Az angol–japán szövetség (日英同盟, Nichi-Ei Dōmei) az Egyesült Királyság és a Japán Birodalom között létrejött szövetség volt, amely 1902 és 1923 között volt érvényes. A szövetséget létrehozó szerződést 1902. január 30-án írták alá Londonban, a Lansdowne House-ban. Henry Petty-Fitzmaurice brit külügyminiszter és Hajasi Tadaszu japán diplomata írták alá a szerződést. Az legtöbb ázsiai országra, köztük Japánra kényszerített korábbi egyenlőtlen szerződések korszakát követően ez a szövetség egy nyugati hatalom és egy nem nyugati nemzet között, egy jóval igazságosabb feltételekkel megkötött katonai paktum volt. Ez tükrözte a Meidzsi-kori reformok sikerét, amelyek modernizálták és iparosították Japán gazdaságát, társadalmát és haderejét, lehetővé téve, hogy Japán kikerüljön abból az alárendelt helyzetből, amelyet korábban Kínához hasonlóan sok más ázsiai országgal osztott, és amelybe a nyugati birodalmak formális gyarmatszerzése, illetve egyenlőtlen szerződések révén szorították.
A megállapodás egyik közös motivációja az volt, hogy egy diplomáciai szövetség elrettentse azokat a nagyhatalmakat, amelyek egyébként beleavatkozhattak volna a brit és japán birodalmi érdekekbe Ázsiában. A britek számára a szövetség a „pompás elszigeteltség” időszakának végét jelentette, miközben lehetővé tette az is, hogy nagyobb hangsúlyt helyezzenek indiai uralmuk védelmére és az angol–német tengeri fegyverkezési versenyben való helytállásra, egy átfogóbb stratégiába illeszkedve, amely a birodalmi terhelés csökkentését és a Királyi Haditengerészet visszarendelését célozta Nagy-Britannia védelmére. Ezzel szemben Japán felemelkedésének időszakában jött létre; Japán nemcsak hogy sikeresen hatályon kívül helyezte a nyugati hatalmak által rá kényszerített egyenlőtlen szerződéseket, hanem immár feltörekvő birodalomként maga is egyenlőtlen szerződést kényszerített Koreára 1876-ban, és gyarmatként ellenőrzése alá vonta Formosát (Tajvant), miután a Csing-dinasztéria a simonoseki szerződésben, az első kínai–japán háborút követően Japánnak engedte át Tajvant. Ennek következtében Japán saját birodalmi befolyási övezetét alakította ki, és úgy érezte, hogy Oroszországgal elkerülhetetlen a konfliktus Mandzsúria és Korea feletti rivális törekvések miatt, különösen az 1895-ös hármas beavatkozást követően, amikor Oroszország, Franciaország és Németország rákényszerítette Japánt, hogy mondjon le a Liaodong-félszigetre vonatkozó igényéről. bélyegkép|Emléklap 1905 A szövetség 3. cikke támogatást ígért, ha bármelyik aláíró egynél több hatalommal kerül háborúba, és ez visszatartotta Franciaországot attól, hogy segítséget nyújtson szövetségesének, Oroszországnak az 1904–1905-ös orosz–japán háborúban. Ehelyett Franciaország megkötötte a „szívélyes megegyezést” Nagy-Britanniával, és Oroszország támogatását kölcsönök nyújtására korlátozta. Japán a szövetségből nemzetközi presztízst is nyert, és két évtizeden át diplomáciájának alapjául szolgálta, noha a szövetség felbőszítette az Egyesült Államokat és néhány brit domíniumot, amelyek Japánról alkotott véleménye romlott és fokozatosan ellenségessé vált.
Japán-orosz háborúban aratott győzelmét és az ennek nyomán született, Koreát japán ellenőrzés alá helyező szerződést követően a szövetséget 1905-ben és 1911-ben megújították. 1914-ben lehetővé tette Japán belépését az első világháborúba és az Ázsiában lévő, német kézen levő területek elfoglalását. Nagy-Britannia egyre bizalmatlanabbá vált Japán ázsiai ambícióival szemben, és a szövetség az 1921-ben aláírt Négyhatalmi Szerződéssel véget ért, majd annak 1923-as ratifikálásával megszűnt.
Motivációk bélyegkép|Hajasi Tadaszu, a szövetség japán aláírója A Nagy-Britannia és Japán közötti szövetség lehetőségét 1895 óta tárgyalták. Ekkor Nagy-Britannia megtagadta, hogy csatlakozzon Franciaország, Németország és Oroszország hármas beavatkozásához, amely a Liaodong-félsziget japán megszállása ellen irányult. Ez önmagában ingatag alap volt egy szövetséghez. A gondolatot azonban erősítette, hogy Nagy-Britannia támogatta Japán modernizációs törekvéseit, és együttműködtek a bokszerlázadás leverésében. Mindkét ország sajtója támogatta az ilyen szövetséget. Nagy-Britanniában Francis Brinkley (a The Times-tól) és Edwin Arnold (a The Daily Telegraph egy újságíója) voltak a fő szószólók. Japánban Ókuma Sigenobu politikus szövetségpárti hangulata a Mainichi és a Yomiuri napilapokat is ilyen álláspontra ösztönözte. Az 1894-es angol–japán kereskedelmi és hajózási szerződés szintén előkészítette az egyenrangú kapcsolatok és egy lehetséges szövetség útját. balra|bélyegkép|281x281px|E. Haszkinson illusztrációja a brit Konzervatív Párt számára, kb. 1905–1910. bélyegkép|Lansdowne márki, a brit aláíró Végső soron az orosz terjeszkedéssel szembeni közös ellenállás táplálta csak igazán a szövetséget. Ilyen volt például Mandzsúria megszállásának folytatása a bokszerlázadás után. Ez már az 1890-es években is nyilvánvaló volt. Cecil Spring Rice brit diplomata ekkor írta le, hogy csak Nagy-Britannia és Japán összehangolt fellépése képes kihívni Oroszország térségi hatalmát. A tárgyalások akkor kezdődtek, amikor Oroszország megkezdte terjeszkedését Kínában. Mindkét félnek voltak azonban fenntartásai. Nagy-Britannia óvatos volt „pompás elszigeteltség” politikájának feladásával, nem akarta kihívni Oroszországot, és nem volt hajlandó a szerződésre hivatkozva fellépni, ha Japán az Egyesült Államokat támadná meg. A japán kormányban voltak olyan csoportok, amelyek továbbra is kompromisszumot reméltek Oroszországgal. Közéjük tartozott a nagy befolyású Itó Hirobumi is, aki négyszer töltötte be Japán miniszterelnöki tisztségét. Úgy vélték, hogy az Ázsián belüli baráti viszony az Egyesült Államoknak is elfogadhatóbb lenne, mert az USA-t nyugtalanította Japán felemelkedése. Továbbá Nagy-Britannia nem volt hajlandó megvédeni Japán érdekeit Koreában, és a japánok sem akarták támogatni Nagy-Britanniát Indiában.
Hajasi és Lansdowne lord 1901 júliusában kezdték meg a megbeszéléseket. A Korea és India körüli viták novemberig késleltették az előrehaladást. Ekkor Itó Hirobumi halasztást kért, hogy megpróbáljon kiegyezni Oroszországgal. Szentpétervári látogatása többnyire sikertelen volt. Nagy-Britannia aggodalmát fejezte ki a japán kettős játék miatt, ezért Hajasi 1902-ben sietve újrakezdte a tárgyalásokat. A „pompás elszigeteltség” ezzel véget ért, mert Nagy-Britannia először látta szükségét egy békeidőben kötött katonai szövetségnek. Ez volt az első, kelet és nyugat között egyenlő feltételekkel megkötött szövetség. Nagy-Britannia számára ez a szemléletváltás az 1904-es Entente Cordiale-hoz Franciaországgal és az 1907-es angol–orosz egyezményhez vezetett.
Az 1902-es szerződés feltételei A szerződés hat cikket tartalmazott:
1.cikk
A Felek kölcsönösen elismerték Kína és Korea függetlenségét. Kijelentették, hogy egyik országban sem vezérli őket terjeszkedési szándék. Ugyanakkor figyelembe vették különleges érdekeiket. Nagy-Britannia érdekei főként Kínára vonatkoztak. Japán Kínán túl politikailag, kereskedelmileg és iparilag is különösen érdekelt volt Koreában. A Felek elismerték, hogy bármelyikük megteheti a feltétlenül szükséges lépéseket érdekei védelmében, ha azokat más hatalom agresszív fellépése fenyegeti, vagy ha Kínában vagy Koreában zavargások törnek ki. Ilyen esetben bármelyik Fél beavatkozhat alattvalói életének és vagyonának védelmében.
2. cikk
Semlegességi nyilatkozat, ha bármelyik fél az 1. cikk alapján háborúba keveredik.
3. cikk
Támogatás ígérete, ha bármelyik fél egynél több hatalommal kerül háborúba.
4. cikk
A felek megígérték, hogy nem kötnek külön megállapodást más hatalmakkal e szövetség rovására.
5. cikk
A felek megígérték, hogy őszintén és teljes körűen tájékoztatják egymást, ha a szerződés által érintett érdekeik veszélybe kerülnek.
6. cikk
A szerződés öt évig marad hatályban, majd egyéves felmondási idővel mondható fel, kivéve, ha a felmondást a negyedik év végén közlik.
A 2. és 3. cikk volt a legfontosabb a háború és a kölcsönös védelem szempontjából.
A szerződés elismerte Japán érdekeit Koreában, de nem kötelezte Nagy-Britanniát segítségnyújtásra, ha a konfliktusban Japánnak csak egy ellenfele lenne. Japánt sem kötelezte a brit érdekek védelmére, hacsak nem két ellenfélről volt szó.
Bár a szöveg gondos és egyértelmű volt, a két fél kissé eltérően értelmezte. Nagy-Britannia enyhe figyelmeztetésnek tekintette Oroszország felé. Japánt viszont felbátorította. Ettől kezdve még a mérsékelt álláspontot képviselők sem fogadtak el kompromisszumot Korea ügyében. A szélsőségesek birodalmi terjeszkedésre adott felhatalmazásnak látták. Sokan Japánban régóta vágytak az Oroszországgal való összecsapásra. Az a rendelkezés, hogy a támogatás több hatalom részvétele esetén lép életbe (3. cikk), felidézte az 1895-ös hármas beavatkozást, és megerősítette Japán helyzetét diplomáciailag és katonailag is egy lehetséges európai koalícióval szemben.
A szerződést Henry Petty-Fitzmaurice, külügyminiszter, és gróf Hayashi Tadasu írta alá január 30-án. 1902. január 31-én lépett hatályba öt évre.
Hírszerzési megállapodások bélyegkép|Fukusima Jasumasza vezérőrnagy 1900-ban 1902 májusában Fukusima Jaszumasza vezérőrnagy, a vezérkar egyik vezető hírszerzési tisztje, valamint az 1900-ban Kínába küldött japán haderő első parancsnoka a bokszerlázadás megállítására, Londonba utazott, hogy lezárja a katonai hírszerzési együttműködésről folytatott informális megbeszéléseket. A brit tárgyalófelet Sir William Nicholson, a mozgósításért és a katonai hírszerzésért felelős főigazgató vezette, és júliusban több hírszerzési együttműködési megállapodást írtak alá. Fukusima Meidzsi császárt képviselte VII. Eduárd király koronázásán augusztus 9-én, és 1902 szeptemberéig maradt, hogy a részleteken dolgozzon. A megállapodások létezését és tartalmát nem hozták nyilvánosságra.
1905-ös módosítás A szövetséget 1905-ben megújították és kibővítették. Ennek egyik oka Japán sikere volt az orosz–japán háborúban, valamint a brit gyanakvás Oroszország dél-ázsiai szándékaival szemben. Nagy-Britannia ezért fontolóra vette, hogy Japánt felkéri India védelmének segítésére. Az 1905. augusztusi módosítás azt is előírta, hogy Japán támogassa a brit érdekeket Indiában, ha Nagy-Britannia egynél több ellenféllel szembesül, ahogy azt az eredeti megállapodás meghatározta.
Ezt a módosítást Lansdowne és Hajasi lordok írták alá augusztus 12-én, és augusztus 13-án lépett hatályba tíz évre.
A módosítás aláírását követő négy hónapon belül Korea japán protektorátussá vált, és Itó Hirobumit 1906 februárjában szöuli főkormányzóként nevezték ki.
1911-es módosítás Bár az 1905-ös „második” szövetség tíz évre volt érvényes, a megállapodást már 1911-ben módosították.
Előzményként: William McKinley nyerte az 1896-os amerikai elnökválasztást, Grover Cleveland utódjaként, aki Liliʻuokalani hawaiʻi királynő barátja volt. A republikánus győzelem brit–amerikai közeledéshez vezetett, és az Egyesült Államok annektálta a Hawaiʻi Köztársaságot, ami lendületet adott az amerikai expanzionistáknak. Az 1898-as spanyol–amerikai háború nyomán a Mariana-szigetek (beleértve Guamot) 1898 decemberében az Egyesült Államok ellenőrzése alá kerültek. A Japán Birodalom 1899 és 1902 között az Egyesült Államok ellen harcolt és vereséget szenvedett, a Fülöp-szigeteket támogatva a fülöp–amerikai háborúban, amely az Egyesült Államok Fülöp-szigeteki uralmának megszilárdulásával végződött. A republikánus amerikai kormányzat terjeszkedő politikáját 1901-ben Theodore Roosevelt vitte tovább.
A nagyhatalmi politika jelentősen megváltozott az 1907-es angol–orosz entente után, amely lezárta az orosz–brit „Nagy Játszmát”; a japán tárgyalások folytatódtak az orosz–japán háború nyomában, beleértve Mandzsúria 1907-es felosztását Oroszországgal; emellett nőtt az Egyesült Királyság rivalizálása a Német Birodalommal.