alt=A „konungi” szó, az uralkodói cím legkorábbi ismert említése a a Hovgårdsstenen rúnakövön (U 11). Svédország, Uppland tartomány.|bélyegkép|292x292px|A „konungi” szó, az uralkodói cím legkorábbi ismert említése a a Hovgårdsstenen rúnakövön (U 11). Svédország, Uppland tartomány. A germán királyi hatalom a királyok szerepét jelenti a germán törzsek körében a népvándorlás időszakában (300–700 körül) és a kora középkorban (700–1000 körül), még a kereszténység felvétele előtt. A kutatási terület szerint a feudális monarchia intézménye a Római birodalommal és a keresztény egyházzal való kapcsolat révén fejlődött ki a korábbi, a születési jogokon és az alattvalók beleegyezésén alapuló szakrális és katonai királyság intézményéből.

A barbár királyság kifejezést azoknak a germán uralkodóknak a kontextusában használják, akik 476 után és a 6. század folyamán a korábban a Nyugat-Római Birodalomhoz tartozó területeket uralták, különösen az itáliai barbár királyok esetén használják. Ugyanezen összefüggésben a germán jogot gúnyosan leges barbarorumnak („barbár jog”) nevezik.Sidney Painter: a History of the Middle Ages 284−1500. New York, 1953. "Ezt a kifejezést a 20. század eleji orosz középkortörténészek is használták, akik hasonlóságokat láttak a germán törzsi monarchiák és a sztyeppék nomád népeinek monarchiái között" (angol fordítás alapján).

A germán királyi hatalom vizsgálata a 19. században jelent meg, és nagy hatással volt a kora középkori társadalom történetírására, de azóta bírálat tárgyává vált, mert korlátozott bizonyítékokból általánosításokat von le.Joseph Canning (1996). A History of Medieval Political Thought: 300–1450. Routledge kiadó, 16 oldal: „...a legújabb tudományos kutatásokban egyre inkább terjed az a vélemény, hogy ez a nagy eszmény csupán mítosz. Valójában nagyon kevés bizonyíték áll rendelkezésre a germán törzsek körében létező királyi hatalomról a Római birodalomba való belépés előtt. A rendelkezésre álló bizonyítékok nem germán forrásokból származnak, nevezetesen Cézártól, Tacitus Germania című művéből és Ammianus Marcellinustól. Hatalmas tudományos erőfeszítéseket fordítottak arra, hogy megpróbálják tisztázni e művekben található néhány releváns mondat jelentését. Így például nem lehetünk biztosak abban, hogy Tacitus mit értett híres kijelentésében, miszerint a germánok „nemességük alapján választanak királyokat, vitézségük alapján pedig hadvezéreket”. Továbbá módszertanilag helytelen általánosítani a faj, tér és idő tekintetében egymástól eltérő törzsek uralkodásában feltételezett közös „germán” jellemzőkről."

A „konungr” cím A „Konungr” (ősgermán: *kuningaz, óangol cyning, svéd: konung, orosz Ко́нунг) szó a korai óészaki sagákban és feliratokban egy terület legmagasabb rangú uralkodóját jelölte. A forrásokban szereplő latin megfelelője a rex, amelyet azonban a germán népek esetében csak korlátozottan lehet királyként fordítani, helyi uralkodót (kiskirályt) is jelölhet.

A vikingkori Skandinávián kívüli uralkodókat a sagákban részben szintén konungr néven emlegették, pl. a Kijevi Rusz fejedelmeit.

Etimológia Az etimológia nem egyértelmű. Az óészaki „konr” jelentése: nemzetség, származás, az „ingr/ungr” utótag pedig a szógyökhöz való tartozást jelzi.

Más nyelvekben is kialakultak hasonló hangzású megnevezések:

finn, észt: kuningas, litván: kunigas, kunigaikštis, lett: kungs (úr), ķēniņš (király), számi nyelvek: konagas, gonagas, óorosz: князь (knjas/knes, vagy knyáz), nyugati szláv nyelvek: knes, délszláv nyelvek: knez, tatár: kenäz (magyar: kenéz)

Hatalma A konungr volt a legmagasabb rangú regionális vezető. A korai időkben a jarlok közül választották ki. Később a cím öröklődött, néha két konungr uralkodott egyszerre. Feladatai közé tartozott az elnöklés a tingen (jogi), az áldozati szertartások vezetése (vallási) és a hadsereg irányítása (katonai).

Skandinávia keresztény hitre térése után ebből alakult ki a királyok szerepköre a kora középkorban.

Állítólagos jellemzők Egy germán királynak eredetileg három fő feladata volt:

Bíróként eljárni a népi gyűléseken. Papként eljárni az áldozatbemutatások során. Hadvezérnek lenni a háborúkban.

A tisztség öröklődött, de az új királynak a trónra lépéshez a nép beleegyezésére volt szükség. A király minden fiának joga volt a trónra, ami gyakran vezetett társuralkodáshoz (diarchia), amikor két testvért választottak meg egyszerre királynak. A területeket a királyok örökletes tulajdonának, öröklési jogának tekintették, ami feudális háborúkhoz vezetett, mert a királyok a tényleges uralmukon túlmutató földterületek tulajdonjogát is maguknak követelhették.

A kereszténység megjelenése előtt főpapjaként a király gyakran valamely istenség leszármazottjának tartotta magát. A skandináv országokban az uralkodó vezette az áldozási szertartásokat (blótok) fontos kultikus helyszíneken, például az uppsalai templomban. A blót vezetésének megtagadása a király hatalmának elvesztéséhez vezethetett (lásd Jóságos Haakon és Orosz Anund).

Publius Cornelius Tacitus beszámolója szerint (Germania című művében) egyes korai germán népek már az 1. században is megválasztották az uralkodót.

"A királyok megválasztásakor a származást, a hadvezérek esetében pedig a vitézséget vették figyelembe."Tacitus: Germania (www.sulinet.hu), magyarul: "7. Királyokat a nemes származás, vezéreket a vitézség alapján választanak. De a királyoknak sem korlátlan vagy tetszés szerinti a hatalmuk, és a vezérek is - ha tettre készek, ha kitűnnek, ha élen jártak a harcban, - inkább példamutatásuk, mint hatalmuk miatt élveznek különös tiszteletet."

A kereszténység előtti germán társadalom három rétegből állt: a királyból, a nemességből és a szabad emberekből. Politikai befolyásukról a tingen tárgyaltak.

Tacitus tanúsága szerint:

"A kisebb jelentőségű ügyekben a vezetők tanácskoznak; a nagyobb jelentőségű ügyekben az egész közösség; azzal a körülménnyel azonban, hogy amit a nép döntésére bocsátanak, azt előbb a vezetők alaposan megvitatják. [...] Amikor mindannyian megfelelőnek tartják, fegyvereikkel együtt összeülnek. A papok, akiknek ebben az esetben kényszerítő erejük van, csendet rendelnek el. Ezután a királyt vagy a főnököt, valamint azokat, akik életkoruk, származásuk, katonai hírnevük vagy ékesszólásuk miatt kiemelkednek társaik közül, meghallgatják; és inkább meggyőzőképességük, mint hatalmuk miatt kapnak figyelmet. Ha egy javaslat nem tetszik, a tömeg azt hangos zúgolódással elutasítja; ha elfogadhatónak bizonyul, összecsapják dárdáikat."

Tacitus megjegyzi, hogy mivel minden törzsnek megvolt a maga szokásjoga, a király politikai hatalma minden törzs esetében eltérő lehetett. Kijelenti, hogy "a gotonoknál a többi germán néphez képest az uralkodó hatalma valamivel erősebb, de ez nem összeegyeztethetetlen a nép tagjainak szabadságával” , míg ezzel szemben a rugiiak és a lemoviiak (Magna Germania legtávolabbi végén, a Balti-tenger közelében élő törzsek) területén „az emberek a királyi hatalomnak alávetve élnek.”Ifjabb Edward Brooks (1897). "7 fejezet." The Germany and the Agricola of Tacitus. The Oxford Translation Revised, With Notes. Pennsylvania: David MacKay.

Későbbi fejlemények A Római birodalom hanyatlásával számos provincia germán királyok uralma alá került: Hispánia a vizigótoké, Itália az osztrogótoké, Gallia a frankoké, Britannia az angolszászoké, Afrika pedig a vandáloké lett. Ezek a népek addigra már egy évszázada vagy még régebben kapcsolatban álltak Rómával, és számos római szokást átvettek. Egyúttal keresztényesedésen is átmentek, és a kereszténység előtti gyakorlatok lassan eltűntek.bélyegkép|350x350px|Európa a Nyugatrómai birodalom bukása után, 476-ban.A Meroving-dinasztia alatt a frank állam számos jellemzőt mutatott a germán monarchiákra, amelyekre a világi és egyházi Római hatalom erős hatást gyakorolt. Királyai a terület felosztása révén nem önálló államként kezelték azt, hanem örökségükként, hódítás útján megszerzett földként (saját és őseik földjeként). A király elsősorban hadvezér és bíró volt. Számos elmélet létezik a Meroving-ház hatalmának összeomlására vonatkozóan, amelyek többsége a kései Merovingok háborús tehetetlenségét tartja fontos tényezőnek. A gyakran idézett eset, amikor III. Sigebert egy vereség után zokogott a nyergében (a király akkor még csak tíz éves volt), rávilágít a csatában aratott győzelem fontosságára egy olyan király számára, aki elsősorban harcos.

A germán monarchiákban meghatározó trónöröklési választás gyakorlatát azok az államok hagyták fel, amelyekre a pápaság a legnagyobb hatást gyakorolta, például a meroving Galliában, ahol elismerték az örökletes trónöröklést és az uralkodói dinasztia isteni jogát. Az angolszász Britanniában ez a gyakorlat fennmaradt, amíg a normann hódítás el nem törölte. Az angolszász királyokat a witena gemót választotta meg. A gyakorlat valamilyen formában évszázadokig fennmaradt az utolsó germán monarchiák bukása után is. A középkori Skandinávia polgárháborúi és a Német-római birodalom választófejedelemségei ennek az örökségnek a részei.

Kapcsolódó szócikkek

Ázok Merovingok Burgund királyok listája Yngling-ház

Jegyzetek

Források

Angolul William Albert Chaney (1970). The Cult of Kingship in Anglo-Saxon England: The Transition from Paganism to Christianity. Manchester: Manchesteri egyetem. Joseph Lynch: Christianizing Kinship: Ritual Sponsorship in Anglo-Saxon England, Cornell egyetem, 1998. Sidney Painter: a History of the Middle Ages 284−1500. New York, 1953.

Németül

Mårten Stenberger: Nordische Vorzeit. Band 4: Vorgeschichte Schwedens. Wachholtz, Neumünster 1977, 366 oldal. Max Vasmer: Russisches etymologisches Wörterbuch, 3 Bde., Winter, Heidelberg, 1953–1958, 285 oldal.

Fordítás

Kategória:Germánok