bélyegkép|Magnavox Odyssey, a legelső játékkonzol Első generációs videójáték-konzoloknak nevezzük azokat az asztali és kézben használható videójáték-konzolokat, amelyek 1972 és 1983 között voltak piacon. A generáció jellegzetes képviselői voltak a Magnavox Odyssey, az Atari Home Pong, a Coleco Telstar sorozat és a Color TV-Game. A generáció tagjai 1980-tól fokozatosan kivezetésre kerültek, 1983-ra pedig teljesen eltűntek.
A legtöbb játékot ebben a korszakban hardveresen építették be az áramkörökbe, ugyanis a mai értelemben vett belső memóriás cserélhető tárolóeszközöket még nem találták fel. A konzolokhoz különféle kontrollereket gyártottak, amelyek a legváltozatosabb módon befolyásolták a játékélményt. Erre szükség is volt, ugyanis a kezdetleges grafikai képességek miatt a legtöbb játék mindössze pontokból, vonalakból, és geometriai alakzatokból állt. A generáció legelső tagjai mindössze két színt (fekete és fehér) tudtak megjeleníteni, csak a későbbi típusoknál jelent meg a több szín használata. A hangok terén is meglehetősen szerény képességekkel bírtak, de némelyik konzol egyáltalán nem is volt képes hangok kiadására.
Ekkoriban alapították az Atarit, amely a videójátékiparban nagy szerepet vállalt a későbbiekben, és ekkor lépett először a piacra a Nintendo is, amely egészen addig sok mindennel foglalkozott.
Történetük 1951-ben Ralph Baer állt elő először azzal az ötlettel, hogy a televíziókat egy interaktív szórakoztató állomássá lehetne alakítani. Sokáig nem foglalkozott ezzel, majd csak 1966-ban tért vissza erre, amikor a Sanders Associates vezető tervezője volt. Az év végére ő és egy kollégája megépítettek egy prototípust, amely képes volt arra, hogy a képernyőn mozgasson egy vonalat. Mikor bemutatta ezt a cég kutatási és fejlesztési részlegének, ők láttak benne fantáziát, és pénzügyileg is megtámogatták, hogy folytassa a fejlesztést. Baer és Bill Harrison 1967 elején kezdtek hozzá a munkához, amibe bevonták Bill Rusch tervezőt is, hogy a játékok alapját is elkezdjék megalkotni. Júniusra már több játék is kész lett a második prototípusra, amelyet augusztusban egy harmadik követett. Rusch ekkor már több játékot is átalakított, hogy azok szórakoztatóbbak legyenek, és a kísérleti gép képes volt egyszerre három pont megjelenítésére is a korábbi kettő helyett, amely egy ping-pong játék alapja lehetett.
Mivel a Sanders a hadsereg beszállítója volt, és mint ilyen, nem foglalkozott kereskedelmi forgalmazással, a fejlesztők megpróbáltak keresni valakit, aki a majdani berendezésüket kiadná. 1969 elején elkészült a hetedik prototípus, a külseje után csak Brown Boxnak nevezett egység, ami után a Magnavox nevű cég kezdett el érdeklődni. A tárgyalások hosszúak, de sikeresek voltak, és a megállapodás megköttetett. A cég megtervezte a konzol külsejét, és a fejlesztőkkel egyetértésben egyes képességeket kivett belőle (például a színes megjelenítést vagy a többféle kontrollert), a játékok indítása pedig a korábbi, tárcsák útján történő kiválasztás helyett cartridge kazettákkal történt. A gépbe belehelyezhető kazettákba hardveresen volt beépítve a játék, amely, amikor bedugták a gépbe, módosította a konzol áramköreit. A Magnavox Odyssey névre keresztelt gépek 1972 szeptemberében kerültek piacra.
Eközben a hatvanas évek végén egy Nolan Bushnell nevű egyetemista a Stanford Egyetem egyik laborjában találkozott a Spacewar! nevű játékkal, amit a Massachusetts Institute of Technology diákjai és munkatársai raktak össze a saját szórakoztatásukra egy nagyszámítógépen. Bushnell, aki ekkor egy vidámparkban is dolgozott, úgy vélte, hogy ez a játék nagyon népszerű lenne, ha létezne belőle egy olyan változat, amivel játékteremben is lehet játszani. A gond csak az volt, hogy a számítógépek ára akkoriban csillagászati összegekre rúgott. 1970-re azonban megindult egy árcsökkenés, ahogy a technológia fejlődött, ezért ő és barátja, Ted Dabney nekiláttak egy prototípus játék megalkotásának. Sajnos ezt abbahagyták, mert rájöttek, hogy az akkori eszközök egész egyszerűen nem elég erősek a játékok futtatásához. Dabney viszont hamarosan rájött arra, hogyan tudja manipulálni a képernyőn megjelenő videójelet anélkül, hogy azt számítógép irányítaná - innen jött az ötlet, hogy mi lenne, ha a számítógépet teljes egészében elhagynák és egy specializált hardverre bíznák, hogy futtassa a játékot. Első játékuk, a Computer Space 1971-ben jelent meg, és ez volt a történelem első igazi játéktermi gépe. Nem sokkal később vállalattá alakultak és megalapították az Atarit. A következő játékgépük a Magnavox egyik, Table Tennis nevű programja alapján készült, ez lett a Pong, amely meghozta a nagy sikert, és amelynek több kiadása készült el, többek között 1975-ben az otthon is játszható Atari Home Pong.
Ezek az első generációs gépek egyáltalán nem rendelkeztek mikroprocesszorral, hanem kód nélkül működő, véges állapotú gépek voltak, logikai kapukkal, amelyek egyes elemei maguk a játékok voltak. Ahogy a technológia fejlődött, úgy ez a generáció is, és a vége felé már integrált áramköröket is használtak. A grafikus képességek is, amelyek durván limitáltak voltak, képesek voltak fejlődni. A Magnavox Odyssey mindössze három blokkot tudott egyszerre megjeleníteni fekete-fehérben, a későbbi konzolok viszont már színeket is, valamint absztraktabb formákat és szövegeket. Később az is lehetővé vált, hogy a játékos által elért pontszámot kiírják a képernyőre. A hangok terén még kezdetlegesebb volt a technika: az Odysseynek egyáltalán nem voltak ilyen képességei, más konzolok pedig legfeljebb valamiféle sípolásra vagy zümmögésre voltak képesek.
1976-ban a General Instrument a piacra dobott többféle integrált csipet, megfizethető áron, ami a konzolgyártók számára is árcsökkenéssel járt. Ezzel egyidőben új gyártók is megjelentek a színen, ám a legtöbb általuk gyártott gép valamiféle Atari Home Pong klón volt, amit rohamtempóban és gyakran kifogásolható minőségben raktak össze. A piac telítetté vált, az igény a csipekre pedig annyira megnőtt, hogy a General Instrument nem győzte azokat teljesíteni, ami miatt hiány lépett felhttps://www.americanradiohistory.com/Archive-Poptronics/80s/1980/Poptronics-1980-10.pdf. A sok új gyártó közül a Coleco emelkedett ki, Telstar nevű gépeivel.
1976-ban aztán megjelent a Fairchild Channel F, és ezzel a második generációs videójáték-konzolok, amelyek egycsapásra tették elavulttá az első generáció tagjait. Nagy előnyük volt a régi generációhoz képest, hogy ha a játékosok akarták, vehettek hozzájuk teljesen új játékokat anélkül, hogy magát a gépet is le kellett cserélniük minden ilyen esetben. Az új generáció népszerűsége miatt egy csomó régi konzol maradt a gyártók nyakán, akik csak veszteséggel tudtak rajtuk túladni. Mindezek azzal jártak, hogy több gyártó inkább kiszállt a piacról, és nem is tért vissza. A következő generáció mindenesetre még ennek ellenére is csak szerény sikereket ért el egészen 1980-ig, amikor is megjelent a Space Invaders nevű játéktermi játék konzolos portja.
Konzolok bélyegkép|Coleco Telstar Az 1972-ben megjelent Magnavox Odyssey volt az első igazi otthoni játékkonzol. A kontroller mellé társasjáték-elemeket is mellékeltek, hogy a játékélményt azokkal terjesszék ki. Néhány technológiai megvalósítása iparági sztenderd lett a későbbiekben, mint például a leválasztható kontroller, a fénypisztoly, valamint a játékok adathordozói. Ugyan a cartridge-ek nem voltak a szó szoros értelmében véve adathordozók, hiszen adatot azok nem tartalmaztak, csak arra voltak alkalmasak, hogy a gépbe illesztve megváltoztassák annak áramköreit, így elindítva egyet a gépbe épített tizenkét játék közül. A Magnavox odafigyelt a licenszjogokra, ugyanis pénzt kért másoktól a játékaik licenszeléséért, és aki megsértette a szabadalmi jogaikat, az pernek nézhetett elébe. A hetvenes évek közepén a North American Philips felvásárolta a Magnavoxot, és a konzolból különféle dedikált változatokat épített és árult.
1975-ben a japán Epoch cég bemutatta a TV Tennis Electrotennis nevű konzolt, melyhez a technológiát a Magnavoxtól licenszelték. A vezérlőegységek a konzolra voltak szerelve, amit nem közvetlenül kellett a tévére kötni, hanem szokatlan módon egy UHF-antenna segítségével kellett behangolni. bélyegkép|Egy Atari Home Pong konzol Ugyanebben az évben jelent meg az Atari Home Pong, amely a Pong otthoni változata volt. A Magnavox nem volt rest beperelni őket a szabadalmi jogaik megsértéséért (a Pong túlságosan hasonlított az ő Table GTennis nevű játékukra), ezért az Atari később kénytelen volt licenszdíjat fizetni nekik.
1976-ban a Coleco nem kevesebb mint tizennégy különféle dedikált konzolt dobott piacra Telstar márkanéven. Tündöklésük mindössze két évig tartott, mert 1978 végén nagyon rosszul érintette őket a tengerészek sztrájkja, ami miatt a konzolok elmulasztották a karácsonyi vásárlási időszakot, azonkívül a második generáció érkezése is alaposan betett nekik. A Coleco Telstar többféle kialakításban és többféle kontrollerrel érkezett, és mivel olcsóbb is volt a versenytársaknál, ezért amíg futott, nagyon népszerű volt.
A hetvenes évek végén a Nintendo is megjelent a japán piacon, ötféle Color TV-Game géppel. A többféle kivitelben érkező gépek közül volt, amelyiket gombokkal lehetett irányítani, de volt olyan is, amelyhez kormányt építettek. Darabszámot nézve ez volt a generáció legsikeresebb konzolja.
Kézikonzolok bélyegkép|Mattel Auto Race Már csak a generáció legvégén jelentek meg az első kézben is hordozható eszközök, és mindegyikük dedikált konzol volt. Népszerűségükben ekkor még fel sem vehették a versenyt asztali társaikkal, de azért voltak annyira keresettek, hogy alkalmanként hiány volt belőlük. Az első ilyen konzol a Mattel Auto Race volt, később pedig még megjelentek a Mattel Speed Freak és a Mattel Competition Football is. Ezekben az eszközökben közös volt, hogy alapszintű kezelőszerveik voltak, egy nagyon egyszerű, LED alapú interfésszel rendelkeztek, és legfeljebb csipogó hangokat tudtak kiadni.
A Telstar alapjain a Coleco is megpróbálkozott egy kézikonzol kifejlesztésével. Az Electronic Quarterback az Egyesült Álalmokban népszerű amerikai futballt próbálta játékos formába önteni.
Forráshivatkozások
Kategória:Első generációs játékkonzolok