bélyegkép|A San Millán-i kódex egyik oldalának reprodukciója, amelynek szélén az első összefüggő spanyol mondatokat találták a 10. századból

A spanyol nyelv a világ legelterjedtebb újlatin nyelve, ma több mint 400 millióan beszélik. A többi újlatin nyelvhez viszonyítva hangtani és alaktani szempontból közepes mértékben távolodott el a latintól; az újítások az alapszókincsben sem nagyobb mérvűek az átlagosnál.A világ nyelvei (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999.) Történetének kezdete a Római Birodalom Hispania tartományának legészakibb részén, a középső területeken beszélt latin nyelvjárásokra vezethető vissza.

Feltételezések szerint egészen a 6. századig – tehát még a germán (nyugati gót) uralomA nyugati gótok már romanizáltan érkeztek Hispaniába, a gót nyelvet nem beszélték. alatt is – egységes latin nyelvet beszéltek a félsziget lakosai, a ránk maradt feliratokból és dokumentumokból ugyanis nem lehet egyértelműen arra következtetni, hogy már megindult volna a nyelvjárási tagolódás. A 8. század elején bekövetkezett muzulmán invázió vetett véget a latin nyelvi egységnek, amely a keresztény kultúra központjainak megszűnésével elkezdett nyelvjárásokra bomlani, és felgyorsultak a nyelv lappangó belső tendenciái. Így született a félsziget déli részén az ún. mozarab nyelv vagy újabban al-andalúsz-i román (az arabok al-Andalúsznak nevezték el a meghódított területeket), amely tulajdonképpen arabbal kevert vulgáris latin volt; a Reconquista következtében azonban kihalt. A félsziget északi részén is kialakultak nyelvjárások, amelyeket három nagy csoportra lehet osztani: nyugaton az asztur-leóni és – a legszélső területeken – a gallegoportugál vagy óportugál (amelyből később a sztenderd galiciai és a sztended portugál nyelvváltozatok születtek), keleten a navarrai–aragóniai, valamint a katalán, majd végül a középső – sokkal inkább népiesebb, a római kultúra által kevéssé érintett – területeken beszélt nyelvjárásokból a kasztíliai.

Ezzel vette kezdetét a spanyol nyelv története, amely három fejlődési szakaszra bontható: az óspanyol (ókasztíliai, középkori spanyol) korszakot az első írásos emlékek felbukkanásától a 15. század végéig számítjuk; az első nyelvtankönyv – Antonio de Nebrija: Grammatica, 1492 – megjelenésétől a 18. század elejéig beszélünk középspanyol vagy klasszikus korszakról, amelyre jellemző az irodalom felvirágzása (ezt az időszakot illetik a Siglos de Oro, azaz ’aranyszázadok’ névvel spanyolul; ekkor alkotott többek között Miguel de Cervantes, Francisco de Quevedo és mások), a hangtani–nyelvtani átalakulások és a sztenderdizálás, és végül az első akadémiai értelmező szótár («Diccionario de Autoridades») 1726-os kiadásától napjainkig számítjuk a modern spanyol nyelvet.Historia de la lengua española, Rafael Cano (coord.), Ariel Lingüística, Barcelona, 2005, 859–860. o.

Gyökerei A latintól a spanyolig

A mai spanyol irodalmi és köznyelv alapját képező kasztíliai nyelvjárás a történelmi Ó-Kasztília (Castilla la Vieja) területén beszélt vulgáris latin nyelvjárások folytatása. Pontos keletkezési helye a mai Kasztília és León autonóm közösség északi csücskére, vagyis a Kantábria, Baszkföld és La Rioja tartományok által határolt elszigetelt területekre tehető, ahol a feltételezések szerint erős ibér szubsztrátum által érintett vulgáris latint beszéltek, egy részük kétnyelvűségben a máig fennmaradt baszk nyelvvel (több nyelvész e hatásoknak tulajdonítja a spanyol viszonylag egyszerű hangrendszerét a többi újlatin nyelvéhez képest, illetve a latin szókezdő f- eltűnését; ezekről később részletesen is szólunk). E keletkező újlatin nyelvjárások a Reconquista utáni keresztény betelepítéssel és a népvándorlással fokozatosan délebbre kerültek, ahol összeolvadásukkal egy közös nyelv, ún. koiné alakult ki: lényegében ezt nevezzük kasztíliai nyelvjárásnak, amely később nemzeti nyelvvé fejlődik.

A kasztíliai, mint középső nyelvjáráscsoport, hangtanilag átmenetet alkot a keleti és nyugati nyelvjáráscsoportok között, amelyet bizonyos tulajdonságok tekintetében ingadozás jellemez (például a szóvégi -e megtartása vagy elvesztése, a latin rövid o diftongálása vagy megőrzése, stb.). A nyelvjárások között természetesen nem húzható éles határ, mivel azok dialektuskontinuumot alkotnak, diakrón (a latinra nézve) és szinkrón (egymáshoz viszonyítva) szempontból is. E nyelvjárásokat beszélő – többségében műveletlen, írástudatlan – lakosság nem volt tisztában azzal, hogy milyen nyelvjárást beszélt, sőt, annak sem voltak tudatában, hogy már nem latinul beszéltek. A hivatalosan használt írott nyelv ugyanis mindenkor a latin volt, a latin szövegek közé pedig a középkori szövegmásolók (scriptorok) jegyzeteket készítettek, amelyekkel a latin szavak értelmezését, nyelvtani szabályokat, stb. magyaráztak el tanító jelleggel a nép által beszélt és értett latinul, vagyis már a kialakulóban lévő újlatin nyelveken. (Ezeket összefoglalva glosszáknak nevezzük, a következőkben foglalkozunk velük részletesebben.)

A latin nyelv egyes korszakai és a spanyol közötti átmenetet szemlélteti a következő tréfás mondat (1) aranykori latinsággal, (2) vulgáris latinul, (3) kései vulgáris latinul, valamint (4) spanyolul és (5) magyar fordításban:Spanish for speakers of Latin

A paleohispán szubsztrátum bélyegkép|upright=1.25

A spanyol nyelv fejlődésére – mint általában minden nyelv esetében – különböző idegen nyelvek is hatottak. Az első réteget természetesen az Ibériai-félsziget őslakosságának eredeti – indoeurópai (kelta, luzitán), illetve nem indoeurópai (baszk, ibér, tartesszoszi stb.) – nyelvei alkotják (ún. paleohispániai szubsztrátum), amelyek a római hódítók érkezésétől kezdve folyamatos kölcsönhatásban voltak a latinnal. A Római Birodalom felbomlása után gótok foglalták el a félszigetet, így a germán nyelvek, majd a arab megszállással kezdődően az arab nyelv hatásával kell számolni.

Ezek a nyelvek minden kétséget kizáróan főként a szókincsben hagytak mély nyomokat (a legnépesebb réteget az arab jövevényszavak alkotják). A hangtani hatások közül a latin szókezdő F- hang h-vá alakulását (majd eltűnését) érdemes megemlíteni, amelyről hagyományosan úgy vélik, hogy valamely nem indoeurópai – nevezetesen a baszk vagy talán azzal rokon – nyelv hatásának tudható be, azonban ez és még néhány hangtani változás okai mindmáig vita tárgyát képezik, mivel az őshonos nyelvekről rendelkezésre álló kevés számú dokumentum miatt nem bizonyíthatóak.

Az első írásos nyomok A spanyol – és általában az újlatin nyelvek – első írásos emlékeiről szólni alapvetően több problémát is felvet. Elsőként, a latin és valamely újlatin nyelvjárás közötti átmenet diakrón szempontból folyamatos volt, vagyis szigorúan véve nem lehet az időben sehol szakadásról beszélni és meghúzni egy vonalat, amelytől kezdve spanyolt mondunk, és előtte latint.Egyszerű példával élve egyik szülő sem tanította más nyelvre a gyermekét, mint amelyre az ő szülei tanították, és senkinek nem állt szándékában új nyelvet kitalálni a latin megváltoztatásával. A nyelvek fejlődése hosszú és öntudatlan, de nem egyenletes ütemű folyamat, amelyben a nagyobb változások mindig valamilyen társadalmi változás következtében (népvándorlás, kulturális fejlődés vagy hanyatlás, stb.) mennek végbe. A második problémát az okozza, hogy ha már konvencionálisan mégis meg kell húznunk a határt, akkor hol tegyük. Sokszor ugyanis nehéz eldönteni, hogy például egy 10. századi latin dokumentum, amely látszólag már spanyol szavakat (is) tartalmaz és mondattanilag már az újlatin nyelvekre jellemző formában íródott, az valójában latin-e még. (Vulgáris latin spanyol szavakkal? Vagy kezdetleges újlatin nyelvjárás? Vagy már régi spanyol nyelv?) A következő kérdés, ha például az első írásos emlékeknek nevezett dokumentumokat a 10. századra tesszük, akkor azok milyen nyelvjárásban íródtak? Az alakuló nyelvjáráscsoportok között ugyanis szintén nem lehet egyértelmű határvonalat húzni. Mindennek ellenére az alábbiakban megpróbáljuk vázolni, hogy milyen konkrét dokumentumokat tekintenek a később spanyol nyelvnek nevezett újlatin dialektusok első emlékeinek.

A „glosszák”

bélyegkép|jobbra|Az eredeti szöveg másolata

Az első spanyol nyelvemlékeknek hagyományosan az Ó-Kasztília területén (a mai La Rioja, illetve Kasztília és León autonóm közösségek) lévő San Millán de la Cogolla, valamint Santo Domingo de Silos kolostoraiban talált, feltehetően a 10. század közepéről származó ún. „glosszákat” (Glosas Emilianenses és Glosas Silenses) tekintik, amelyek latin szövegek közé írt jegyzetek voltak a nép nyelvén (lásd az előzőekben leírtakat). Itt található az első teljes mondat, amely egy ima volt. A glosszák ezen kívül baszk nyelvű szövegeket is tartalmaztak, ami arra enged következtetni, hogy La Rioja területén akkor még baszkok is éltek (ez egyúttal az első tanúbizonysága a baszk nyelv létezésének). A glosszákban található összefüggő szöveg:

Fordítása mai spanyol nyelvre:

A glosszák szövegének nyelvjárása nem teljesen egyértelmű. Máig vita tárgyát képezi, hogy milyen nyelvjárásban íródtak, ugyanis aragóniai, kasztíliai, navarrai, La Rioja-i nyelvjárási elemeket is tartalmaznak. A problémát nehezíti, hogy – mint már az előző részben említettük – a nyelvjárások között nem volt éles határ húzható (még ma sem okozna különösebb problémát a kölcsönös érthetőség a kasztíliai és az aragóniai között). Mindazonáltal, a legnagyobb spanyol nyelvészek (Ramón Menéndez Pidal, Rafael Lapesa és Manuel Alvar) úgy vélik, egy koinéről van szó, amely egyesíti a kasztíliai, La Rioja-i, aragóniai, illetve a navarrai nyelvjárás elemeit.

A valpuestai okiratok (Cartularios de Valpuesta)

A Burgos provinciában lévő Valpuesta nevű kis faluban talált okiratok, amelyek közül a legrégebbiek a 9. század első feléből származnak, kutatások szerint már a kasztíliai nyelvjárás elemeit tartalmazó vulgáris latin nyelvezetben íródtak. Ezek különböző kéziratmásolatok a korona levéltárából, püspökségekről, kolostorokból, és adományokról, perekről, kereskedelemről és egyéb szerződésekről szóló szövegeket tartalmaznak. Az alábbi kivonat egy 844-ben készült dokumentumból származik:

Mai spanyol nyelven:

Az első irodalmi mű: a „Cid”

bélyegkép|A szöveg kéziratának reprodukciója

Bár a 9. századtól kezdve léteznek elszórt spanyol nyelvemlékek, az első összefüggő szöveg, amely valóban a mai nyelv alapját képező kasztíliai nyelvjárásban íródott, a 12. század végén keletkezett Cantar de Mio Cid vagy Poema del Cid néven ismert eposz, amely Rodrigo Díaz de Vivar, más néven El Cid (az arab szíd „úr” szóból), egy arabok ellen harcoló kasztíliai lovag történetét meséli el.

De los sos ojos tan fuertemientre llorando,tornava la cabeça e estávalos catando;vio puertas abiertas e uços sin cañados,alcándaras vazías, sin pielles e sin mantose sin falcones e sin adtores mudados.

Hangtan A legjellemzőbb vonások A mai modern spanyol fonetikai sajátosságai alapvetően kétlépcsős fejlődés eredményeképpen alakultak ki, e két szakasz közötti határ a 16. században húzható meg.

A fonetikai fejlődés első szakasza (8–15. század)