bélyegkép|A korszak legnépszerűbb konzolja, a Super Nintendo Entertainment System (SNES), ezen a képen a japán, Super Famicom kivitelben Negyedik generációs videójáték-konzoloknak nevezzük összefoglaló néven azokat a konzolokat, amelyek 1987-től kerültek gyártásba, közkeletű nevükön ezek voltak a 16 bites gépek. A generáció első tagja a NEC PC Engine volt, Japánon kívüli közismert nevén a TurboGrafx-16. Elsősége azonban nem hozott magával nagy sikereket, a korszak ugyanis a két rivális japán gyártó, a Sega és a Nintendo küzdelméről szólt. Előbbi a Sega Mega Drive (Amerikában Sega Genesis néven), utóbbi a Super Nintendo Entertainment System (SNES, Japánban Super Famicom) konzolokkal hódított. Szélesebb körben kezdtek elterjedni a kazetta alapú kézikonzolok, mint a Game Boy, az Atari Lynx, a Game Gear és a TurboExpress.
A Nintendo, amelyik a harmadik generációs konzolok piacán vitathatatlanul az első helyre került, ezúttal is a legnépszerűbb konzol gyártója volt világszerte. Nem volt ez igaz azonban az észak-amerikai piacon, ahol egy kőkemény marketingkampány végeredményeként a Sega Genesis lett a legnépszerűbb 1993 végére. Köszönhető volt ez annak is, hogy a Super Mario sorozattal szemben a Sega végre méltó kihívót állított a Sonic the Hedgehog sorozat képében, amellett egy igen intenzív marketingkampányt folytattak a tinédzserek megnyerése érdekében. Rajtuk kívül a korszakban csak csekélyebb számú gyártó vette rá magát, hogy konzolokat gyártson, de vitathatatlanul jelen volt a piacon több típus. A fő adathordozó még mindig a cartridge alapú játékkazetta volt, de már megjelentek az optikai lemezek is, mint például a Philips CD-i gépekben. Főként Európára volt igaz, hogy a számítógépek, különösen a Commodore Amiga, az Atari ST, az Apple IIGS és az IBM PC már eredményesen vették fel a versenyt a konzolokkal mint játékplatform. Az egyre komplexebbé váló játékokban megjelent az erőszak ábrázolása is, ami miatt létrejött a szoftvereket életkor szerinti besorolással ellátó Entertainment Software Rating Board (ESRB) is.
Amikor 1994-ben megjelentek az ötödik generációs videójáték-konzolok, kezdetben nem jelentett a korábbi generáció számára nagy érvágást. 1996-tól kezdve azonban hirtelen és látványosan bezuhantak az eladásaik, valamint a szoftveres támogatásuk.
Tulajdonságaik A gépek számos tulajdonságukban eltértek elődeiktől, többek között az alábbiakban:
Valamennyiükbe 16 bites architektúrájú mikroprocesszor került. A kontrollerekre több gomb került, mint elődeikre, összesen 3-8 darab. Mindegyikük tudta az úgynevezett parallax scrolling-ot, többrétegű, rács alapú háttérrel. Mindegyik gép tudott kezelni nagyméretű sprite-okat, méghozzá nagy számban. Jelentősen kibővült színpaletta, 64-től 4096 szín megjelenítéséig 9 és 16 bites színmélységgel. Sztereó, többcsatornás hangzás, digitális audiólejárszási képességgel. Az előző generációhoz képest sokkal fejlettebb zene-szintetizátor (FM, wavetable, és sample alapú). Némelyik gép képes volt még ál-háromdimenziós megjelenésre és elforgatásra a háttérben, egyedileg méretezhető és forgatható sprite-ok alkalmazására, kezdetleges háromdimenziós poligon-alapú grafikára, surround hangzásra, valamint egy kiegészítő segítségével CD-ROM (videó és audió) lejátszására.
Típusok bélyegkép|TurboGrafx-16 (NEC PC Engine) 1987. október 30-án jelent meg a NEC és a HudsonSoft együttműködésében a PC Engine nevű konzol, amely az Egyesült Államokban 1989-ben mint TurboGrafx-16 került piacra. Ez kezdetben egy elég sikeres konzol volt Japánban, különösen azt követően, hogy 1990-ben megjelent hozzá egy CD-ROM kiegészítő, és CD-n megjelent tartalmakhttps://www.gamedeveloper.com/business/stalled-engine-the-turbografx-16-turns-25. 1992-ben TurboDuo néven jelent meg a kiegészítővel egybeépített változat. A konzol kabalafigurája volt Bonk, a kopasz fejével az ellenségeket leütő fiatal ősember, aki a róla elnevezett játékok főszereplője is volt amellett, hogy a reklámkampányokban is szerepet kapott. Igazán jól a nagyvárosokban fogyott, a kisebb piacokra nem tudott betörni. Nem volt képes arra sem, hogy kihasználja a forradalmi újdonságaiban rejlő versenyelőnyt, ezért aztán szép lassan veszített a jelentőségéből, majd 1994-ben teljes egészében eltűnt. balra|bélyegkép|Sega Mega Drive és Sega Genesis 1988 októberében jelent meg Japánban a Sega Mega Drive, amely egy évvel később, 1989 augusztusában mint Sega Genesis jelent meg az amerikai piacon, egy évvel később pedig Európában és Ausztráliában az eredeti nevén. A Sega hatalmas reklámkampányt húzott fel az új kabalájuk, Sonic a sündisznó köré, továbbá azt állították, hogy egy úgynevezett Blast Processing nevű eljárásnak köszönhetően a játékok gyorsabban futnak rajta, mint a Nintendo gépein. A kampány során rendszeresen fricskázták a riválist olyan szlogennekkel, mint "Genesis does what Nintendon't". Az igazi nagy sikert a Mortal Kombat nevű játék hozta el. Ugyanis a Nintendo, amely kínosan ügyelt családbarát imidzsére, a játékot csak cenzúrázva jelentette meg. Ezzel szemben a Sega úgy döntött, hogy megtartja az erőszakos jeleneteket, igaz, ehhez az indítóképernyőn kellett megadni egy kódot. Ennek köszönhetően a Segára kiadott Mortal Kombatból háromszor annyi fogyott, mint a Nintendóra készültből. Az erőszak ábrázolása oda vezetett, hogy az Egyesült Államokban kongresszusi meghallgatások kezdődtek annak érdekében, hogy gátat tudjanak vetni a korlátlan terjesztésnek. Ezért jött létre az Interactive Digital Software Association valamint az Entertainment Software Rating Board, hogy a korhatár szerinti besorolással és a forgalmazás szabályok közé szorításával megnehezítsék, hogy kiskorúak számára elérhetővé váljanak erőszakos, vagy felnőttek számára szóló tartalmak. A játék körüli botrányok azért a Segát sem érintették pozitívan, hiába a jó eladások, a Nintendo pedig a Mortal Kombat II-vel végül beadta a derekát, és a már kiadott korhatár-besorolásnak megfelelően adták azt ki. A Sega Mega Drive Japánban sosem volt nagyon népszerű (a PC Engine uralmát ott nem tudta megdönteni), világszerte azonban 30 millió példányt adtak el belőle. A géphez később készültek különféle kiegészítők, mint a drága és szoftverekkel nem is igazán ellátott Sega CD, valamint egy kezdetleges online játékszolgáltatást biztosító eszköz, a Sega Channel. A Sega Genesis és a Sega CD egybeépítve piacra került a JVC gyártásában is, mint Wondermega (1992-ben Japánban) és mint X'Eye (1994-ben Észak-Amerikában). Ez volt a Sega utolsó igazi nagy sikere, miután 1995-ben befejezték a gyártást, hogy átálljanak az új, Sega Saturn nevű konzoljuk forgalmazására, amely a rossz marketingstratégiának köszönhetően bukás lett. bélyegkép|Super Nintendo Entertainment System (SNES) 1990 novemberében a Nintendo is előállt a maga gépével, a Japánban Super Famicomnak hívott Super Nintendo Entertainment Systemmel (SNES). A gép 1991 augusztusában került piacra az Egyesült Államokban, 1992-ben pedig Európában és Ausztráliában is. Viszonylag kései megjelenése ellenére hatalmas küzdelmet folytattak a Segával az elsőségért, amit végül 50 millió eladott példánnyal megszereztek. Népszerűségét az audiovizuális képességei mellett olyan, Nintendo-exkluzív franchise-ok játékaival szerezték meg, mint az F-Zero, a Super Mario World, a Star Fox, a Super Mario Kart, a Donkey Kong Country, a The Legend of Zelda: A Link to the Past, és a Super Metroid. A SNES még az újgenerációs konzolok megjelenését követően is elég népszerű maradt, és egészen a kilencvenes évek végéig forgalmazták. Csak Japánban volt elérhető hozzá a Satellaview kiegészítő, amely egy kezdetleges online szolgáltatás volt, valamint az úgynevezett Super Game Boy, amellyel a televíziókészüléken lehetett Game Boy játékokat játszani, színesben. A Sony segítségével elkezdtek tervezni egy CD-ROM meghajtó kiegészítőt is, amiből nem lett semmi (viszont közvetetten a Sony PlayStation kifejlesztéséhez vezetett), ezért inkább a Philipsszel közösen kezdtek el dolgozni ezen, amely szintén félbemaradt. balra|bélyegkép|Philips CD-i 220 Egy különleges konzol volt a Philips CD-i. A formátumot, amely az interaktív optikai lemezt takarta, az 1980-as évek végén fejlesztették ki, az első konzolok pedig 1991-ben jelentek meg. Az igazi erősségét az adta, amit a reklámkampányban is hangsúlyoztak, hogy ez nemcsak egy játékkonzol, hanem egy multimédia képességekkel ellátott berendezés. Előzménye a Super NES CD-ROM nevű projekt volt, amely egy, a SNES-hez kapcsolható CD-ROM meghajtó lett volna. Miután abból nem lett semmi, de a megállapodás még élt köztük, a Philips megkapta a jogokat arra, hogy saját maga által gyártott CD-alapú konzolokon egyes Nintendo franchise-ok játékait megjelentessék. Ezek nem sikerültek a legjobban, és maga a konzol sem fogyott túl jól, ami miatt bukásként könyvelték el. 1998-ig volt gyártásban, és összesen egymilliót adtak el belőle, úgy, hogy nemcsak a Philips, hanem szerződött partnerei is gyártották azt.
1990-ben dobta piacra a japán SNK a Neo Geo névre hallgató konzolt. Kétségtelen volt, hogy audiovizuális képességeit illetően magasan a vetélytársak fölött teljesített, azonban az eleve rendkívül magas árú konzolhoz nagyon drágán lehetett csak játékokhoz jutni, így aztán csak egy bizonyos rétegben lett igazán elterjedt – még úgy is, hogy később megjelent egy olcsóbb változata. bélyegkép|Commodore CDTV 1991-ben jelent meg a Commodore CDTV (amelynek a rövidítése a Commodore Dynamic Total Vision kifejezést takarja), amely egy rendkívül érdekes konzol volt. Belülről megegyezett egy Amiga 500 számítógéppel, melyet egy tömzsi, téglatest alakű házba építettek, elláttak egy egyszeres sebességű CD-ROM meghajtóval és egy távirányítóval. A koncepció nagyon hasonló volt a Philips CD-i-hez, ráadásul billentyűzet, egér és floppymeghajtó csatlakoztatásával egy teljes értékű Amiga 500-ashoz jutott a felhasználó. Habár sok játék jelent meg hozzá és különféle kiegészítőket is megjelentettek, a CDTV hatalmas bukás lett. Mindössze ötvenezer darabot adtak el belőle világszerte. A kudarc oka az volt, hogy a felhasználók olcsóbban vehettek egy Amiga 500-ast és a hozzá tartozó CD-ROM olvasót, amely ugyanazt tudta, mint a CDTV, sőt valamivel többet is.
Ebben a generációban jelentetett meg a Sega egy másik gépet is, ez volt az 1993-as Sega Pico. A kifejezetten 3 és 7 év közötti gyermekek számára készített, harsány színű konzolok oktatási segédeszközként funkcionáltak. Körülbelül hárommillió fogyott belőle – belülről a hardver megegyezett a Sega Mega Drive-val, a gépház pedig egy laptop formáját vette fel, amelyen egy érintőceruza segítségével rajzolni is lehetett.
A Pioneer 1993-ban jelentette meg a LaserActive nevű konzolját, amely egy Laserdisc-olvasó és egy játékkonzol párosítása volt, ugyancsak a multimédiás funkciók erősítése jegyében. Bonyolultsága, magas ára, és a gyenge szoftverellátottság miatt mindösszesen alig tízezer példány készült. Hasonló bukás volt az 1995-ben, tehát már elkésetten érkező Super A'Can, a Funtech gyártásában, mely a Sega Mega Drive alapjaira épült. A már bemutatásakor is elavult, ráadásul drága, és mindössze tizenkét hozzá készült szoftverrel ellátott konzol magával rántotta a gyártó céget is, amelynek megmaradt példányait hulladékként értékesítette az Egyesült Államokban.
Európai elterjedésük