A passzív-agresszív viselkedés olyan emberi viselkedési, illetve kommunikációs forma, amely során a beszélő — mellőzve a közvetlen (direkt) kommunikációt — a benne rejlő erőteljes negatív érzelmet, mint például haragot nem fejezi ki, nem ismeri el közvetlen módon, hanem azt önmagában elnyomja, kifelé pedig csendes ellenállással, szarkasztikus humorral, célozgatással, halogatással, makacssággal, sértődöttséggel stb. reagál. Ezzel a magatartással igyekszik elérni, a másikat manipulálni, hogy az önkifejezés helyett a környezete találja ki, mi a baja.

A fogalom eredete A fogalom első említése a második világháború végéhez közeledve egy amerikai hadügyminisztériumi dokumentumban történik, melyben — a civil foglalkozását tekintve pszichiáter — William C. Menninger ezredes definiálta a passzív-agresszív viselkedést a haderőnél elvárt feltétlen engedelmesség és szabálykövetés szempontjából. Leírt olyan eseteket, amikor a katonák nem dacoltak, vagy szegültek ellen nyíltan egy paranccsal, hanem halogatással, duzzogással, makacssággal, tudatos hatékonytalansággal, passzív obstrukcióval (lényegében akadályozással), vagy szándékosan inkompetenciát mutatva bújtak ki a teljesítése alól. Menninger éretlenségnek, illetve a szokásos hadseregbeli stresszre adott válaszreakciónak tartotta ezt a viselkedést. Ehhez azonban mások, például Cecil Adams később hozzáfűzték azt is, hogy „ha valaki valaha is szolgált háborúban katonaként, az könnyen rájöhet, hogy amit a harsonák személyiségzavarnak zengenek, azt a baka inkább az elhalálozást elkerülő racionális stratégiának mondaná."

Mint személyiségzavar A személyiségzavarok nem betegségek, hanem a személyiség állandó tulajdonságai, melyek a normál személyiségvonások szélsőséges megnyilvánulásai, amelyek jelentősen eltérnek a társadalmi, kulturális és viselkedésbeli elvárásoktól. Az amerikai Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvének 5. kiadása (DSM-5), illetve a Magyarországon is hivatalos Betegségek nemzetközi osztályozása 10. revízió (BNO-10) besorolása szerint a passzív-agresszív személyiségzavar az egyéb személyiségzavarok közé tartozik (besorolási kód: F60.8).

A személyiségzavarokat a korai gyermekkor fejlődésének konfliktusára vezetik vissza, melyek közül az orális fejlődési fázis zavara, azaz a szülői függőség fixálódása, vezethet passzív-agresszív személyiségzavarhoz. Ha valaki olyan környezetben nőtt fel, ahol nem volt lehetősége ellenvéleményt megfogalmazni vagy kimutatni az érzelmeit, ezt az élményt viszi tovább a későbbiekben is. A személy elfojtja magában egy másik emberrel kapcsolatos harag, gyűlölet érzéseit, de tudattalanul úgy viselkedik, hogy a másikban kellemetlen érzéseket, bűntudatot kelt. Ilyen módon tud megnyilvánulni a fel nem vállalt konfliktus, illetve a rejtett agresszió. Miközben az énképet jótékonyan védi ez az elhárító mechanizmus a hibáival való bántó szembesüléstől, eltorzíthatja a valóság megfelelő érzékelését.

Az alábbi diagnosztikai kritériumok közül legalább négy egyidejű jelenléte utal egyértelműen passzív-agresszív személyiségzavarra a korai felnőttkortól kezdődően:

Passzív ellenállás a szokásos társadalmi vagy munkahelyi kötelezettségekkel szemben Panaszkodik, hogy félreértik vagy alulértékelik Panaszkodik, hogy milyen balszerencsés Mogorvaság vagy ellenségeskedés (veszekedős karakter) Fokozottan kritikus a tekintéllyel (pl. feletteseivel) szemben Neheztel vagy irigy azokra, akiket szerencsésebbnek tart Felváltva tanúsít ellenséges dacot vagy bűnbánatot

A munka világában Kimberly A. Harms fogász szakorvos a saját praxisában a tárgy kapcsán megélt tapasztalásait foglalta össze egy publikációban, melyben megállapításokat tesz úgy kollégái, mind a páciensek körében tapasztalt passzív-agresszív viselkedés kapcsán. Szerinte „a passzív-agresszív viselkedést mutató emberek külsőleg együttműködőnek, szabálykövetőnek és segítőkésznek tűnnek, de valójában nem engedelmesek, elégedetlenek, sőt, bizonyos esetekben kifejezetten dühösek és ellenségesek. Szavaik nem egyeznek a tetteikkel. Általában látszólag teljességgel elfogadják a feletteseik tanácsait, mégis szándékosan hanyagul teljesítenek, és néha még a nekik kitűzött célokat is elszabotálják. Amikor céljaikat nem érik el, külső erőkre vagy akár egy másik félre hárítják a felelősséget. Gyakran előfordul, hogy egy passzív-agresszív személy meghamisítja az információkat és pletykákat terjeszt, hogy eltussolja a hibáit és mást tüntessen fel hibásként." A fel nem ismert vagy figyelmen kívül hagyott passzív-agresszív viselkedés a munka világában rongálja a munkahelyi légkört, a csapatszellemet, rontja a hatékonyságot, termelékenységet.

Vezetőként az ilyen viselkedés elfojtja a csapat kreativitását. Paula De Angelis szerint „sokszor olyanokat léptetnek elő, akik a felszínen kedvesnek, diplomatikusnak, segítőkésznek mutatkoznak, de akik a színfalak mögött valójában jellemtelen, másokat hátba támadó szabotőrök.

Mit lehet tenni? Ha magunkon vagy másokon észleljük, érdemes megpróbálni megérteni a viselkedés hátterében húzódó valódi érzelmeket. Ezekre reagálva tudjuk kezelni a helyzetet, és minimalizálni a kapcsolat potenciális károsodását. A legfontosabb, hogy nyugodtan kezeljük a helyzetet, semmiképp se tűnjünk fenyegetőnek vagy feszültnek. A legtöbbször egy célirányos egyszerű kérdés, mint például „Elmondanád, hogy mi zavar téged?”, feloldhatja a problémát, felszínre hozva, hogy esetleg csupán félreértésről volt szó. Különösen fontos a figyelem és a másik ítélkezésmentes meghallgatása. Ha nyilvánvaló, hogy legalább részben igaza van, akkor magyarázkodás vagy védekezés nélkül érdemes bocsánatot kérni. Ebben a tekintetben rossz reakció a „fogalmam sem volt róla, miért nem szóltál?”. Ha nem, vagy nem teljesen értünk vele egyet, akkor sem célszerű vitába bocsátkozni, erre egy későbbi, szintén nyugodt alkalom lehet a megfelelő.

Fontos megérteni, hogy a negatív érzések közvetlen felvállalása és kifejezése nem azt jelenti, hogy képletesen vagy konkrétan ráborítjuk az asztalt a másikra. Téves következtetés, ha valaki addig elnyomottnak érezte magát, majd vált, és heves indulatkitöréseit nyíltságnak, őszinteségnek címkézi. A düh megélése és felvállalása azért fontos, hogy közben elkezdjük az érzelmeinket és indulatainkat szabályozni. (A belső eszköztelenség okozta frusztráció és gyengeség helyett ezzel bizonyítva a őszinte és egyenes megküzdés képességét.) Mások terhelhetőségére figyelve fontos, hogy annyit és úgy mutassunk ki, amennyi a helyzethez adekvátan illeszkedik. Meglepően megkönnyebbítő a környezete számára, ha az addig passzív-agresszív'' ember egyszer csak elkezdi nyíltan megfogalmazni az érzéseit, ami nem tetszik neki.

Az ilyen mikroagresszív, finoman bántalmazó kommunikációs sablonok használatának csökkentését számottevően akadályozza a kimondatlan tabukkal, sztereotípiákkal és egyéb leegyszerűsített, demagóg világmagyarázatokkal terhelt és ezek mentén hibásan rögzült – esetleg maladaptívnak tekinthető – egyéni gondolkodásmód.

További információk

Jegyzetek

- Kategória:Emberi viselkedés Kategória:Személyiségpszichológia Kategória:Pszichológia