bélyegkép|Barikádok Bordeaux-ban bélyegkép|Graffiti a Lyoni Egyetemen Az 1968-as franciaországi diáklázadások 1968 májusában tetőztek. Bár kezdetben a tanulási körülmények javítására összpontosított, a mozgalom később kibővült, és politikai követeléseket is megfogalmazott a munkanélküliséggel, a fogyasztói társadalommal (a kapitalizmus kritikája), a békemozgalommal (különösen a vietnámi háború, a prágai tavasz és a nemzetközi szolidaritás ellen), valamint a társadalom demokratizálásával kapcsolatban.
A zavargások, amelyek 1968 elején kezdődtek a párizsi Sorbonne Egyetem egyik oktatójának kilakoltatásával a diáktüntetések nyomán, egy több hétig tartó általános sztrájkhoz vezettek, amely megbénította az egész országot. Hosszú távon ez a felkelés kulturális, politikai és gazdasági reformokhoz vezetett Franciaországban.
Előzmények Franciaországban kezdődtek a tüntetések 1967/68-ban politikai diáktüntetésekre került sor Németországban, az Egyesült Államokban, Olaszországban, Csehszlovákiában, Lengyelországban, Japánban, Mexikóban, Svájcban és más országokban is, de sehol sem érték el a franciaországi események mértékét. Utóbbiban, az 1958-ban létrehozott Ötödik Köztársaság alatt, az 1960-as években konzervatív kormány uralkodott Charles de Gaulle elnök és Georges Pompidou miniszterelnök vezetésével. Már 1967 novemberében számos politikailag aktív diákcsoport követelte a tanulmányi körülmények javítását, vagy más módon bírálta a gaullizmust, a francia konzervativizmust, de ezek a követelések süket fülekre találtak a kormányzaton belül. Már számos diákakció és tüntetés volt Nantes-ban, többek között az Igazságügyi Palota elfoglalása, és a Lyon melletti Jussieu-ben.
A Párizstól nyugatra az alvóvárosbaj fekvő egyetemen nagyszabású diáktüntetések törtek ki a kampuszon tartózkodó civil ruhás rendőrök ellen. 1968 januárjában a diákok lefényképezték a rendőröket, portréjukat pedig transzparensként vitték magukkal a tüntetéseken. A szociológiai előadásokat megzavarták. Február 14-én az úgynevezett Enragés-k (a Dühösek) elfoglalták a nanterre-i diákkollégiumokat.
Szintén februárban filmesek többször is tüntettek a Trocadérón François Truffaut vezetésével Henri Langlois menesztése ellen a Cinémathèque française igazgatói posztjáról, amelyet André Malraux kulturális miniszter szervezett. A tiltakozás nemzetközi szinten lendületet vett. Charlie Chaplin is kiállt Langlois mellett. A kormány azonban hajthatatlan maradt. Az 5000 tüntető között olyan kiemelkedő művészek és értelmiségiek voltak, mint François Truffaut, Jean-Paul Sartre, Jean-Luc Godard, Jean-Pierre Léaud és Claude Jade; ennek ellenére több száz rendőr verte a résztvevőket.
Márciusban a redoni Garnier gyárak dolgozói sztrájkba léptek. A sztrájk az egész városra kiterjedt. Nanterre-ben 142 baloldali, különböző politikai hátterű diákból álló csoport megalapította a radikális „Március 22. Mozgalmat” a Filozófiai Karon. Kezdetben az adminisztrációs épületet foglalták el, hogy egyetemi politikai célokat valósítsanak meg, beleértve a nemek szerinti szegregáció eltörlését a kollégiumokban. A csoport vezető szóvivői között volt többek között Daniel Bensaïd és Daniel Cohn-Bendit, akit a következő hónapokban és események során a sajtó is gyakran idézett szónokként, más néven „Dany le Rouge” (Vörös Dani). Első nyilvános szereplésére egy nanterre-i uszodaavatón került sor 1968. január 8-án, amikor nyilvánosan megsértette a jelenlévő sport- és ifjúsági minisztert, François Missoffe-ot és másokat is bírált, mert közömbösek a fiatalok szexuális problémái iránt.
A Nanterre-i Egyetemet a hatóságok május 2-án bezárták a folyamatos zavargások miatt.
A tiltakozás indítékai és kulturális háttere Franciaország gazdasági helyzete a második világháború óta először kezdett romlani, és a munkanélküliség nőtt. Számos tiltakozás irányult a konzervatív társadalom tekintélyelvű szellemisége, az ellen, amit sok diák és értelmiségi a jóléti társadalom féktelen materializmusaként érzékelt, valamint a terjedő technokrácia ellen. A konkrét célok, mint például a tanulmányi feltételek javítása, valamint az egyetemek és a társadalom demokratizálása mellett sokféle igény is felmerült egy másfajta társadalom iránt. Az 1960-as évek vége nem csak Franciaországban volt a felfordulás időszaka.
A hippi mozgalom liberális kultúrája csak nem sokkal azelőtt érkezett Európába az új USA-ból, például a zenén és a divaton keresztül befolyásolta az ifjúsági kultúrát. A szexuális forradalomról, a szabad szerelemről és az önmegvalósításról szóló viták egyre elterjedtebbek lettek Franciaországban. Ez gyakran vezetett kulturális jellegű generációs konfliktushoz a szülőkkel a történelmileg katolikus többségű Franciaországban, ahol a fogamzásgátlók 1967-ig be voltak tiltva. Az 1968 körüli vietnámi háború elleni tüntetések világszerte politizálták a diákokat. De Gaulle Franciaországa azonban általában véve az Egyesült Államokkal szemben is a függetlenségre összpontosító, sőt szkeptikus álláspontot képviselt. A Rudi Dutschke elleni nyugat-berlini merényletkísérlet Franciaországban is felháborodást váltott ki. Néhány héttel később Daniel Cohn-Bendit Nanterre-be hívta Karl Dietrich Wolffot, az SDS elnökét.
A baloldal Franciaországban 1968 előtt Franciaországban hagyományosan erős a baloldal.
Azonban ekkor még nem volt nagy szocialista párt; a szocialista mozgalom több kisebb pártra és csoportra szakadt. Franciaországban számos kisebb marxista és neomarxista mozgalom létezett, mint például a trockisták, a maoisták, a leninisták vagy az operaeusok. A lakosság körében sokkal népszerűbb Francia Kommunista Párt (PCF) és legnagyobb szakszervezet a Confédération générale du travail (CGT) abban érdekeltek voltak, hogy a pragmatikus reálpolitikával összhangban lévő béremeléseket érvényesítsenek, és egyébként fenntartsák a stabilitást a hidegháború alatt, valamint megőrizzék vezető szerepüket a munkásosztályon belül. A második világháború alatt a francia kommunisták harcoltak az ellenállásban a német megszállók ellen. Hagyományosan nem kérdőjelezték meg Sztálint mint a fasizmus alóli felszabadítók egyikét, hanem inkább védték őt, még akkor is, amikor a sztálinizmust már az 1960-as években kritikusan vitatták még a moszkvai politikai körökben is.
bélyegkép|Simone de Beauvoir, Jean-Paul Sartre és Che Guevara (jobbról), Kuba, 1960
A kor legbefolyásosabb értelmiségijei (Sartre mellett például Maurice Merleau-Ponty, Simone de Beauvoir, Roland Barthes, Claude Lévi-Strauss vagy Henri Lefebvre) részben a Francia Kommunista Párthoz (PCF) álltak közel. Az egzisztencializmus és a humanizmus vagy a strukturalizmus hagyományán belül érveltek. Ezenkívül 1967-ig létezett a Socialisme ou barbarie nevű csoport, amely az értelmiségi és libertárius szocialista Cornelius Castoriadis köré szerveződött, és radikálisan bírálta a marxista iskolákat. Különböző anarchisták és anarchoszindikalista szakszervezetek (Confédération nationale du travail, CNT) a klasszikus anarchista elméletek felé orientálódtak, és ennek megfelelően elutasították más baloldali szervezetek vezetői igényét. A Szituacionista Internacionálé egy kis kulturális forradalmi csoportként Guy Debord körül szerveződött.
A diákmozgalom A diákok többségének fő tiltakozása kezdetben az elavult és merev oktatási rendszer ellen irányult. Az 1950-es évek óta a hallgatók száma több mint háromszorosára nőtt, megfelelő kormányzati reakció nélkül. Az egyetemek szükséges reformját és modernizációját, valamint a gazdasági rendszer új igényeihez való alkalmazkodásukat a legtöbb diák és szakértő már korábban is vitatta. 1966-ban a strasbourgi szituacionisták alapvető kritikát fogalmaztak meg a társadalommal és az oktatási rendszerrel szemben, ezzel elutasítva az egyetem gazdaságorientáltabb reformtörekvéseit. „A hallgatói környezet nyomoráról” című röpiratuk helyi botrányt kavart, ami aztán tovább növelte elképzeléseik népszerűségét a diákok körében. A Március 22. Mozgalom kapcsolatban állt velük. 1967-ben olyan könyvek jelentek meg Franciaországban, mint Herbert Marcuse: „Egydimenziós ember” (Kritikai elmélet), Raoul Vaneigem: „Az élet művészetének kézikönyve fiatalabb generációk számára” és Guy Debord: „A látványosság társadalma” (mindkettő szituacionista). Ezek némi visszhangra találtak a politika iránt érdeklődő diákok körében. A francia sajtó később ezek közül a könyvek közül néhányat hibáztatott a nyugtalanságért. A baloldali diákkörökben, a különféle klasszikusok, mint Marx és Bakunyin mellett, olyan szerzőket is olvastak, mint Wilhelm Reich (Freudo-marxizmus) és Charles Fourier (Korai szocializmus).
A franciaországi diákmozgalmat ezért olyan politikai kérdések is meghatározták, amelyekre a különböző irányok, különösen a hagyományos baloldal uralkodó ideológiáiban nem lehetett választ találni.
1968. május A tüntetés radikalizálódása és az ellenintézkedések bélyegkép|A Sorbonne főbejárata 1968. május 3-án a Sorbonne baloldali diákjai elfoglalták az egyetem épületeit, miután betiltottak egy tervezett gyűlést, amelynek célja a Nanterre-i Egyetem aznap reggelre történő bezárása elleni tiltakozás volt. A párizsi hatóságok, tartva az „Occident” (Nyugat) csoport jobboldali diákjaival való erőszakos összecsapásoktól, délután elrendelték az épületek kiürítését. A rendőrség könnygázt vetett be 500 diákot letartóztattak és elhurcoltak. Más diákok is tiltakoztak, ami erőszakos zavargásokat váltott ki a Latin negyedben.
Több ezer tüntető csapott össze az egyre kifejezettebb túlerőben lévő rendőrséggel az utcai harcokban. További 600 embert tartóztattak le. Május 4-én bezárták a Sorbonne-t. Válaszul az egyetemi szakszervezet és a diákszövetség egyetemi sztrájkot hirdetett május 5-re. A Francia Kommunista Párt (PCF) elhatárolódott ezektől a tüntetésektől.
Május 6-án újraindultak a tüntetések, amelyek este fokozódtak. A követelések a következők voltak: a Nanterre-i Egyetem újranyitása, a rendőrség kivonása a Sorbonne-ról és a bebörtönzött diákok szabadon bocsátása.
Miután ezt elutasították, több mint 10 000 tüntető kezdett barikádokat emelni. Autókat borítottak fel, térköveket téptek fel az utcákról és halmoztak fel. A diákok mellett a tüntetők között egyre több fiatal munkanélküli, iskolás, rocker és fizikai munkás, valamint bevándorló is volt – többnyire férfiak–, de számos nő is. A média kezdetben sikertelenül próbált interjúkat készíteni a mozgalom szóvivőivel.
A tüntetések és zavargások a következő napokban is folytatódtak. A hatóságok és a rendőrség megtorlással reagált. Bár a lakosok autóit is felgyújtották, ők gyakran szolidaritást mutattak a tüntetőkkel, élelmet adtak nekik, vagy menekülési útvonalakat biztosítottak nekik.
A barikádok Május 10-én, pénteken 60 barikádot emeltek a Boulevard St. Michel, a Rue Claude Bernard, a Rue Mouffetard és a Panthéon közötti területen, elsősorban a Rue Gay-Lussac mentén. Május 10-ről 11-re virradó éjjel hajnali 2 órakor a CRS rohamrendőrsége megkezdte a terület megtisztítását (a Barikádok Éjszakája). Több százan megsebesültek és 500 embert letartóztattak. A másnapi újságcímek, rádió- és televízióadások mind ezen eseményekkel foglalkoztak.
Szolidaritási hullám indult a párizsi diákok mellett, először Franciaország-szerte, majd röviddel ezután Európa-szerte is.
Szombaton a munkásmozgalom is szolidaritását fejezte ki a diákokkal. A francia szakszervezetek – a kommunista CGT kivételével, – amely a jobboldali körök által szervezett akcióként értékelte az eseményeket – szintén támogatásukról biztosították őket. Szombaton tüntetéseket hirdettek hétfőre, május 13-ra és egynapos általános sztrájkot is hirdettek a rendőrség durva fellépése elleni tiltakozásul.
A közfelháborodás kevésbé az anyagi károkra és magukra a tüntetésekre irányult, mint inkább a hatóságok és a rendőrség erőszakos fellépésére, amely számos tüntető súlyos sebesülését eredményezte. A halálos áldozatokról szóló mendemondák tovább fokozták a felháborodást.
A fordulat