A római inkvizíció (latinul: Sacra Congregatio Romanae et Universalis Inquisitionis, később Suprema Congregatio Sanctae Romanae et Universalis Inquisitionis), más néven a római Szent Hivatal, a Szentszék által 1542-ben létrehozott bírói és hivatali intézmény volt, amelynek feladata a katolikus hit és erkölcs tanításának védelme, az eretnekséggel vagy hittani tévedéssel gyanúsított ügyek vizsgálata, valamint bizonyos esetekben a helyi egyházi bíróságok felügyelete és fellebbviteli elbírálása volt.
Az intézményt III. Pál pápa alapította 1542. július 21-én a Licet ab initio kezdetű apostoli konstitúcióval. Létrehozása a reformáció, az itáliai protestáns eszmék terjedése, a katolikus reform, valamint a tridenti zsinat előkészítésének történeti összefüggései közé tartozik. A középkori pápai inkvizíciótól eltérően a római inkvizíció már nem alkalmi pápai megbízottak hálózata, hanem állandó, központi római kongregáció volt. A spanyol és portugál inkvizíciótól is különbözött, mivel nem nemzeti monarchikus tanácsként, hanem a pápai kúria központi hivatalaként működött.
A római inkvizícióhoz kapcsolódik több ismert kora újkori ügy, köztük Giordano Bruno pere és kivégzése, Galileo Galilei 1633-as elítélése, Tommaso Campanella, Menocchio, Gerolamo Cardano, Cesare Cremonini, Francesco Patrizi és más itáliai gondolkodók vagy teológiai szempontból gyanúsított személyek vizsgálata. A modern kutatás ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a római inkvizíciót nem lehet egyszerűen azonosítani sem a középkori inkvizícióval, sem a spanyol vagy portugál inkvizícióval: szervezete, illetékessége, eljárásmódja, politikai beágyazottsága és büntetési gyakorlata jelentősen eltért azoktól.
A római inkvizíció központi hivatala a későbbi századokban többször nevet és feladatkört váltott. X. Piusz pápa 1908-as kúriai reformja után a neve a Szent Hivatal Legfőbb Szent Kongregációja lett; VI. Pál pápa 1965-ben a Integrae servandae motu proprióval Hittani Kongregációvá nevezte át; Ferenc pápa 2022-ben, a Praedicate evangelium apostoli konstitúcióval a Hittani Dikasztérium név alatt szabályozta újra a szervezet helyét a Római Kúriában.
Elnevezése és fogalma
A „római inkvizíció” kifejezés a történetírásban a 16. század közepén létrehozott római központú inkvizíciós kongregációt jelöli. Formális latin megnevezései közé tartozott a Sacra Congregatio Romanae et Universalis Inquisitionis és a Suprema Congregatio Sanctae Romanae et Universalis Inquisitionis. A forrásokban gyakran egyszerűen Sanctum Officium, vagyis Szent Hivatal néven szerepel.
Az „inkvizíció” szó a latin inquirere („keresni”, „kutatni”, „vizsgálni”) igéből származik. Eredetileg nem kizárólag eretnekségi bíróságot jelentett, hanem olyan jogi eljárásmódot, amelyben a bíró hivatalból vizsgálta ki az ügyet, nem pedig pusztán magánvádló kezdeményezésére járt el. A középkori kánonjogban az inquisitio eljárási forma fokozatosan vált az egyházi bírósági gyakorlat részévé, különösen III. Ince pápa és a IV. lateráni zsinat idején.
A római inkvizíció ennek az eljárási és intézményi fejlődésnek kora újkori, központi római formája volt. Nem azonos a középkori inkvizícióval, amelynek működése főként helyi vagy regionális pápai megbízottakhoz kötődött, és nem azonos a spanyol vagy portugál inkvizícióval sem, amelyek erősen monarchikus, nemzeti intézményekként működtek.
Történeti háttér
A középkori inkvizíció előzményei
A keresztény ókorban az egyház elsősorban lelki eszközökkel lépett fel a tévtanításokkal szemben: tanítással, vitával, zsinati ítélettel és kiközösítéssel. Az első évszázadok keresztény szerzői közül többek között Tertullianus, Órigenész és Lactantius is hangsúlyozta, hogy a vallási meggyőződést nem lehet erőszakkal kikényszeríteni. A kereszténység államvallássá válása után azonban a késő római császárság jogrendje a vallási egységet egyre inkább közrendvédelmi kérdésként kezelte. Az eretnekség, különösen bizonyos manicheus, donatista vagy priscillianista irányzatok esetében, állami büntetőjogi szankciókat is maga után vonhatott.
A középkorban az eretnekség elleni fellépés fokozatosan intézményesült. A katarok, valdensek és más mozgalmak terjedése miatt a pápaság és a világi uralkodók egyre szervezettebb eszközöket kerestek. III. Ince pápa idején az inkvizitórius eljárás a kánonjogi bíráskodás egyik standard formájává vált; a IV. lateráni zsinat 1215-ben szabályozta az eretnekség elleni fellépést, és az eljárás írásbeliségét, tanúbizonyítását, valamint a püspöki felelősséget is hangsúlyozta.
IX. Gergely pápa a 13. században pápai megbízott inkvizítorokat alkalmazott, különösen Dél-Franciaországban, Észak-Itáliában és a német területeken. A középkori inkvizíció jellemzője azonban az volt, hogy nem egy római központú, állandó kongregációként működött, hanem pápai felhatalmazással eljáró bírák és helyi bíróságok hálózataként.
A reformáció és az itáliai helyzet
A 16. század első felében Luther Márton, Kálvin János és más reformátorok tanításai gyorsan terjedtek Európában. Itália nem vált protestáns többségű területté, de humanista, evangéliumi, erasmista és reformációs eszmék több városban és udvari körben is jelen voltak. Velence, Modena, Ferrara, Lucca, Nápoly és más központok kapcsolatban álltak az északi könyvpiaccal és értelmiségi hálózatokkal, ezért Róma számára a hitbeli ellenőrzés kérdése sürgetővé vált.
A római inkvizíció létrehozása a katolikus reform és az ellenreformáció intézményesülésének része volt. III. Pál pápa ebben az időszakban hívta össze a tridenti zsinatot, hagyta jóvá a jezsuita rendet, és erősítette meg a katolikus tanítás védelmére szolgáló római hivatali szerveket. A római inkvizíció e reformfolyamat egyik központi intézménye lett.
Megalapítása és szervezete
A Licet ab initio és az első kongregáció
1542. július 21-én III. Pál pápa a Licet ab initio kezdetű apostoli konstitúcióval hat bíborosból álló bizottságot hozott létre a hit ügyeinek felügyeletére. A hivatal kezdeti feladata az eretnekség és a szakadás ügyeinek kivizsgálása volt. A testület a római és egyetemes inkvizíció szent kongregációjaként vált ismertté.
Az új kongregáció kettős szerepet töltött be. Egyrészt elsőfokú bíróságként járhatott el a pápának fenntartott, különösen jelentős ügyekben, másrészt végső fellebbviteli fórumként működhetett más hitbeli perekben. A pápai alapítású római intézmény így központi koordináló és felügyeleti szerepet kapott, bár gyakorlati befolyása az egyes itáliai államokban a helyi politikai viszonyoktól függött.
IV. Pál pápa pontifikátusától kezdve a hivatal illetékessége bővült. Nemcsak szűken vett eretnekségi ügyekkel, hanem erkölcsi, fegyelmi és vallási életet érintő kérdésekkel is foglalkozhatott. A kongregáció figyelme kiterjedt a könyvek, tanítások, prédikációk, magánkinyilatkoztatások, babonás vagy mágikus gyakorlatok, valamint a klérus fegyelmi ügyeinek egy részére is.
V. Szixtusz kúriai reformja
V. Szixtusz pápa 1588. január 22-én kiadott Immensa aeterni Dei kezdetű apostoli konstitúciója átszervezte a Római Kúriát, és tizenöt állandó kongregációt hozott létre. Ezek között első helyen állt a római és egyetemes inkvizíció kongregációja.
A Szent Hivatal a többi kongregációtól részben abban különbözött, hogy a legfontosabb döntéseknél maga a pápa elnökölt. A kongregációnak bíboros tagjai, hivatalnokai, teológiai és kánonjogi tanácsadói, valamint minősítő szakértői voltak. A római Szent Hivatal szervezete később évszázadokon át a pápai tanítóhivatal és egyházi fegyelmi eljárás egyik legfontosabb központja maradt.
Tisztségviselők
A kongregáció bíboros tagjai voltak a tényleges bírák. A bíborosok száma korszakonként változott: az eredeti hat tagot később nyolcra, majd tizenháromra bővítették. A legfontosabb ülések előtt tanácsadói és előkészítő üléseket tartottak.
A hivatal egyik kulcsszereplője a commissarius Sancti Officii, vagyis a Szent Hivatal komisszáriusa volt, akit hagyományosan a Domonkos-rend tagjai közül választottak. Feladata az ügyek előkészítése, a vizsgálat irányítása és az eljárás vezetése volt a bíborosi döntésig. Az assessor a plenáris üléseken játszott jelentős szerepet, a promotor fiscalis a vádat, az advocatus reorum pedig a vádlott védelmét képviselte. A consultores teológiai és kánonjogi szakértői véleményt adtak, a qualificatores pedig a vizsgált tételeket minősítették hittani szempontból.
Hatásköre és működése
Illetékesség
A római inkvizíció elvben az egész egyetemes egyházra kiterjedő hatáskörrel rendelkezett, de gyakorlati működése elsősorban a Pápai Államban és Itália más részein volt jelentős. Az egyes itáliai államok politikai önállósága korlátozta a római központ tényleges befolyását. Egyes városok és államok elfogadták a római inkvizítorok működését, mások csak feltételekkel vagy helyi világi részvétellel engedték azt.
A római inkvizíció a spanyol és portugál inkvizíciótól eltérően nem rendelkezett hasonló nemzeti bürokratikus hálózattal. Itáliai működése sokszor a helyi püspökökkel, szerzetesrendekkel, városi hatóságokkal és világi kormányzatokkal való együttműködésen vagy vitán alapult. Velencében például a világi hatóságok a Tre savi sopra eresia nevű testület révén ragaszkodtak ahhoz, hogy az eretnekségi ügyekben a köztársaság érdekei is érvényesüljenek.
Eljárásmód
A római inkvizíció eljárása a késő középkori kánonjogi inkvizitórius eljárásból nőtt ki. A vizsgálat indulhatott feljelentés, hivatalból szerzett értesülés, könyvvizsgálat, helyi bírósági ügy vagy teológiai véleménykérés alapján. Az ügyekben tanúvallomások, írásos bizonyítékok, szakértői vélemények és a vádlott kihallgatása játszott szerepet.
A római Szent Hivatal perei általában nem jártak a spanyol vagy portugál inkvizíció nyilvános autodafé-jellegű szertartásaival. A döntéshozatal inkább római hivatali, zárt és írásos jellegű volt. Ez nem jelenti azt, hogy az eljárás modern értelemben átlátható lett volna: a titkosság, a cenzúra, a tanúvédelemnek tekintett névtelenség és a bírói-hivatali túlsúly a rendszer lényegi részei voltak.
A kínvallatás alkalmazását a római inkvizíció is ismerte, de az itáliai gyakorlat a fennmaradt kutatások szerint rendszerint szabályozottabb és sok esetben mérsékeltebb volt, mint számos kortárs világi büntetőbíróságon. John Tedeschi és Christopher Black kutatásai hangsúlyozzák, hogy az itáliai inkvizíciós eljárásban a jegyzőkönyvezés, a szakértői minősítés, a fellebbviteli lehetőségek és a római kontroll fontos szerepet kaptak, bár ezek nem szüntették meg az intézmény kényszerítő és büntető jellegét.
Büntetések
A római inkvizíció által kiszabott büntetések a figyelmeztetéstől és vezekléstől a könyvtilalmon, tanítási tilalmon, börtönön, kényszerű visszavonáson és nyilvános bűnbánaton át a világi hatóságnak való átadásig terjedhettek. A halálbüntetést az inkvizíció formálisan nem maga hajtotta végre; a legsúlyosabb ügyekben a vádlottat átadták a világi hatóságnak, amely a korabeli büntetőjog alapján végrehajtotta az ítéletet.
Andrea Del Col becslése szerint az itáliai inkvizíciós bíróságok 1542 utáni, 51 000–75 000 közé tehető ügyeiből körülbelül 1250 végződött halálos ítélettel. Ezek az adatok a teljes itáliai inkvizíciós tevékenységre vonatkoznak, nem kizárólag a római központ közvetlen eljárásaira.
Könyvcenzúra és az Index
A római inkvizíció egyik fontos feladata a könyvek, tanítások és kéziratok ellenőrzése volt. A reformáció terjedése idején a nyomtatott könyvek gyorsan és széles körben közvetítették a teológiai vitákat, ezért a Szentszék különös figyelmet fordított a könyvcenzúrára.
A Tiltott könyvek jegyzéke (Index Librorum Prohibitorum) a katolikus könyvcenzúra legismertebb eszköze volt. A könyvcenzúra nem kizárólag a római inkvizícióhoz tartozott, mivel 1571-ben külön Index Kongregációt is létrehoztak. A Szent Hivatal és az Index Kongregáció között azonban jelentős átfedések voltak, és több fontos ügyben a két intézmény egymással együttműködve vagy párhuzamosan járt el.