Az első skót függetlenségi háború katonai eseményei a harminckét év hosszú (1296. március 26. – 1328. május 1.) első skót függetlenségi háború főbb csatáinak, ostromainak, ütközeteinek rövid történeteit sorolja.
1296
Berwick kifosztása (1296) I. Eduárd angol király 1296. március 30-án az angliai Northumberland megyében fekvő Berwick-upon-Tweed városát elfoglalta és kifosztotta.
A skóciai trónutódlási válság és John Balliol skót király hatalomra kerülése után a skót királyság feletti hűbéri igényét érvényesítette. Amikor a skót vezetés Franciaországgal szövetségre lépett 1296-ban, hadjáratot indított és északra vonult. Berwicknél március 30-án az angol sereg legyűrte a helyőrséget, a várost feldúlta és a lakosság jelentős részét lemészárolta (a veszteségek pontos száma vitatott). A berwicki akció után az angol hadműveletek folytatódtak, és Berwick elfoglalását követően Dunbar vára ellen is hadjáratot kezdett. A hadjárat hamarosan John Balliol megadásához, Skócia angol megszállásához vezetett.
Dunbari csata I. Eduárd angol király hadjáratában John de Warenne, Surrey 6. grófjaA hivatkozás helyes. A Wikidata hatodik grófnak tartja, a The Peerage hetediknek: 1296. április 27-én a skóciai East Lothian területén, Dunbar közelében vívott csatában legyőzte John Balliol skót király híveinek seregét.
1296 tavaszán Berwick kifosztása után Dunbar vára ellen vonult, a vár ostromát John de Warenne irányította. John Balliol felmentő sereget küldött John Comyn, Buchan 7. grófja vezetésével. Az angolok több mérfölddel a várostól délnyugatra, a Spott Burn környékén felfedezék a felmentő sereget és csatára kényszerítették. A jól felszerelt angol haderő, különösen a lovagi nehézlovasság, döntő fölényt ért el, a skót sereg szétszóródott, és számos vezető skót főnemest fogságba ejtettek. A csata hatására a szervezett skót ellenállás rövid időre összeomlott, pedig a győzelem után John de Warenne-t Skócia helytartói feladatkörrel bízta meg. A csata Balliol bukásához és a király kényszerű meghódolásához vezető folyamat része volt. Érdekességként a csatatér hivatalosan kijelölt területéről nem ismertek csatához köthető régészeti leletek.
1297–1304
A lanarki rajtaütés 1297 májusában William Wallace a skóciai Lanarkshire névadó városában, Lanarkban megölte William Heselriget, a város angol seriffjét.
I. Eduárd angol király 1296-ban megszállta Skóciát. Bevezette az angol közigazgatást, ami ellen 1297 tavaszán több helyen fegyveresen lépétek fel. Lanarkban William Wallace vezetésével meggyilkolta az angol közhivatalnok Heselriget, Wallace ezzel nyíltan az angol uralom ellen fordult. A fegyveres támadásban résztvevők számáról nincs adat. A lanarki rajtaütés a szakirodalom gyakran a Wallace-féle felkelés kezdeteként kezeli, amely 1297 szeptemberében a Stirling hídnál aratott skót győzelemhez vezető folyamat része volt.
Vak Harry (Henry the Minstrel) a végén megírt, romantikus hangvételű elbeszélő költeményében, a The Wallace-ban kapcsolta William Wallace Lanark környéki fellépését ahhoz a történethez, amelyben egy angol seriff megölte Wallace feleségét. A Marion Braidfute nevű nő a modern történetírásban rendszerint a legendakör részének, történeti bizonyítékkal nem igazolható alaknak számít, költői kitalációként kezelik. A rettenthetetlen (Braveheart), amelyben Mel Gibson alakítja Wallace-t, ugyanezt a késő középkori hagyományt dramatizálja, a kivégzett feleség miatti bosszú a cselekmény alapmotívuma, a film történetét kifejezetten Blind Harry költeménye ihlette.
Stirling hídi csata 1297. szeptember 11-én William Wallace és Andrew a skóciai Stirling vára melletti, a Forth folyón átvezető Stirling Bridge-nél vívott csatában legyőzte John de Warenne, Surrey 6. grófja és Hugh de Cressingham vezette angol sereget. Stirling hídja illetve a vár Skócia egyik „bejárata“ volt a középkorban, birtoklása kulcsfontosságú.
I. Eduárd angol király 1296-ban Skócia ellen indított sikeres hadjáratot. Az angol uralom ellen 1297-ben többfelé felkelések bontakoztak ki. Északon Andrew de Moray, délebbre pedig William Wallace emelkedett ki a felkelések vezetőjeként. Stirlingnél az angolok nagy sereggel vonultak fel a Forth átkelőjének biztosítására. A folyón egyetlen keskeny híd vezetett át, ami a csatatér adottságai miatt különösen sebezhetővé tette az átkelést. A skót erők a híd északi oldalán, a magasabb terepen helyezkedtek el, és kivárták, amíg az angol sereg egy része átjut a túlpartra, majd a hídhoz vezető kijárat elfoglalásával elvágták őket a visszavonulástól, és a folyóparti, puha talajú síkon megsemmisítő támadást indítottak.
A csata során Hugh de Cressingham elesett, az angol veszteségek jelentősek voltak, míg a skót veszteségekről kevés adat maradt fenn. Andrew de Moray a csatában megsebesült, és 1297 folyamán belehalt sérüléseibe. A győzelem rövid távon megrázta az angol hatalmi rendszert Skóciában, és hozzájárult ahhoz, hogy William Wallace-t Skócia őrévé nevezzék ki. A helyzetet következő évi hadjárata megfordította, amelynek során Falkirknél már az angolok győztek.
A Stirling Bridge-i csata utóéletének egyik leghírhedtebb epizódja az a krónikákban fennmaradt történet, hogy Hugh de Cressingham holttestét a skótok lenyúzták, és William Wallace szíjat hasított a hátából, állítólag egy széles bőrcsíkot „tetőtől talpig” kivágatott, hogy abból a kardjához szíjat készíttessen. Más elbeszélésben a bőrt a győztesek gúnyból felosztották egymás között. A modern összefoglalók ezt többnyire később rögzített, erősen dramatizált hagyományként kezelik, és óvatosan bánnak a részleteivel. A filmfeldolgozások – például A rettenthetetlen gyakran úgy ábrázolják az összecsapást, mintha a hídnak nem volna jelentősége.
Falkirki csata
I. Eduárd angol király 1298. július 22-én a skóciai Falkirk közelében vívott csatában döntő vereséget mért William Wallace skót seregére.
A csata közvetlen előzménye a Stirling hídi csata skót győzelem és az ezt követő, angol területek elleni skót portyázás volt, amelyre 1298-ban új, nagy létszámú hadsereg felállításával válaszolt. Wallace a hadjárat során igyekezett elkerülni a nyílt ütközetet, és a készletek elvonásával, felperzselt föld taktikával nehezítette az angol ellátást, végül azonban Falkirknél kénytelen volt csatát vállalni, hogy az angol előnyomulást még Stirling előtt megállítsa.
Az angol hadsereg létszámát a modern összefoglalók körülbelül tizenötezer főre teszik, hangsúlyozzák az angol–walesi íjászok szerepét. A skót sereg kisebb volt, és fő erejét a gyalogos lándzsások, pikások adták. (Wallace a terep adottságait kihasználva mocsaras sáv mögé állította fel seregét. A gyalogságot négy sűrű, körkörös lándzsás alakzatba rendezte, ezek közé íjászokat helyezett, a lovasságot hátra állította.
Az angolok három ütemben támadtak. Az első lovasroham mocsaras talajon elakadt, majd az angol lovasság két oldalról próbálta megkerülni a skót állást, a skót lovasság pedig hamarosan megfutamodott. A körkörös alakzatok a kezdetben feltartóztatták a lovasságot, de az angol íjászok előrenyomulva felnyitották az alakzatokat, és a keletkezett réseket az angol lovasság kihasználta. A pikás körök felbomlottak, a skót sereg összeomlott, a visszavonulás menekülésbe torkollott.
A vereség következményeképp Wallace politikai és katonai tekintélye megrendült, ezért 1298-ban lemondott Skócia őre tisztségéről. A skót ellenállás vezetése ezután átrendeződött, Wallace később Franciaországba utazott diplomáciai támogatásért.
Roslini csata 1303. február 24-én John Comyn és Simon Fraser a skóciai Midlothian területén levő Roslin mellett vívott csatában legyőzte az I. Eduárd angol király nevében portyázó angol seregrészeket.
A skót ellenállás vezetői korábban több angol tisztviselőt kiűzték Skócia területéről, ezért az angol hadvezetés megtorló hadműveletet folytatott Skóciában. Roslin térségében az angol erők három hadoszlopra osztva táboroztak, parancsnokaik John de Segrave, Skócia első helytartója, Ralph Manton, a királyi kincstárnok és Robert Neville voltak. A skótok éjszakai menetben érkeztek a körzetbe, majd egymás után csaptak le az angol a táborhelyekre. A harc több, egymást követő összecsapásból állt, és a skótok mindegyikben felülkerekedtek. A részt vevő seregek létszámára a hagyomány nagyon eltérő számokat közöl. A modern összefoglalók a skót erőt nagyságrendileg nyolcezer fő körülire, az angolt pedig akár hamrincezer főre is teszik, de ezek a számok nem tekinthetők biztosnak. A győzelem rövid távon erősítette a skót ügy morálját. Angliában felháborodást váltott ki, a következő évben személyesen vezetett újabb hadjáratot Skócia ellen.
Stirling ostroma (1304) I. Eduárd angol király 1304. április 22. és július 24. között vezetett sikeres ostromot Skócia kulcsa, Stirling vára ellen, a várat védő William Oliphant három hónap után megadta magát.
A falkirki csata után néhány év alatt csaknem egész Skóciát újból ellenőrzése alá vonta, 1304 tavaszára Stirling vára maradt az utolsó, még ellenálló jelentősebb erősség. Az ostromot vezette, a vár kapitánya Sir William Oliphant volt, aki kis létszámú – alig harminc fő – helyőrséggel tartotta a várat. Az angolok 1304. április 22-én kezdték a tényleges ostromot, egy tucat hajítógépet vetettek be. A krónikások szerint az ostromlók ólmot is gyűjtöttek – például egyházi épületek tetőiről – lövedékekhez. Az ostromot eldöntő „látványfegyver” a Warwolf nevű óriás trebuchet volt. Ennek láttán a vár védői meg akarták adni magukat, de ezt nem fogadta el, tovább lövette a várost, így demonstrálva erejét. A vár kapitulációjára 1304. július 24-én került sor, Oliphant és emberei fogságba kerültek. Az ostrom Skócia első függetlenségi háborújának fordulópontja lett, amely után az angol uralom elleni nyílt fegyveres ellenállás rövid időre szinte teljesen elhalt.
1306–1314
Methveni csata I. Róbert skót király 1306. június 19-én a skóciai Perthshire-ben, Methvennél vívott csatában vereséget szenvedett az angol seregtől, amelyet Aymer de Valence, Pembroke 2. grófja vezetett.
1306 márciusában királlyá koronáztatta magát, mire I. Eduárd angol király hadműveletekkel igyekezett gyorsan megsemmisíteni a frissen szerveződő skót tábort. Aymer de Valence elfoglalta Perth-t, pedig június 18-án tábort vert Methven környékén, az Almond folyó közelében. A felek között megállapodás született, hogy a nyílt csatára június 20-án kerül sor, de de Valence június 19-én váratlan támadással rontott a nagyrészt felkészületlen skót táborra, és szétverte a skót erőket. A helyszín pontos középkori azonosítása bizonytalan. A csatát leíró összefoglalók szerint a skót sereg létszáma nagyjából lehetett, az angol sereg összeírása ad meg, köztük lovagokkal és jelentős íjászerővel. A veszteségek számszerűsítésére nincs biztos adat. A vereség után nyugatra vonult vissza, majd 1306 nyarán újabb vereségek és fogságba esések követték a hadjáratot, ami átmenetileg ellehetetlenítette a skót király helyzetét.
Dalrigh-i csata I. Róbert skót király 1306. augusztus 11-én a skóciai perthshire-i Dalrighnál (Dalry, Dail Righ) vívott csatában vereséget szenvedett John MacDougalltól, Lorne urától (John of Lorn, akit John of Argyll néven is ismert).
1306. június 19-én Methvennél Aymer de Valence, Pembroke 2. grófja váratlan támadással megverte. A skót király maradék csapataival nyugat felé próbált menekülni a hegyvidéken át. Augusztusban Dalrigh térségében MacDougall erői útját állták, és a beszámolók alapján rajtaütésszerűen szétverték a már amúgy is megfogyatkozott királyi kíséretet. elkerülte a fogságot, de sok embere elesett vagy szétszóródott. A vereség után a skót királyt a szárazföld elhagyására kényszerítették. A király támogatói közül többen fogságba kerültek vagy kivégzéssel fenyegették őket, a skót ellenállás pedig átmenetileg összeomlott.
Loch Ryan-i csata Thomas és Alexander Bruce, I. Róbert testvérei 1307. február 9–10-én a skóciai Galloway területén, a Loch Ryan partján szálltak skót földre, de Dungal MacDouall angolpárti helyi erői legyőzték őket.