A Második Köztársaság Franciaország államformája volt 1848. november 4., amikor köztársasági alkotmányt szavaztak meg az az évi forradalom után, és 1852. december 2. között, amikor Louis Napoléon Bonapartét III. Napóleon néven császárrá nyilvánították ennek államcsínye után.Barjot et al. 2014, 314. és 422. o. A Második Köztársaság a „júliusi monarchiá”-nak nevezett I. Lajos Fülöp uralkodása alatti Francia Királyság utolsó időszakát követte, és III. Napóleon „Második Császárság” nevű államformáját előzte meg. Abban különbözik Franciaország történelmének többi időszakában létezett államformáktól, hogy a legrövidebb ideig tartott, és hogy az utolsó forradalom nyomán intézményesített államforma volt. Ugyanakkor az a politikai rendszer volt, amelyben először alkalmazták az általános választójogot, bár csak férfiakra korlátozottan, és amelyben végérvényesen felszámolták a rabszolgaságot a francia gyarmatbirodalomban.
1848 decemberében Louis Napoléon Bonaparte egy „rend pártjá”-nak nevezett csoportosulás támogatásával lett négy évre megválasztott köztársasági elnök. Több konzervatív politikai irányzatú év következett, melyekben nagyobb szerepet szántak a katolikus egyháznak az oktatásban és jelentősen korlátozták a szavazati jogot, hogy megakadályozzák a baloldali köztársaságpártiak hatalomra jutását. Társadalmi nézetei eltávolították Bonapartét az őt hatalomra juttató rend pártjától, és ő új, bonapartista csoportosulást gyűjtött maga köré, miközben a rend pártja azt remélte, hogy az 1852-es választásokon királyságpárti elnököt fog hatalomra juttatni.
Az alkotmány tiltotta, hogy a köztársasági elnök mandátuma lejártakor azonnal jelöltethesse magát újabb mandátumra. Ekkor Bonaparte nyomást gyakorolt azért, hogy változtassák meg az alkotmány ezen előírását, de hiába, és ezért államcsínyt szervezett híveivel 1851. december 2-ára. Ezt követően tekintélyelvű rendszert tudott bevezetni, amit népszavazással hagyatott jóvá. 1852. január 14-én új alkotmányt fogadtatott el, 1852. december 2-án pedig császár lett újabb népszavazás nyomán, ezzel véget vetve a köztársasági rendszernek. A Második Köztársaság zaklatott vége olyan mély benyomást tett a francia köztársaságpárti politikusokra, hogy azután több mint 100 évig elutasították a köztársasági elnök a nép által való megválasztását.
Az új köztársaság intézményesítése A júliusi monarchia válsága bélyegkép|François Guizot
Az 1840-es években a júliusi monarchiát gazdasági, társadalmi és politikai válság sújtotta. A gyenge termések és a segélyek juttatására elégtelen eszközök 1845-ben és 1846-ban jelentősen megnövelték az élelmiszerek árát. Ez nyomorhoz és felkelésekhez vezetett, mint az, amely 1847 januárjában Buzançais-ban történt, és három halálos ítélettel végződött. Ennek a válságnak egy régi aspektusa is, és egy új is volt. Egy időben az utolsó megélhetési válság és az első valódi kapitalista túltermelési válság volt.Démier 2000, 210. o.
A válság előbb mezőgazdasági volt, de elterjedt más gazdasági szektorokra is.Jardin – Tudesq 1973, 234. o. Megnövekedett a falvak elhagyása. Ugyanakkor a lakosság 75%-át kitevő parasztok lecsökkentették a kisipari és ipari termékek fogyasztását. Ezt a szektort is, mely sokat fejlődött 1840 óta, válság rázta meg.Jardin – Tudesq 1973, 237. o. A gazdasági és a pénzügyi válság vállalatok csődjét okozta, főleg a kohászatban és a vasútépítésben, és csaknem ember munkanélküliségét eredményezte.Jardin – Tudesq 1973, 238. o. A válsági légkör lecsökkentette a születési arányszámot, megnövelte a halálozási arányszámot és erős társadalmi félelmet keltett. A jövőbe vetett bizalom hiánya akadályozta a válságból való kilábalást, és ennek sok áldozata bűnösöket keresett helyzete miatt a már meggyengült hatalom körében,Jardin – Tudesq 1973, 240–241. o. mely nem talált megoldást. bélyegkép|A párizsi Château Rouge negyedben, 1847. július 9-én megtartott bankett
A rendszert régebbi válság is sújtotta. Mindenféle helyi vagy országos befolyású előkelőségeket érintő botrányok lejáratták ezeket a kispolgárok előtt, és legitimitásukat kétségbe vonták.Jardin – Tudesq 1973, 242–243. o. Ehhez hozzáadódott az egyre élénkebb vita a szavazati jog reformjáról. 1848-ban az országban 35,5 millió lakosra csak választó jutott. Az egyre nagyobb számú szavazati joggal rendelkezni kívánó, főleg kispolgár azt várta, hogy újból csökkentsék a cenzustA kifizetett évi adó azon összegét, amely a választáshoz, illetve a választottsághoz való jogot adta., miután 1831-ben ezt 200, illetve 500 frankra csökkentették le,Barjot et al. 187. o. továbbá hogy több iparoskategóriának adják meg a cenzus nélküli szavazati jogot, és hogy tiltsák meg a köztisztviselőknek a törvényhozási mandátumhoz való jutást. Az ellenzék azt remélte a választási reformtól, hogy megkettőződjön a választók száma és így csökkenjen az 1840 óta kormányfő François Guizot hatalma. Ez újból jelentős törvényhozási többséggel rendelkezett az 1846-os választások óta. 1847-ben ez a többség elutasította a cenzus csökkentését 200-ról 100 frankra, ami elkerülhetetlenül holtpontot eredményezett.Démier 2000, 213. o. bélyegkép|I. Lajos Fülöp király 1848. február 24-én aláírt lemondási nyilatkozata
Volt egy közép-baloldali irányzatú királyságpárti csoportosulás, az ún. „dinasztikus ellenzék”, mely tudta, hogy a választási rendszer reformja nélkül nem juthat hatalomra, és hogy ezt lehetetlen megvalósítani az akkori többséggel. A nyilvános politikai összejövetelek be voltak tiltva, ezért az ún. „bankettek” nagyszabású kampányát szervezték meg. Ezekben hívták fel a közvéleményt, hogy gyakoroljon nyomást Guizot-ra a szavazati jog kiterjesztésének érdekében. Az első bankettet Párizsban tartották 1847. július 9-én 1200 személy, köztük 85 törvényhozási képviselő részvételével. Más bankettek következtek vidéken, többet neves ellenzékiek vezettek. A résztvevők politikai tartalmú pohárköszöntőket mondtak, például „a korrupció végére” vagy „a dolgozó osztályok sorsának jobbulására”. Ez a jelentős mozgósítás rávitt egy konzervatív képviselőt, hogy javasolja a képviselőháznak és Guizot-nak mérsékelt reformok bevezetését, de ez elutasította.Jardin – Tudesq 1973, 246–247. o.
Az 1848-as forradalom
bélyegkép|Alphonse de Lamartine nem fogadja el a vörös zászlót a párizsi városháza előtt 1848. február 26-án.
Válaszul Guizot elutasítására az ellenzék nagy bankettet akart tartani 1848 februárjában szerény jövedelmű párizsiak egyik negyedében, de az attól való félelem, hogy ez felkelésbe torkolhat, a dinasztikus ellenzék vezetői, köztük Odilon Barrot visszakoztak, de már késő volt. A kockázat csökkentésének érdekében a bankettet a Champs-Élysées negyedbe tették át, és nem február 20-ra, vasárnapra, ahogy azt előbb tervezték, hanem 22-re, keddre, de elkerülhetetlen volt népi rétegekből valók jövetele. A bankett be volt tiltva, de tüntetés keletkezett. 23-án barikádok épültek és Guizot megtartása a kormány élén akadálynak látszott a kedélyek lecsillapítására.Jardin – Tudesq 1973, 247. o. Ráadásul a rend fenntartásával megbízott Nemzetőrség nem volt Guizot pártján. Ő lemondott még aznap, de mégis dráma történt. Este tüntetők csoportja a Külügyminisztérium elé vonult, hogy örömét fejezze ki Guizot lemondásáért, de egy őrhely katonái rájuk lőttek és 16 tüntetőt megöltek.Démier 2000, 214. o. bélyegkép|Az 1848-as ideiglenes kormány tagjai
Lajos Fülöp király néhány kísérletet tett a felkelés megakadályozására. Két óra alatt két régebbi kormányfőt nevezett ki Mathieu Molé és Adolphe Thiers személyében, ami nem elégítette ki a felkelőket, majd Odilon Barrot-t hívta a kormány élére, de ez sem tudta megoldani a helyzetet. Február 24-én a felkelőkké vált tüntetők a Tuileriák felé vonultak és a már öregedő király lemondott a kilenc éves unokája, Fülöp orléans-i herceg javára, majd Angliába menekült. Ezek után a törvényhozás feloszlatta magát.Jardin – Tudesq 1973, 248. o.
A köztársaságpárti vezetők a felkelők élére álltak. Mivel az új király túl fiatal volt, régensséget kellett intézményesíteni. Ezt Ilona mecklenburg–schwerini hercegnő vállalta és, mivel liberális nézetei voltak, azt akarta, hogy a képviselők hatalmazzák fel. A Képviselőházhoz ment, de azt már elfoglalták a felkelők. A monarchia és a köztársaság között ingadozók legbefolyásosabbjai, mint Alphonse de Lamartine még fenntarthatták volna a rendszert, de végül a forradalom felé hajlottak, tehát a köztársaság felé, és ideiglenes kormányt kezdtek alkotni.Agulhon 1973, 31. o. Ezzel egyidőben a városházán hasonló tevékenység folyt, ezért a képviselők odasiettek. Végül ott alkották meg az ideiglenes kormányt, majd azonnal kikiáltották a köztársaságot.Démier 2000, 215. o.Agulhon 1973, 33. o.
A Második Köztársaság története Új rendszer alkotása Az ideiglenes kormány és társadalmi próbálkozásai bélyegkép|Jacques Charles Dupont de l'Eure, a Második Köztársaság első kormányfője
Az ideiglenes kormány tagjai két politikai irányzatot képviseltek. Többségükben nem szocialista liberálisok voltak, köztük Lamartine és Alexandre Ledru-Rollin. A többiek szocialisták voltak. Nekik voltak Ledru-Rollinnel közös vonásaik, de jelentősebb képviseletét követelték baloldali nézeteiknek a kormányban. Ezért a szocialista Louis Blanc-t és Alexandre Martin-t is bevették a kormányba, de miniszteri funkció nélkül, ami a két irányzat egyenlőtlenségét jelezte.Agulhon 1973, 31–32. o. Kormányfő Jacques Charles Dupont de l'Eure lett, az előbbi irányzat képviselője. A köztársaságpártiak, főleg Lamartine, a francia forradalom hagyományát akarták folytatni, de a jakobinus terror nélkül, a társadalmi osztályok megbékélését és a munkások életkörülményeinek jobbítását kívánták, de elutasították a vörös zászlót, amit a tömeg akart, és meg akarták tartani a trikolórt. Ez a francia forradalomtól származott, és 1830-ban újból magáévá tette a júliusi monarchia az 1814-ben visszaállított Bourbon-dinasztia királyságának fehér zászlaja helyett.Démier 2000, 216. o.
Az ideiglenes kormány első intézkedései jellegzetesek voltak nézeteire arról, hogy milyen legyen az új rendszer. Február 25-én bevezette az általános választójogot, bár ez 1944-ig csak a férfiakra korlátozódott. Elutasítva a jakobinus terrort, eltörölte a politikai ügyekben alkalmazott halálbüntetést.Agulhon 1973, 33–34. o.Vigier 1992, 10. o. Alkalmazta a francia forradalom elveit az egyéni szabadságjogok terén. Ennek jegyében április 27-én eltörölte a ragszolgaságot a francia gyarmatokon. Kifejezte azt a kívánságát, hogy a népek szabadon dönthessenek sorsukról, és hogy a köztársaság támogassa az az évi európai forradalmi megmozdulásokat. Mégis egyesek, mint Lamartine, óvatosságot tanácsoltak ebben. Külügyminiszterként Franciaország politikáját egyensúlytartóként határozta meg elvei és erejének mértéke között. Ezért az új köztársaság nem vállalkozott mindegyik ilyen megmoztdulás támogatására és lemondott olyan kalandokról, mint amilyenek az Első Köztársaság hódító háborúi voltak.Agulhon 1973, 42. o. bélyegkép|Az 1848. február 24. és március 5. között használt zászló
A szocialisták és a többi radikális köztársaságpárti azt kívánta, hogy a köztársaság az 1793-as alkotmányt fogadja el, amely először írta elő az általános választójogot és a félig közvetlen demokráciát, melyben a hatalmat a törvényhozás birtokolja és nem az államfő, valamint azt, hogy a nép közvetlenül javasolhasson kormánytagokat és véleményt mondhasson a törvényekről.Aprile 2017.