Polgári nemesség a Pápai Állam Anconai Márkájábanalt=Piazza del Popolo látképe Ascoli Picenóban|keretnélküli|370x370pxAz óváros látképe Ascoli Piceno városában.Területi keretA Marca Anconitana városi központjai, amelyek az Apostoli Kamara fennhatósága alatt álltak, de jelentős önkormányzati autonómiával rendelkeztekIdőrendEredet: XII–XIII. század · Virágkor: XVI–XVIII. század · Reformok: 1796–1831 · Vége: 1860–61TelepülésekVárosok (22) és kisebb közösségek, úgynevezett terre (városi ranggal nem rendelkező települések) (24)Zenobi (1976).IntézményekÖrökletes részvétel a városi tanácsokban és a városi tisztségek monopóliumaTörténeti jelentőségAz arisztokratikus jellegű városi kormányzat egyik példája a Pápai Állam területén, ahol a helyi hatalom és a városi identitás a középkor és a kora újkor folyamán szorosan összefonódottForrásokVárosi statútumok; tanácsi jegyzőkönyvek A polgári nemesség a Pápai Állam Anconai Márkájában olyan örökletes városi arisztokrácia volt, amely a késő középkor és a korai újkor között számos települést irányított a történeti Anconai Márka területén, amely a Pápai Állam egyik tartománya volt, és nagyjából a mai Marche régiónak felel meg.
A polgári nemesség családjai a városi tanácsok tagjai voltak, és monopolizálták a legfontosabb városi tisztségeket, miközben közigazgatási és igazságszolgáltatási feladatokat láttak el a hozzájuk tartozó vidéki körzetekben (az úgynevezett contado területén).
A jelenség a középkori városi önkormányzat intézményeiből alakult ki. A Marche városi elitjei a XVI. és a XVIII. század között stabilizálódtak, amikor a városi vezető rétegek a közhivatalokhoz való hozzáférést családi kiváltsággá tették, és ezzel gyakorlatilag zárt társadalmi csoportot hoztak létre.
A patrícius családok gazdasági ereje elsősorban a földbirtokokra és a közhivatalok gyakorlásából származó jövedelmekre épült. A pápai fennhatóság alatt jelentős autonómiával működtek mind a városokban, mind több kisebb közösségben (terre), és közvetítő szerepet töltöttek be a helyi társadalmak és a központi hatalom között.
Ez az arisztokratikus rendszer évszázadokon át fennmaradt, és tartós hatást gyakorolt a birtokviszonyokra, a klienshálózatokra, a város és vidék kapcsolatára, az urbanisztikai fejlődésre, valamint a városi emlékezet formálódására. A rendszer a Napóleon-kor és a Restauráció idején kezdett felbomlani, amikor a városi tanácsokba való részvételt kiszélesítették, és a pápai közigazgatást átszervezték.
Az Olaszország egyesítése után a korábbi vezető családok elvesztették fennmaradó kiváltságaikat, de a XIX. század végéig továbbra is szerepet játszottak a helyi elitben.
A polgári nemesség jellege
A Marche tartomány polgári nemességét a városi hatalom és a hozzájuk tartozó vidéki körzetek (az úgynevezett contado) feletti befolyás szoros összefonódása jellemezte. A városi tanácsok fokozatos lezárása a közhivatalokhoz való hozzáférést örökletes kiváltsággá tette.
Ezzel párhuzamosan a földbirtok egyre nagyobb mértékben koncentrálódott a vezető családok kezében, amelyek növekvő ellenőrzést gyakoroltak az adóztatás, a helyi milícia és az igazságszolgáltatás felett. Ennek eredményeként olyan oligarchikus berendezkedés alakult ki, amelyben a társadalmi státusz, a politikai jogok és a helyi hatalmi bázis kölcsönösen erősítették egymást.
A városi elitből a polgári nemesség kialakulásáig bélyeg|Nicola d'Ulisse festménye: Szent András és a ginesiek és fermóiak csatája (kb. 1463), amely a Battaglia della Fornarina (1377) jelenetét ábrázolja San Ginesio és Fermo erői között. A megerősített város a kép középpontjában jelenik meg, míg maga az ütközet alárendelt szerepet kap
Itália középső és északi részén az 1100 körüli időszakban önálló városi közösségek (kommunák) jöttek létre, amelyek nagyrészt függetlenedtek a királyi vagy püspöki hatalomtól. A pápai területeken ezek a közösségek többnyire csak névlegesen tartoztak a Pápai Állam vagy a Német-római Birodalom fennhatósága alá.A középkori itáliai kommunák általános történeti keretéhez lásd: Maire Vigueur (2010).
Ugyanebben az időszakban a történeti Marca Anconitana területén is kialakultak a városi közösségek, amelyeket konzulok irányítottak, akik többnyire lovagi hagyományú családokból származtak. A XIV. század folyamán, a nemesi nemzetségek közötti viszályok és az elit azon törekvései közepette, hogy megőrizze vezető szerepét a felemelkedő városi társadalmi csoportokkal szemben, számos város intézkedéseket hozott az arisztokratikus hegemónia korlátozására.Rasi (1937), 193–216. már rámutatott arra, hogy „a kommunális rendszer alapja a hadsereg”, vagyis az a széles városi milícia, amelyben a cives és a milites kategóriái részben átfedték egymást. A kérdést később részletesen elemezte Maire Vigueur (2004), mind katonai, mind társadalmi-intézményi vonatkozásaiban.
Cingoli városában az 1307-es statútum — a történeti Marche egyik legkorábbi ilyen jellegű dokumentuma — kifejezetten antimagnát rendelkezéseket vezetett be, és a „nép esküdtjeire” ruházta a városi milícia feladatait.Colini Baldeschi (1904); valamint: Statuto del Comune di Cingoli (1307), https://www.antiqui.it/doc/archeologia/med/statuti/statuto.htm
Roccacontrada (ma Arcevia) statútuma a század végén szintén kimondta a magnát családok kizárását a városi kormányzatból.„Nec etiam de ipsorum numerum centum possint, quoquomodo eligi vel assumi aliquis nobilis vel aliquis de genere nobilium et ipsorum nobilium progenie intelligantur esse etiam filiis naturales bastardique”. Fordítás: „A százak említett testületébe semmilyen módon nem választható vagy vehető fel nemes személy, sem olyan, akit a nemesi nemzetséghez vagy annak leszármazottaihoz tartozónak tekintenek, beleértve a természetes és törvénytelen gyermekeket is.” (Zenobi 1976, 97).
Ezek az intézkedések azonban nem akadályozták meg, hogy a következő két évszázad során — amelyeket számos városi signoria kialakulása kísért — új városi elit emelkedjen fel, amely csak részben származott a korábbi magnát családokból (vö. A nemesi családok eredete).A történeti Marche tartományban a signoria-jelenségek a korábban is meglévő policentrikus területi struktúrára épültek, és általában a kommunális intézményekre támaszkodtak anélkül, hogy azokat teljesen felváltották volna. Jó példa erre Francesco Sforza uralma (1433–1446), amely Jesitől a Nápolyi Királyság határáig terjedt, és a városokkal, valamint számos kisebb várral kötött hűségeskü-megállapodásokra épült. A késő középkorban a klasszikus területi signoria összességében marginális maradt, mivel a sűrű városi és erődített településhálózat korlátozta terjedését (Pirani 2021, 515–516). A XIV–XV. századi marchei signoriák áttekintéséhez lásd még: Maire Vigueur (1987).
A politikai és gazdasági hatalom fokozatos megszilárdítása révén ezek a családok végül megszerezték az ellenőrzést a városok és a hozzájuk tartozó vidéki körzetek (contado) felett.Jansen (1997).
A XV. század folyamán, a fekete halál által okozott súlyos demográfiai visszaesést követően, a városok hatalma egyre szilárdabban terjedt ki a környező vidéki területekre.Ammannati (2020); Ginatempo (2002).
A közhivatalokat betöltő családok fokozatosan egy viszonylag homogén vezető réteggé szerveződtek, amely a törvényhozói, végrehajtói és elsőfokú bírói hatáskörök örökletes és kizárólagos birtoklása révén vált nemessé.Mistruzzi di Frisinga (1963); De Luca (2010).
A XVI. század során a városi oligarchiák ezt a fejlődést a társadalmi rendi elkülönítés (chiusure di ceto) hivatalos bevezetésével szentesítették.
Ezek a jogi-intézményi intézkedések kizárólag a nemesi családok számára tartották fenn a közhivatalokhoz való hozzáférést, és ezzel azt ténylegesen örökletessé tették egy viszonylag szűk családi körön belül. Az egymást követő hivatalviselések révén ezek a családok tartósan biztosították a közösségek irányítását.
Ahhoz azonban, hogy a nemesi különállás a helyi közegen túl is teljes értékű legyen, a társadalmi elkülönülés nem maradhatott pusztán tényleges állapot (de facto), hanem jogi elismeréssé (de jure) kellett válnia. Ehhez a Pápai Állam központi hatóságainak formális megerősítésére volt szükség.1587. január 24-én V. Szixtusz pápa megerősítette Jesi városának azt a határozatát, amely a Városi Nagytanács örökletes zártságát rögzítette. A döntést a pápa a Quae pacis et tranquillitatis kezdetű pápai breve formájában erősítette meg. A rendelkezés lehetővé tette, hogy a tanácsi hely apáról fiúra vagy a legközelebbi rokonra szálljon át, anélkül azonban, hogy a tanácstagok számára formális nemesi címet adományozott volna. Ennek ellenére a Máltai Lovagrend már a XVI. század végétől számos jesi tanácsnoki család nemesi státuszát elismerte (Pompili 2020).
A történész Claudio Donati szerint a történeti Marche tartományban a rendi zárások „nagyrészt autonóm folyamatként mentek végbe, amelyet az Apostoli Szentszék utólag, a már megvalósult tények után ratifikált”.Donati (1977).
Átlagosan a tanácsok zártsága mintegy 215 évig tartott a városokban és 175 évig a kisebb közösségekben, egyes esetekben azonban elérte a három és fél, illetve három évszázadot is, hosszú időre fenntartva a jogi különbséget a nemesi réteg és a lakosság többi része között.
Intézményi keret és terminológia
A patrícius kifejezés, amely a Római Köztársaság idején a gentes családjainak vezetőire, a patres-re utal — vagyis azokra az ősi arisztokrata családfőkre, akik az első római szenátust alkották — a középkorban és a kora újkorban a szuverén városi köztársaságok vezető rétegeinek megjelölésére szolgált. Így nevezték például a Velencei Köztársaság, a Genovai Köztársaság és a Luccai Köztársaság uralkodó elitjét, ahol a patríciusi cím intézményesen meghatározott társadalmi kategóriát jelentett.Marrara (1980), 224.
A Marca Anconitana városaiban a források ezzel szemben gyakrabban használják a nobiles vagy az illustrissimi domini megnevezést; a patrizi cím olykor csak a legrégebbi városi nemesi családokra vonatkozott.Marrara (1980), 221–222.
Mindazonáltal ezek is olyan városi arisztokráciák voltak, amelyek intézményi felépítésük és a hivatalok örökletes átörökítése révén sok tekintetben hasonlítottak a republikánus patrícius rendszerekhez, még ha működésük a Pápai Állam fennhatóságának keretei között zajlott is.
Ebben a szócikkben ezért a polgári nemesség és a városi patríciátus kifejezések nagyrészt intézményi értelemben használatosak egymás megfelelőjeként, kivéve azokat az eseteket, amikor különbséget kell tenni a szuverén városi köztársaságok patríciusai és a pápai Marche városaiban kialakult polgári nemesség között.
A terminológiai egyértelműség érdekében az alábbi táblázat a szócikkben gyakran előforduló fogalmakat foglalja össze.