A római császár a Római birodalom uralkodója és monarchikus államfője volt attól fogva, hogy a szenátus 27-ben Octavianusnak adományozta az augustus címet.Watkin, Thomas Glyn (2017). An Historical Introduction to Modern Civil Law. Taylor & Francis. Az imperator címet, amely eredetileg katonai kitüntetés volt, általában a caesar címmel együtt használták, amely eredetileg egy cognomen volt. Amikor egy adott római személy császárrá válásáról írnak a történészek, az általában az augustus, majd később a baszileusz cím megszerzését jelenti. A korai császárok a princeps („első polgár”) címet is használták más köztársasági címek, nevezetesen a consul és a pontifex maximus mellett.
A császár uralmának legitimitása a római hadsereg feletti ellenőrzésétől és a szenátus elismerésétől függött; általában a szenátus, a hadsereg, vagy mindkettő kihirdette. Az első császárok egyedül uralkodtak; a későbbiekben néha társcsászárokkal együtt, hogy biztosítsák az utódlást, vagy hogy megosszák egymás között a birodalom igazgatását. A császári címet a rex („király”) tisztségétől elkülönültnek tartották. Augustus, az első császár határozottan elutasította, hogy uralkodóként ismerjék el.Karl Galinsky (2005). The Cambridge companion to the Age of Augustus. Cambridge egyetem. A római császárok első háromszáz évében arra törekedtek, hogy a császárokat a köztársaság vezetőiként ábrázolják, mert féltek a köztársaságot megelőzően Rómát uralkodó királyokkal való bármiféle párhuzamtól.
Diocletianus, akinek reformja a tetrarchiát két császárra osztotta, nyugatra és keletre, a császárok nyíltan monarchikus stílusban uralkodtak.Stephen Williams (1997). Diocletian and the Roman recovery. New York: Routledge. Bár az utódlás általában örökletes volt, de csak akkor, ha volt egy megfelelő jelölt, akit a hadsereg és a bürokrácia is elfogadott,Peter Heather (2005). The Fall of the Roman Empire. Pan Macmillan. így az automatikus öröklés elve nem került bevezetésre, ami gyakran több trónkövetelő megjelenéséhez vezetett. Ennek ellenére a köztársasági intézményi keret elemei (szenátus, konzul és magisztrátus) a Nyugati birodalom bukása után is megmaradtak.
I Konstantinus császár 330-ban Rómából Bizáncba, a későbbi Konstantinápolyba helyezte át a fővárost. A római császárok mindig magas vallási tisztségeket töltöttek be, a korai császárokat még istenként tisztelték, legalábbis haláluk után, amikor isteni lényekké váltak. Konstantin alatt alakult ki az a kifejezetten keresztény elképzelés, hogy a császár Isten által kiválasztott földi uralkodó, a keresztény egyház különleges védelmezője és vezetője. Ezt a meghatározást később cezaropapizmusnak nevezték. A gyakorlatban a császár egyházi ügyekben gyakorolt hatalmát gyakran megkérdőjelezték. A későbbi időszakban, bár elvileg egyetlen birodalom volt, két császár uralkodott, egy keleten és egy nyugaton. A Nyugatrómai Birodalom az 5. század végén, a barbár germán törzsek többszöri betörései után összeomlott, és Julius Nepos 480-ban bekövetkezett halála után nem maradt elismert trónkövetelő a nyugati császári trónra. Ehelyett a keleti császár, Zénón kikiáltotta magát az elvileg osztatlan Római birodalom egyetlen császárának (bár a gyakorlatban nem volt hatalma nyugaton). A későbbi, Konstantinápolyból uralkodó keleti császárok „a rómaiak baszileuszának” (ógörögül: baszileusz Romaíon, βασιλεύς Ῥωμαίων) nevezték magukat, de a modern tudományban gyakran bizánci császárokként nevezik meg őket.
A pápa és a keresztény germán királyságok nyugaton elismerték a keleti császárokat Iréne császárnő 797. augusztus 15-én megtörtént trónra lépéséig. Ezt követően a pápaság egy rivális császárságot állított fel Nyugat-Európában, a német-római birodalom császárainak elismerésével (szent római birodalom), akik 800 és 1806 között uralkodtak. Ezeket a császárokat Konstantinápoly soha nem ismerte el, és koronázásuk a középkorban a két császár problémáját eredményezte. Az utolsó keleti császár XI. Kónsztantinosz Palaiologosz volt, aki 1453-ban, Konstantinápoly oszmán elfoglalása során halt meg. A város meghódítása után az oszmán szultánok felvették a „római császár” (kayser-i Rúm) címet. A Bizánci birodalomban egy császári trónkövetelő csoport létezett a Trapezunti császárságban, egészen annak 1461-es oszmán meghódításáig, bár 1282 óta egy módosított címet használtak.
Háttér és kezdet
bélyegkép|Augustust magisztrátusént ábrázolják (Carlsberg Glyptotek).A modern történészek Augustust tekintik az első császárnak, míg Julius Caesart a Római Köztársaság utolsó diktátorának tartják, ezt a nézetet osztják a római írók, Plutarkhosz, Tacitus és Cassius Dio is.Timothy Barnes (2009). "The first Emperor: the view of late antiquity". A Companion to Julius Caesar. John Wiley & Sons. Ezzel szemben a római írók többsége, köztük Plinius Minor, Suetonius és Appianus, valamint a birodalom legtöbb egyszerű polgára Julius Caesart tekintette az első császárnak. Caesar valóban autokrataként uralkodott a római állam felett, de nem sikerült stabil rendszert létrehoznia, amelyben hatalmát megőrizhette volna.John Sandys (1921). A Companion to Latin Studies (3 kiadás). Cambridge egyetem. Hatalomra kerülése egy hosszú és fokozatos hanyatlás eredménye volt, amelynek során a köztársaság olyan hatalmas tábornokok befolyása alá került, mint Gaius Marius és Sulla.
A köztársaság végére nem volt új vagy egyedi cím, amely jelölte volna a legfőbb hatalmat birtokló személyt. Julius Caesar az imperator címet viselte, mint előtte több római tábornok. Caesar polgárháborúinak végére világossá vált, hogy nem akarja visszaállítani a régi monarchiát, de az a korszak, amikor több tisztviselő harcolt egymással, véget ért.
Julius Caesar, majd utána Augustus a köztársaság legfontosabb tisztségeit és címeit halmozta fel, így ezekhez a tisztségekhez kapcsolódó hatalmat állandósította, és megakadályozta, hogy bárki hasonló törekvésekkel hatalmat halmozzon fel vagy tartson fenn magának. Julius Caesar i. e. 64 óta pontifex maximus volt; i. e. 59 óta ötször töltötte be a konzuli és diktátori tisztséget, és i. e. 44-ben, röviddel meggyilkolása előtt örökös diktátornak nevezték ki. Kr. e. 48-ban, amikor a pharsalusi csatában legyőzte utolsó ellenfeleit, de facto Róma egyedüli uralkodójává vált. Gyilkosai liberatoresnek („felszabadítóknak”) és a köztársaság helyreállítóinak kiáltották ki magukat, de Caesar támogatói megszakították fellépésüket, szinte azonnal új diktatúrát hoztak létre.balra|bélyegkép|Augustus gemmája, amint tritonok között van ábrázolva (bécsi szépművészeti múzeum).Caesar végrendeletében unokaöccsét, Octavianust nevezte meg örökösének és fogadott fiának. Octavianus örökölte Caesar vagyonát és nemesi címét, a legtöbb szövetségesének hűségét, valamint – ismét a szenátus hivatalos jóváhagyási eljárása révén – Caesarra felhalmozott tisztségeit. Kr. e. 43 augusztusában, mindkét konzul halála után, Octavianus Rómába vonult és rákényszerítette a szenátust, hogy konzullá válassza. Ezután Marcus Antoniusszal és Lepidusszal együtt megalakította a második triumvirátust, és felosztották közöttük a római világot.Anthony Everitt (2007). Augustus: The Life of Rome's First Emperor. Random House Publishing. Lepidust Kr. e. 36-ban kiszorították, Octavianus és Antonius kapcsolata pedig hamarosan megromlott. Kr. e. 31 szeptemberében Octavianus actiumi győzelme véget vetett minden hatékony ellenzéknek, és megerősítette Róma feletti felsőbbrendűségét.
Kr. e. január 27-én Octavianus és a szenátus megkötötte az úgynevezett „első megállapodást”. Addig Octavianus triumvirként gyakorolta hatalmát az állam felett, annak ellenére, hogy a triumvirátus már évekkel korábban megszűnt. Bejelentette, hogy visszaadja a hatalmat a szenátusnak és a római népnek, de ez csak színjáték volt. A szenátus Octavianust mint "első az egyenlők között" ismerte el, és tíz évre szinte az összes római provinciára kiterjedő hatalmat adott neki. Ez a korlátozás csak látszólagos volt, mivel hatalmát korlátlanul megújíthatta. Ezenkívül a szenátus az augustus („magasztos”) címet adományozta neki. Maga a rang nem volt jogi jelentőségű, de azt jelezte, hogy Octavianus (a későbbiekben Augustus) most már közel áll egy istenséghez, és utódai által történő átvétele de facto császári címmé. Tiszteletére több más jelvény mellett a polgári koronát is megkapta. Augustus vitathatatlan hatalommal rendelkezett, és bár később is kapott további hatalmat, például a tribunicia potestas-t 23-ban, ezek csak a már meglévő hatalmának megerősítései voltak.Alan Bowman Edward Champlin, Andrew William Lintott. (1996). The Cambridge Ancient History, Volume X: The Augustan Empire, 43 B.C.–A.D. 69. Cambridge: Cambridge egyetem.Werner Eck, Takács, Sarolta (2007). The Age of Augustus. Angol fordítás: Deborah Lucas Schneider (2 kiadás), Oxford: Blackwell Publishing.
A legtöbb modern történész 27-et tekinti a Római birodalom kezdetének. Ez csak egy szimbolikus dátum, mivel a köztársaság lényegében már sok évvel korábban megszűnt. Az ókori írók gyakran figyelmen kívül hagyják Augustus reformjainak jogi következményeit, és egyszerűen csak azt írják, hogy Caesar meggyilkolása után ő „uralkodott” Rómában, vagy hogy Marcus Antonius halála után „egyedül uralkodott”.Eutropius: Breviarium 7.8.Jeromos: az idő könyve (angolul: 184th Olympiad). A legtöbb római tehát egyszerűen úgy tekintett a „császárra”, mint az államot irányító személyre, akinek nem volt külön tisztsége.
Augustus aktívan készítette fel örökbe fogadott fiát, Tiberiuszt, hogy utódja legyen, és érdemei alapján kérte a szenátust, hogy fogadja el örökösének. Augustus 14-ben bekövetkezett halála után a szenátus Tiberiuszt elismerte princepsnek, és új augustusnak nyilvánította. Tiberius már 4-ben megkapta az imperium maiust és a tribunicia potestast, így jogilag egyenrangúvá vált Augustusszal, de a gyakorlatban továbbra is alárendeltje maradt. Az „imperiális tisztség” tehát csak Caligula trónra lépésekor nyert valódi meghatározást, amikor Tiberius összes hatalmát automatikusan átruházták rá, egyetlen, elvont pozícióként, amelyet az augustus cím szimbolizált."Making the emergency permanent: auctoritas, potestas and the evolution of the principate of Augustus". Des réformes augustéennes: 80–82.
Hatalom a principátus alatt A császár jogi hatalma nem egy új politikai tisztségből származott, hanem a köztársaságban létező és Augustus, valamint későbbi uralkodók alatt kialakult rendkívüli hatalomkoncentrációból. A köztársaság idején a politikai tisztségeket több személy között osztották szét, akik mindegyike egy helyettes segítségével és egy meghatározott időtartamra gyakorolta azokat. Augustus mindet egyszerre, időkorlát nélkül viselte; még azok a címek is, amelyeknek névlegesen volt időkorlátjuk, automatikusan megújultak, amikor lejártak.Az ókori Róma, Encyclopedia Britannica (angolul: ancient Rome). A köztársasági tisztségek megmaradtak, és a császárokat rendszeresen a legjelentősebbek közül választották meg: a konzulság és a cenzorság.John Murray (1875). A Dictionary of Greek and Roman Antiquities. Chicagói egyetem. A birodalom ezen korai időszakát „principátusnak” nevezik, amely a korai császárok által használt princeps címből származik.