A Dél-karolinai Köztársaság () volt az elődállama az Amerikai Konföderációs Államoknak, amely a rabszolgatartó déli államok közül elsőként jelentette be kiválását az Unióból (az Amerikai Egyesült Államoktól) 1860. december 20-án. A következő hetekben hat további déli állam is kilépett az Unióból, de nem alakították meg nyomban saját államszövetségüket, erre csupán a következő év februárjában került sor. Az állam beceneve Pálmaköztársaság volt (Palmetto Republic) az állam zászlajában található pálmafa-motívum miatt, amely Dél-Karolina lobogójában a mai napig ott van.
A kiválás okai Dél-Karolina gazdaságának gerincét a rabszolgatartó agrárium jelentette, ugyanakkor sajátos identitással bírt, s föderálisabb keretek között képzelte el jövőjét az Unión belül. Gazdasági téren már 1818-ban szembekerült Dél-Karolina az északi államokkal, amelyek vámemelést hajtottak végre az államadósság visszafogása érdekében. Ez északon bevételnövekedést, míg Délen, kiváltképp Dél-Karolinában versenyképesség-csökkenést és bevételkiesést idézett elő. Kevésbé érintette a tengertől távolabb fekvő államokat, ezért Dél-Karolinában lett a legtöbb szorgalmazója a kiválásnak.
A kiválás gondolata már 1832-ben felmerült, amikor az állam megtagadta a vámok beszedését, ám a válságot végül tárgyalások útján rendezték és a vámok a következő tíz évben csökkentek.
Kiválással az állam újonnan 1852-ben próbálkozott, amely nem sikerült, ennek ellenére a mozgalom nem csillapodott, amelyet tovább fokozott, hogy a rabszolgák szökéseivel csökkent a munkaerő, Washington pedig nem hozott törvényeket a dél-karolinai gazdaság védelmében.
A kiválás A rabszolgaság-ellenes Abraham Lincoln feltűnésével, aki az 1860-as amerikai elnökválasztás jelöltje volt, még jobban kiéleződtek az ellentétek, s sokan már attól tartottak, hogy az államban többségi lakosságot alkotó feketék kezébe kerül Dél-Karolina irányítása is. Egyre többen vallották, hogy John C. Calhoun elvei mentén kell az államokra bízni, akarják-e a rabszolgaságot vagy sem. Voltak akiknek már ez sem volt elég, ezért Dél-Karolina teljes függetlenségét követelték, s rövidesen már ők voltak túlsúlyban.
A hasonló nézeteket valló Alabama és Mississippi kormányai is azonos álláspontot képviseltek, ez pedig tovább bátorította a dél-karolinai szecesszionisták, akik így érezhették, hogy nincsenek egyedül az északiakkal szemben. Bár a Lincoln előtt elnöklő James Buchanan illegálisnak minősítette a dél-karolinai szecesszionista mozgalmat, de lévén elnöksége már a végét járta, ezért ellenintézkedéseket sem tudott foganatosítani.
Lincoln választási győzelme láncreakciót indított el, mivel az állam szenátorai lemondtak mandátumaikról, bár Lincoln az Unió fenntartása érdekében megígérte, hogy nem avatkozik belügyeikbe, s nem bolygatta a rabszolgaság kérdését. A feszültséget csak fokozta Buchanan leköszönő beszéde, amely bár kijelentette, hogy az államoknak nincs joga kiválni az Unióból, ám a jogaikat sértő beavatkozások miatt jogos, ha fellázadnak.
November 10-én meghirdették a konvenció összehívását az államban, amelyre képviselőket választottak, akik december 17-én összeültek tárgyalni az állam székhelyén, Columbiában levő baptista templomban. Az ülésen John J. Crittenden az 1820. évi Missouri-kompromisszum nyomán létrehozandó új megállapodás keretében próbált garanciákat szerezni, s megoldani a válságot. Végül az állam konvenciója a kiválás mellett döntött, amelyet a jelenlevő 169 képviselő kivétel nélkül támogatott.
December 20-án Charlestonban bejelentették a köztársaság megalakulását. December 24-én Christopher Memminger megfogalmazta a köztársaság szecesszionista nyilatkozatát, amely rövid és jogi jellegű volt, nem tartalmazott különösebb magyarázatot a döntés indoklásáról, viszont állította, hogy az Egyesült Államok kormánya és tagállamai nem teljesítették Dél-Karolina felé fennálló kötelezettségeiket, köztük a szökött rabszolgákkal kapcsolatos törvényt, a rabszolgaság fenntartását biztosító cikkelyeket az alkotmányban, továbbá sérelmezték, hogy szerintük a szövetségi kormány el akarja törölni a rabszolgaságot. A nyilatkozat ugyanakkor kitért arra, hogy Dél-Karolina már korábban is szuverén volt, csak bizonyos hatásköröket ruházott át az Unió kormányára, amely a szuverenitását végül megsértette.
Nem mindenki támogatta azonban a köztársaságot Dél-Karolinán belül, köztük James L. Petigru jogász, aki gúnyosan megjegyezte: „Dél-Karolina túl kicsi köztársaságnak, de túl nagy bolondokházának.” A köztársaság ideiglenes kormánya ugyanakkor tudta, hogy az Unió nem nézi majd tétlenül a kiválást, s Dél-Karolina egymagában nem boldogul, ezért igyekezett megnyerni más államokat is magának.
Következmények A válság a következő hetekben mélyült hat további állam, így Alabama, Mississippi (Mississippi Köztársaság), Louisiana, Texas, Georgia és Florida (Floridai Köztársaság) elszakadásával. Texas február 1-jei kiválását követően február 4-én a Dél-karolinai Köztársaság ideiglenes kormánya összeült a hat másik állammal, s négy nappal később megalakították a Konföderációt.
Az amerikai polgárháború végső szakaszában William Tecumseh Sherman csapatai megszállták Dél-Karolinát, s a tábornok azért, mert ez az állam kezdeményezte a kiválást, illetve itt volt a legerősebb támogatottsága a szecessziónak, kemény eszközökkel, így a felperzselt föld taktikájával állt bosszút, amellyel aláásta a déliek maradék morálját és megszüntette az ellenállást.
Jegyzetek
Kategória:Rövid életű államalakulatok Kategória:Amerika történelmi államai Kategória:Dél-Karolina