Gostilj () falu Bosznia-Hercegovinában, a Bijeljinai régióban, Srebrenica községben, a Szerb Köztársaság területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina keleti részén, Zvorniktól légvonalban 31, közúton 49 km-re délkeletre, községközpontjától légvonalban és közútn 4 km-re északra, a Križevica-folyó völgyében, valamint a tőle keletre és nyugatra emelkedő domboldalakon, 270-400 méteres magasságban fekszik.Topografska karta Zvornik 477-4-1
A település a Kiselica-pataktól északra, a Križevica-folyó jobb oldalán húzódik, magában foglalja a Soločuša fogadóig tartó területet, valamint a Sase felé vezető régi út keleti oldalán és a Zanik nagy domb nyugati lejtőin fekvő területet. A nyugati oldalon magában foglalja a Gnionon átívelő síkvidéki dombokon átfolyó patak teljes folyását, délkeleten pedig a Kvarac-hegy mellett húzódik. Gostilj település egy része a Križevica-folyó völgyében található, annak mindkét oldalán, egy része pedig a kisebb folyóvölgyek találkozásánál fekszik.A következő kisebb falvak alkotják: Gaj, Gostilj, Gniona, Orići és Soloćuša.
Éghajlata A térségben kontinentális éghajlat uralkodik, amelyet hideg, havas telek és meleg, párás nyarak jellemeznek. Az átlagos nappali hőmérséklet januárban 4°C és augusztusban 27°C között mozog, míg az éjszakai legalacsonyabb hőmérséklet télen -5°C-ra csökken, nyáron pedig eléri a 15°C-ot. A csapadék az év során eloszlik, átlagosan évi 800-900 mm, tavasszal és ősszel nagyobb mennyiségben, ami korlátozott mezőgazdasági területeket, például burgonya- és gyümölcstermesztést tesz lehetővé, bár a rövid időszak korlátozza a növények sokféleségét, és a bányászatot részesíti előnyben az extenzív gazdálkodással szemben.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb113266Bosnyák35235Horvát00Jugoszláv00Egyéb02Összesen148503
Története A srebrenicai régióban már a római korban élénk emberi tevékenység folyt, mely a közeli ezüstbányák római kiaknázására vezethető vissza. A római hatalom balkáni megszűnését követően a 6.-7. században szláv népek érkeztek a Drina folyó völgyébe, ahol a bányászati hagyományok helyi szinten továbbra is fennmaradtak. A középkor végére a kialakulóban lévő boszniai államon belül a közeli Srebrenica kiemelkedő ezüstbányászati központtá fejlődött, érceit kereskedelmi útvonalakon exportálták. A térség stratégiai értéke visszatérő konfliktusokat váltott ki, beleértve a 15. századi csatákat a bosnyák uralkodók és a szerb despoták között, akik a jövedelmező lelőhelyek feletti ellenőrzésért versengtek, ami kiemelte a térség regionális szerepét az oszmán hódításig. A régió bányászati jelentősége különböző telepeseket és kereskedőket vonzott, elősegítve a vidék fejlődését a késői középkorban. Tudjuk, hogy a középkorban (1440-ben) említenek egy Baratovo helységet, amely a közvetlen közelben, a Križevica mentén volt. Ennek templomát újabban Soločušával azonosítják, mely ma Gostilj része.
A késő középkori települést az oszmánok alapítottak Gostilj néven. A név a „gost” (vendég) szóból ered, és a boszniai egyház magas rangú papját, illetve gostinac (vendég) alakban az egyház fontos központját jelöli. Az 1660-as években 7 ház volt a településen. Gostilj középkori társadalmi életéről tanúskodnak az itteni középkori nekropolisz maradványai.
Bosznia 1463-as meghódítását követően az oszmán terjeszkedés adminisztratív változásokat hozott. A 15. század végéről a közeli Srebrenica vonzásában már folyamatos emberi jelenlétre utaló bizonyítékok találhatók. A terület az oszmán defterek szerint a Zvorniki szandzsák igazgatása alá esett, mely az oszmán timar rendszeren belül a mezőgazdaságra és a helyi katonai igények támogatására összpontosítva vidéki közösségként működött. Azon falvak közé tartozott, melyek a gabonafélékkel, az állatállomány tenyésztésével és a szőlőtermesztéssel foglalkoztak. Ezt a tevékenységet Srebrenica bányáihoz gazdaságilag kötődő perifériás közösségként végezte. A kelet-boszniai határvidéken a falvak kezdetben túlnyomórészt szláv népességűek voltak, de a fokozatos iszlamizáció a boszniai muszlimok és az ortodox szerbek demográfiai keverékéhez vezetett. A Bratunac felé vezető főúton, ott, ahol a Soločuša-patak a Križevica folyóba ömlik, a régi időkben fogadó állt. A Soločuša fogadó rendszeresen szerepel a környék legrégebbi térképein és tervein (a 19. század végéről).
A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során Srebrenica község részeként a településnek 13 háztartása és 87 ortodox keresztény lakosa volt.Haupt übersicht der politischen Eintheilung von Bosnien und der Herzegovina 1879. 95. o. 1910-ben a Srebrenicai járáshoz tartozó településen 19 háztartást, 117 ortodox keresztény és 18 muszlim lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 106. o. Az osztrák-magyar uralom alatt a 20. század elején a srebrenicai régió fokozatos infrastruktúra-fejlesztéseken ment át, mint például a falvakat a bányászati helyszínekkel összekötő jobb utak építése.
A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. Az 1929-es törvény értelmében, amikor Bosznia-Hercegovinát négy banovinára, Drinskára, Vrbaskára, Zetskára és Primorskára osztották, a település a Drinska banovina (Drinai Bánság) része lett, amelynek székhelye Szarajevó volt. A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A második világháború alatt a térség a tengelyhatalmak megszállása alatt állt és nőtt az etnikumok közötti viszály. A különböző fegyveres csoportok által elkövetett atrocitások közepette aktivizálódott az ellenállási mozgalom. A település tanúja volt a csetnik, az usztasa és a partizán erők közötti összecsapásoknak. Srebrenicát és a környező falvakat a partizán erők 1945. március 11-én szabadították fel, ami a megszállás végét is jelentette.
A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság (1945–1992) korszakában Gostilj, mint sok kelet-boszniai vidéki falu, a mezőgazdasági kollektivizálás nemzeti keretébe illeszkedett. Ez a folyamat, amelyet a negyvenes évek végén kezdeményeztek, magában foglalta a paraszti munkaszövetkezetek (zadrugе) megalakítását, a gépesített gazdálkodás előmozdítását és a vidéki gazdaságoknak az ipari fejlődéssel való összekapcsolását, bár a végrehajtás régiónként változott, és gyakran ellenállásba ütközött a parasztok részéről.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. A háború kitörésekor Kelet-Bosznia, amely a háború előtt bosnyák többségű terület volt, etnikai tisztogatási műveleteknek és számos atrocitásnak volt kitéve, köztük gyilkosságokkal és nemi erőszakkal. A szerb erők és félkatonai bandák a nem szerb lakosság rovására nagy mértékű kifosztást és kényszerű áttelepítést hajtottak végre. A Srebrenica környékén fekvő területek esetében ezeknek a műveleteknek az volt a célja, hogy Kelet-Boszniában egy olyan összefüggő, szerbek által ellenőrzött területet hozzanak létre, amelynek közös a határa Szerbiával.
1992. május elején a Bosznia-hercegovinai Köztársasági Hadsereg (ARBiH) megszállta a srebrenicai enklávénak ezt részét. A srebrenica enklávét, melynek a település is része lett, a bosnyák civilek menedékeként hozták létre és a Jugoszláv Néphadsereg kivonását és a bosnyák és a boszniai szerb fegyveres csoportok közötti ellenségeskedést követően a terület 1992 végére a Naser Orić által vezetett bosnyák erők de facto ellenőrzése alá került. A háború előtt még háromnegyedes szerb többségű település szerb lakosságát elűzték.
Válaszul a bosnyák falvak elleni fokozott boszniai szerb támadásokra, az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1993. április 16-án elfogadta a 819-es határozatot, amely Srebrenicát „biztonsági övezetnek” nyilvánította, amelyet az ENSZ békefenntartó csapatai megvédtek bármely fél támadásaitól. Ez a státusz a humanitárius segítségnyújtás és a polgári biztonság megkönnyítését célozta, bár a határozat nem rendelkezett szilárd végrehajtási mechanizmusokkal, az ENSZ Védelmi Erőire (UNPROFOR) támaszkodva.
1995 közepére az enklávé lakossága elsősorban a szomszédos területekről kitelepített bosnyák civilek és menekültek, valamint a boszniai hadsereg 8. hadtestének elemei miatt mintegy 40 ezer főre nőtt. Az ostromlott településeken szörnyű körülmények voltak, amelyeket krónikus alultápláltság, nem megfelelő menedék és az orvosi ellátáshoz való korlátozott hozzáférés jellemez az időszakos segélykonvojok és a boszniai szerb blokádok miatt. A boszniai szerb erők (VRS) ismételt ágyúzásnak és mesterlövésztűznek vetették alá a területet, megsértve annak biztonsági státuszát. Közben az enklávé bosnyák védői a határokon átnyúló razziákat indítottak a szerb falvak ellen, ami polgári haláleseteket és további feszültségeket okozott. Az UNPROFOR holland zászlóalja (Dutchbat), amely mintegy 600 katonát számlált korlátozott bevetési szabályokkal és nehézfegyverzet nélkül, hatástalannak bizonyult a betörések megelőzésében illetve a védelem következetes biztosításában.
Az enklávé bukása 1995. július 6-án kezdődött, amikor a Ratko Mladić tábornok alatt működő VRS-egységek megkezdték a Krivaja 95 hadműveletet. A VRS erők elfoglalták az ENSZ megfigyelőállomásait és visszaverték a holland ellenintézkedéseket, a NATO szoros légi támogatás iránti kérelmeket pedig az ENSZ parancsnoksága ismételten késleltette vagy megtagadta. Július 11-én a VRS csapatok behatoltak Srebrenica városába, és civil bosnyák tömegeket indítottak a közeli ENSZ-bázis felé Potočariba. A megmaradt bosnyák katonai egységek megpróbálták kitörni a szerb vonalakon keresztül, de súlyos veszteségeket szenvedtek.
Megkezdődött a Potočariba összeterelt a bosnyák férfiak szisztematikus elválasztása a nőktől és a gyermekektől, ami a volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszék (ICTY) által később népirtásnak ítélt cselekményekben, tömegsírok, szemtanúk beszámolói és lehallgatott kommunikációk törvényszéki bizonyítékai alapján több mint 7 ezer férfi és fiú kivégzéséhez vezetett. Az empirikus veszteségek becslése a DNS alapján történt azonosításokból származik (2015-ig több mint 6900 főt azonosítottak, bár a viták továbbra is fennállnak a harcosok és a civilek megkülönböztetéséről és a kivégzések előtti harcokban bekövetkezett halálesetekről.
A háború után A boszniai háborút lezáró daytoni békeszerződés rendelkezése alapján az ország területét felosztották a Bosznia-hercegovinai Föderáció és a boszniai Szerb Köztársaság között. A békeszerződés utáni területmegosztási megállapodás értelmében ez a terület a Boszniai Szerb Köztársasághoz került.
Nevezetességei