Az Arabic a brit White Star Line egyik óceánjárója volt a 20. század elején. Az első világháború idején, 1915. augusztus 19-én süllyesztette el az U 24 jelzésű német tengeralattjáró 50 mérföldre Kinsale-től. Az eset – főként a három amerikai áldozat miatt – jelentős diplomáciai incidenst okozott. Az Arabic egyike volt az első világháborúban elsüllyesztett legnagyobb hajóknak.
Megépítése bélyegkép|jobb|300px|Az Arabic 1905 körül bélyegkép|jobb|300px|Az Arabic egy képeslapon Az Arabic eredetileg Minnewaska névvel készült az Atlantic Transport Line (ATL) megbízásából egy négy hajóból álló osztály tagjaként, de az ATL a nagy recesszió során végrehajtott racionalizáció áldozata lett, és beolvadt az International Mercantile Marine Company-be (IMM Co,). A hajó elkészülte előtt a White Star Line-hoz került, ahol az Arabic nevet kapta. A vízrebocsátása előtt jelentős módosításokat eszközöltek rajta újabb férőhelyek hozzáadásával, aminek révén a felépítménye a tat irányába túlnyúlt a harmadik árbócon, elől pedig az hajóorr irányába a második árbócon. A két hajócsavarját külön gőzgépek hajtották, mely gőzgépek a hajógyárnál szem előtt tartott „kiegyensúlyozottság”-elv alapján kaptak helyet a hajótestben. 1400 utas számára volt férőhelye, 200-200 az I. és II. osztályok számára, és 1000 a III. osztály számára. A kabinok hasonlóan voltak elrendezve a White Star többi utasszállítójához: az I. osztály a hajó közepén, a II. osztály ez mögött, a III. osztály pedig ezeket közrefogva a hajóorrnál illetve a tatnál volt.de Kerbrech, Richard. Ships of the White Star Line. pp. 111–113. A vízrebocsátására 1902. december 18-án került sor Belfastban.
Szolgálata Az Arabic első útját Liverpoolból New Yorkba Queenstown érintésével 1903. június 26-án kezdte meg, és július 5-én érkezett meg az amerikai nagyvárosba. A 12 éves pályafutásának felét ezen fő útvonalán töltötte, a másik felét pedig a másodlagosnak számító Liverpool–Boston útvonalon, szintén Queenstown beiktatásával. Az első két évben a Liverpool–New York vonalon szolgált, mielőtt 1905 áprilisában áthelyezték a bostoni járatra, melyen a Cymric és Republic óceánjárókkal együtt teljesített szolgálatot a következő két év során, de a téli hónapok során rövid időre visszakerült a New York-i vonalra. 1907 késő tavaszán a White Star Line új gyorsforgalmi hajójáratot indított Southamptonból kiindulva, és erre a vonalra irányította át a Teutonic, a Majestic és az Oceanic személyszállítókat, és ide került az újonnan elkészült Adriatic is. Ezt követően az Arabic visszatért a New York-i útvonalra, hogy pótolja a Liverpool–New York vonalról elvont hajókat. Ezen a vonalon négy évig maradt, de az Olympic 1911 júniusi szolgálatba állításával visszatért a Bostonba vezető útvonalra. Itt 1914 novemberéig maradt, mikor is a White Star a háború alakulása miatt felfüggesztette ezt a vonalat. A New York-i útvonalra 1915 januárjában került vissza, és itt is maradt az 1915 augusztusi elsüllyesztéséig. Bár a pályafutása valamelyest rövidebb volt, mint néhány társáé, az Arabic a White Star népszerű hajójának számított. Összesen utast szállított át Amerikába, közülük főt New Yorkba,New York Passenger and Crew lists, 1820–1957 és főt Bostonba,Massachusetts Passenger and Crew lists, 1820–1963 Amerikából Liverpoolba utast szállított, közülük -et New Yorkból, -t Bostonból.UK and Ireland incoming passenger lists, 1878–1960 Elsüllyesztése bélyegkép|jobb|300px|A hajó elsüllyedésének helyszíne A Lusitania elsüllyesztése után Vilmos császár titkos utasítást adott ki a tengeralattjáróknak, amik szerint nem szabadott támadást intézniük nagyméretű utasszállító hajók ellen. Két hónappal ezután, 1915. augusztus 19-én az U 24 jelzésű német tengeralattjáró Írországtól délre tevékenykedett, és látókörébe került a Liverpoolból New Yorkba tartó Arabic. Az óceánjáró a túlélői elmondása alapján cikkcakkban haladt, míg az U 24 parancsnoka, Rudolf Schneider sorhajóhadnagy a vallomásában azt állította, hogy a hajó le akarta gázolni a tengeralattjáróját. Anélkül, hogy előzetesen azonosította volna a járművet, Schneider alámerült és Kinsale-től 50 mérföldre délre előzetes figyelmeztetés nélkül kilőtt rá egy torpedót, mely a tatján érte az Arabicot. A találat után tíz percen belül elsüllyedt, a fedélzetén lévők közül 44 fő veszítette életét, köztük három amerikai állampolgár.
Az „Arabic-krízis” Az Egyesült Államok és Németország az Arabic elsüllyesztéséig még nem rendezték a Lusitania-incidens körüli nézeteltéréseiket, sőt a legutóbbi, július 21-ei amerikai jegyzékben Wilson elnök lényegében egy ultimátumot fogalmazott meg, miszerint az USA minden újabb, amerikai állampolgár életét sértő német hadi cselekményt „szándékosan barátságtalan” lépésnek fog tekinteni.
House ezredes tanácsára hallgatva augusztus 22-én Wilson elnök a sajtóirodáján keresztül közleményt adott ki, miszerint a Fehér Házban azt mérlegelik, hogy mit tegyenek akkor, ha az Arabic esetének vizsgálata arra az eredményre jut, a németek szándékosan hajtottak végre ellene támadást. Amennyiben szándékosnak ítélik a támadást, akkor az USA fontolóra fogja venni a diplomáciai kapcsolatok megszüntetését Németországgal, amennyiben pedig valótlannak találják ezeket a vádakat, úgy lehetségesnek tartanák a tárgyalásokat. A diplomáciai kapcsolatok megszüntetése valószínűleg az amerikai hadba lépéshez vezetett volna.
bélyegkép|jobb|300px|Bethmann-Hollweg kancellár, a tengeralattjáró-háború fokozásának fő ellenzője a német kormányzatban Az Arabicot ért támadásra Theobald von Bethmann-Hollweg német kancellár és a Gottlieb von Jagow vezette külügyminisztérium hevesen reagált. A külügyminiszter dühösen a következőket vetette lapra: „Az Orduña és az Arabic elleni támadások bizonyítják, hogy Amerikával bármikor lehetnek új incidensek. […] Mindkét hajót előzetes figyelmeztetés nélkül torpedózták meg, miközben Amerika *felé* hajóztak. Az, hogy az Orduñára kilőtt torpedó nem talált célt, merő véletlen.” Az a tény, hogy mindkét hajó az Egyesült Királyságból indult útnak, aláásta azokat Lusitania kapcsán felhozott német kifogásokat, hogy az óceánjáró lőszert szállított Nagy-Britanniába, és azt mutatta, hogy bármelyik tengeralattjáróparancsok bármikor kiválthatja az USA hadba lépését. A kancellár és a külügyminisztérium egyet értett abban, hogy ezt elkerülendő az utasszállító hajókkal szemben muszáj a zsákmányjog szerinti eljárást alkalmazni.
Bethmann-Hollweg és Jagow a szituáció mérséklése érdekében terveztek fellépni. Augusztus 24-én és 25-én Jagow ismertette James Watson Gerard amerikai nagykövettel Vilmos császár június 6-ai titkos parancsát, miszerint nagy utasszállítók ellen nem szabadott támadást indítani. Ezzel megszegte a császár azon utasítását, hogy a parancsot titokban kell tartani. Bethmann-Hollweg augusztus 26-ára összehívott egy konferenciát a főbb politikai és katonai vezetők számára, ahol dühösen olyan új parancsok kiadását követelte, melyek alapján minden utasszállító hajót, és nem csak a nagyobbakat, a zsákmányjog szerinti eljárásban foglaltak szerint lenne szabad csak támadni. Németországnak ezen felül el kell fogadnia a bírósági ítéleteket az okozott károkat illetően, és az amerikaiakkal közösen kellene a briteket a londoni deklaráció pontjainak betartására rávennie, azaz lazítaniuk kellene a tengeri blokádon. A kancellár elképzeléseit támogatta a hadsereg főparancsnoka, Erich von Falkenhayn, aki az amerikai hadba lépés lehetőségét katasztrofálisnak tartotta, ami még további semleges államok antanthoz való csatlakozásával is járt volna. Mindeközben Alfred von Tirpitz tengernagy és az Admiralstab élén álló Gustav Bachmann tengernagy, akik a tengeralattjáró-háború fokozásában nagy szerepet játszottak, ellene voltak a kancellár minden egyes felvetésének. Ők azzal érveltek, hogy Németországnak nem szabad semmi olyan beismerést tennie, ami alapján a tengeralattjáró-háború folytatása illegális lenne, és nem szabadna semmiféle korlátot szabni a tengeralattjáróknak, mivel az a hadjárat feladását jelentené, Nagy-Britanniát pedig nem szabadna a londoni deklaráció betartására kényszeríteni, mivel akkor megszűnne a fokozott tengeralattjáró-háború folytatásának indoka is egyben. Falkenhayn azzal válaszolt erre, hogy az elmúlt hat hónap alapján a tengeralattjáró nem volt hatékony fegyvernek mondható, a kancellár pedig dühösen bejelentette, hogy addig nem hagyja el a hivatalát, „amíg a császár nem neki kedvezően hoz döntést.”
Végül másnap a kancellár Johann Heinrich von Bernstorff washingtoni német nagykövetnek az amerikai szituációról szóló megkésett táviratát használta fel arra, hogy keresztülvigye akaratát. Az üzenet így hangzott: „Attól tartok ezúttal nem fogom tudni megakadályozni a [diplomáciai kapcsolatok] megszakítását, amennyiben az Arabic-ügy kapcsán a válaszunk nem békéltető; Tanácsolom, hogy küldjenek nekem azonnal instrukciókat az egész kérdés megtárgyalásához. A szituációt így talán meg lehet menteni.”"I fear I cannot prevent rupture this time if our answer in Arabic matter is not conciliatory; I advise dispatch of instructions to me at once to negotiate whole question. Situation may thus perhaps be saved." von Bernstorff 1920, 173–174 Az Admiralstab megpróbált a végsőkig kitartani az álláspontja mellett, és Bachmann megtagadta az új irányvonalhoz való hozzájárulást. A császár erre úgy reagált, hogy közvetlen parancsokat adott ki a tengeralattjáró-hadjárat felfüggesztésére, Bachmannt pedig menesztette, helyére Henning von Holtzendorff került, akiről úgy vélték, közelebb áll a kancellárhoz. Tirpitz felajánlotta államtitkári tisztségéről való lemondását, ami nagy felháborodást keltett, de ezt Vilmos császár visszautasította, ugyanakkor a császárhoz való bejárási lehetőségét szigorúan korlátozták ettől kezdődően. Az Admiralstab vezetését átvevő Holtzendorff szeptember 18-án új parancsokat adott ki, melyek a tengeralattjárók tevékenységét az Északi-tengerre korlátozta, és itt is csak a zsákmányjog szerint járhattak el. Ezzel számos történész megállapítása szerint a „korlátlan tengeralattjáró-háború” első felvonása befejeződött.
Az „Arabic-ígéret” Az intrikák tovább folytatódtak az Atlanti-óceán két oldalán. Ezek augusztus 23-tól kezdődtek Chandler Anderson – egy Robert Lansing külügyminiszter által kinevezett külügyi asszisztens – és Bernstorff nagykövet közötti találkozó során, melyen előbbi informálisan kifejtette, hogy amennyiben Németország felhagy a tengeralattjáró-hadjárattal, akkor Nagy-Britannia maradna az USA semlegességi jogainak egyetlen megsértője. A találkozóra a New York-i Ritz Carlton Hotelben került sor, és Anderson azt jelentette Lansingnak, hogy Bernstorff – aki ellenezte a fokozott tengeralattjáró-háború folytatását – azonnal felismerte annak az előnyét, hogy Nagy-Britanniát az illegális cselekedetekért felelőssé tegyék, amennyiben az nem hagy fel az általa háborús övezetté nyilvánított nemzetközi vizek blokádjával. Lansing továbbra is nyomás alá akarta helyezni Bernstorffot, aki hamarosan a következő utasításokat kapta Németországból:
Bernstorff szeptember 1-én tett lépést ennek a felvetésnek a fényében az ún. „Arabic-ígéret” felkínálásával: