a londoni székesegyház után, ezek süvege azonban fából készült. Az utóbbi két torony 16. század közepén bekövetkezett összeomlásával Salisbury tornya maradt a legmagasabb az országban.
A reformációtól a 20. századig balra|bélyegkép|A 17. századi templom Wenceslas Hollar metszetén. Itt még látható a 100 évvel később elbontott harangtorony. A salisburyi székesegyház a reformáció és a 17. századi angol polgárháború idején a legtöbb angol katedrálissal szemben alig szenvedett károkat, és épségben átvészelte ezt a nehéz időszakot. Az ország katolikus egyházzal való szakítása után a 16. századtól az anglikánok használják mind a mai napig. Az épület azonban egészen a 19. századig szenvedett az elhanyagoltságtól és a nem megfelelő használattól, például a vásárok alatti toronymászó versenyektől. Elkészülte után mintegy 300 éves használat után elkerülhetetlenné vált az első alapos felújítása, valamint a tornyot tartó központi pillérek megerősítésére, amelyek addigra már láthatóan deformálódtak a magas és nehéz torony és a sisak súlya alatt.
Ezek közül a leghíresebb az 1668-as renoválás, amit a kor legnagyobb építésze, Christopher Wren vezetésével végeztek. Wren, aki akkoriban éppen a nagy londoni tűzvész után a Szent Pál-székesegyház újjáépítésén dolgozott, 1668 augusztusában ellátogatott Salisburybe, hogy felmérje az épület állapotát.Az építész dicsérte a katedrális arányait és egyszerűségét, de kritikusan nyilatkozott a nem megfelelő alapozásról és támasztékról. Megállapította, hogy a torony kissé elmozdult függőleges helyzetéből, a probléma megoldására Wren azt javasolta, hogy erős vaspántokat szereljenek a torony belső oldalára. Ezzel mintegy 100 évre biztosította az épület állapotát.
Különösen drasztikusak voltak a James Wyatt által Shute Barrington püspök vezetésével 1789 és 1792 között végrehajtott beavatkozások. Wyatt lebontatta a főépülettől mintegy 98 méterre északnyugatra álló harangtornyot, amelyet időközben már sörözőként használtak, és a székesegyház körüli területet befüvesítette. Ennek eredményeképpen Salisburyé lett az egyik olyan angol székesegyház az elyi és a norwichi mellett, amelynek nincsen a hagyományos angol váltóharangozásra alkalmas harangkészlete. Wyatt az épületen belül a középkori szentélyrekesztőt neogótikusra cserélte, a főoltárt pedig a Szentháromság-kápolna keleti oldalára helyezte át. A munkálatok során a Szentháromság-kápolnát keletről kísérő két 15. századi, perpendikuláris stílusú kápolnát lerombolták. A megmaradt ólomüveg ablakok nagy részét is felújította, az új keleti ablak a feltámadás jelenetét ábrázolja, amit a 18. századi angol festészet jeles alakja, Joshua Reynolds tervezett. A keleti ablakot 1980-ban új kép váltotta fel: a chartes-i Gabriel Loire tervezte a Lelkiismeret foglya című üvegablakkal váltották le. Wyatt az eredetileg a kórusban felállított síremlékeket áthelyeztette a hajóba a pillérek talapzataira. Egy másik nevezetes síremlék, William Longespée gróf sírköve is ekkor került a négyezet délnyugati oldalára. A másik híres sírkő Sir Richard Mompesson és felesége, Katharine emlékére készült, akik a 17. században éltek, a síremlék eredeti színeit később az 1964-es restauráció során felfrissítették.
A következő nagy felújítást neogótikus építészet nemzetközi hírű mestere, George Gilbert Scott végezte 1863 és 1878 között. A főoltárt visszahelyezték az eredeti helyére, és egy hatalmas, masszív, tornyos retablót építettek hozzá. A főoltár fölött egy festett üvegablakot helyeztek, amely Mózest ábrázolja a rézkígyóval. A Wyatt-féle szentélyrekesztőt egy nyitottabb kialakítású, kovácsolt vasból készültre cserélték. A megmaradt középkori ólomüveg ablakokat kiszedték, és stílusban hozzájuk illő neogótikus ablakokat terveztek a helyükre. A gázvilágítást, a fűtést és a Henry Willis & Sons által épített orgonát 1877 körül szerelték be. Kiterjedtebb volt azonban Scott munkája a külső részen, ahol nagy részeket cserélt ki és támpilléreket illesztett be. A munkálatok összköltsége meghaladta a 63 000 fontot. A legtöbb angol katedrálishoz hasonlóan tehát Salisburyt sem kímélték a 19. század restaurálási kampányai, amelyek inkább átépítéseknek tekinthetők.
A 20. századtól napjainkig A neogótikus stílus egyre növekvő elutasítottsága 1959-1960-ban további átalakítási munkálatokhoz vezetett, amikor is eltávolították a Scott-féle szentélyrekesztőt, az retablót és a gázlámpákat. A viktoriánus padlót és számos ólomüvegablakot is ekkor távolítottak el. Ezek az intézkedések hozták létre azt a nyugat-keleti irányú nyitott, hosszú vizuális tengelyt, amely azóta is jellemzi a székesegyházat. 1984-ben egy Old Sarum első székesegyházából származó követ illesztettek be a templom főoltárába.
1985-ben kezdődött meg az épület teljes körű felújítása, amely aztán közel 4 évtizedig tartott. Ebben az évben a templom vezetősége egy Laurence Whistler üvegművész által csiszolt forgó prizmát helyezett el látványosságként a legészakkeletibb oldalkápolnába. A művész székesegyházat ábrázoló alkotását a testvérének, Rex Whistlernek az emlékére adományozta, aki a székesegyház melletti téren élt, és 1944-ben a normandiai hadjáratban esett el. Az alkotás tárolóját a New York-i Stephen Steuben, a hozzá tartozó bronz lanternát pedig a walesi gárda ajándékozta.
A torony és a nyugati homlokzat végleges helyreállítására csak 2000-ben került sor. 2008-ban ünnepelték a székesegyház felszentelésének 750. évfordulóját.
A katedrális korábban öt székesegyházi csendőrt (úgynevezett „Close Constables”) alkalmazott, akiknek feladata elsősorban a székesegyház közelében a rend fenntartása volt. Őket 2010-ben a költségcsökkentő intézkedések részeként elbocsátották. A csendőröket először akkor nevezték ki, amikor a székesegyház 1611-ben szabadságjogot kapott, és egészen az önkormányzati rendőri erők 1835-ös bevezetéséig, a Municipal Corporations Act (önkormányzati testületekről szóló törvény) meghozataláig fennmaradt a testület. 1800-ban a városi rendőrökkel együtt felhatalmazást kaptak arra, hogy a városi börtönökkel együtt végrehajtsák a bírák vagy bíróságok azon utasításait, amelyek a foglyok szállítását írják elő a megyei börtönbe (Fisherton Angerbe, akkor Salisbury városán kívül), vagy onnan, mintha az a városi börtön lenne, így ezáltal külön mentességet kaptak a saját hatáskörükön kívül való fellépésükért indított bírósági eljárások alól. A székesegyháznak, mint szabad jogi személynek a külön rendőrség fenntartásához való jogát az 1888-as Local Government Act (önkormányzati törvény) végérvényesen megszüntette.
1864 és 1953 között a feljegyzések szerint vándorsólymok fészkeltek a székesegyházban. Hosszú kihagyás után több példány 2013-ban telepedett le ismét, és azóta minden évben sikeresen költöttek a templom tornyán.
2016-ban a székesegyházi káptalan Sophie Ryder The Kiss című szobrát helyezte el egy ösvényen az udvaron, amely két nagy méretű összekulcsolt kezet ábrázolt, melyek között át lehetett sétálni. Nem sokkal később át kellett helyezniük, mivel figyelmetlen gyalogosok telefonozás közben folyamatosan nekimentek.