Dadaizmus

A dadaizmus vagy dada az irodalomban és a képzőművészetben egyaránt jelentkező avantgárd művészeti mozgalom volt a 20. század elején. A dada szó a francia nyelvben ’lovacska’, ’paci’, ’vesszőparipa’ jelentésű, de Tristan Tzara szerint „nem jelent semmit”.Dada kiáltvány, Dada folyóirat, 1918. 2. szám: „Dada ne signifie rien.” Az első dadaista csoport 1916-ban szerveződött Zürichben Hugo Ball, Richard Hülsenbeck és Tristan Tzara vezetésével. Később a mozgalom jelentős központjai közé tartozott Berlin, Köln, Hannover, New York és Párizs, és kisebb dadaista csoportok alakultak Hollandiában és Olaszországban is. A dadaista mozgalom az 1920-as évek közepére megszűnt, de eredményei nagy hatást gyakoroltak a későbbi neoavantgárd törekvésekre, így Magyarországon Kassák Lajos, Déry Tibor, Moholy-Nagy László és Barta Sándor munkásságára.

Története A mozgalom születése: a zürichi dadaisták (1916–1920) Az első világháborúban semleges Svájcban, Zürich városában, az ott emigrációban élő német és francia művészek – Hugo Ball, Emmy Hennings, Tristan Tzara, Hans Richter, Richard Hülsenbeck, Max Oppenheimer, Marcel Janco, Hans Arp – alakították meg a később dada néven ismertté vált csoportot. Közülük elsőként a müncheni Hugo Ball érkezett a városba 1915 májusában, s pár házra az emigrációban élő Lenin lakásától, a Spiegelgasse 1. szám alatt 1916. február 5-én megnyitotta az ötven férőhelyes, színpaddal ellátott Cabaret Voltaire-t, amely később a dadaisták szentélyévé vált. Már a megnyitás napján Oppenheimer és Arp festményei, illetve Janco maszkjai díszítették a helyiség falát, s esténként darabokat, zenés-táncos műsorokat adtak elő. A zürichi kabaréban egymásra talált művészeket egyként fogta össze a háború kegyetlenségével és értelmetlenségével szembeni irtózat, a modern civilizációban mechanikussá váló gyilkolás és pusztítás elítélése, a háborús logika cinizmusának megvetése. Úgy érezték, a kortárs Európában zajló események felülírják az emberi rációt, a rend nem állítható helyre többé, s e rendezetlen értelmetlenséget kell tükröznie a művészetnek is. A polgári társadalom őrületének tükörképeként a művészet formanyelvét, korlátait és szabályait megcsúfolva kell és lehet tiltakozni a világégés ellen.

Hans Arp később elterjedt 1921-es beszámolója szerint Tristan Tzara 1916. február 8-án, a délutáni órákban találta ki a később mozgalmuk elnevezésévé vált dada szót (mialatt Arp „egy brióst emelt bal orrlukához”), s a szó rövidségében, szuggesztív hatásában és hangzásában is az őrület értelmetlenséget tükrözte, ezzel magával ragadta elvbarátait. Ez a leírás azonban több kortárs tanúvallomás alapján legendának tűnik, s a dada szó valódi szülőatyjának Ball vagy Hülsenbeck tekintendő.Elger, Dadaism, 10–11. Tény, hogy a szót egyre gyakrabban használták saját művészeti mozgalmuk leírására, s mire 1916 májusában megjelent programadó folyóiratuk, a Cabaret Voltaire első száma, abban Ball már a következőket írhatta: „Az itt összegyűlt művészek elkövetkezendő célja egy nemzetközi szemle közreadása. A szemle Zürichben fog megjelenni, és a DADA (Dada) Dada Dada Dada Dada címet fogja viselni.”Az eredeti, többnyelvű szöveg: „Das nächste Ziel der hier vereinigten Künstler ist die Herausgabe einer Revue International. La revue paraîtra à Zurich et portera le nom DADA (Dada) Dada Dada Dada Dada.” Elger, Dadaism, 11.</div>

Hugo Ball: Gadji beri bimbagadji beri bimba glandridi laula lonni cadori / gadjama gramma berida bimbala glandri galassassa laulitalomini / gadji beri bin blassa glassala laula lonni cadorsu sassala bim / gadjama tuffm i zimzalla binban gligla wowolimai bin beri ban / o katalominai rhinozerossola hopsamen laulitalomini hoooo / gadjama rhinozerossola hopsamen / bluku terullala blaulala looo. Később a dadaisták – főként Ball – a Cabaret Voltaire színpadán is felléptek értelmetlen, halandzsa nyelvezetű, pusztán zenei hatású hangverseikkel (lásd jobbra), majd többek által előadott, hangzavarba torkolló szimultán versekkel (Tzara) és lármazenei produkciókkal. Kevéssel később jelentkeztek a véletlenversekkel, amelyeket előre meghatározott szavak felhasználásával, de magukat ösztöneikre bízva, intuitív alapon költöttek. Első nagyszabású estélyüket a Salle zur Waagban tartották meg 1916. július 14-én, s bár Hugo Ball két héttel később Ticinóba költözött, Tzara vezetésével a mozgalom tovább élt, és 1917 márciusában megnyílt a Dada Galéria (Galeria Dada). Eddigre már inkább a vizuális művészeti ágak nyertek vezető szerepet mozgalmukban, de ezek is hagyományaiktól és történelmi kontextusaiktól megfosztva, az értelmetlenségig csupaszítva borzolták a kedélyeket: hulladékokból, talált tárgyakból állítottak össze montázsokat, absztrakt táncokat mutattak be, vagy happening jellegű előadásokon provokálták a közönséget.

A zürichi dadaisták a világháború vége felé szétszéledtek. Richard Hülsenbeck 1917 januárjában visszatért Berlinbe, ahol újrateremtette a dadaizmust. Hans Arp 1919-ben Max Ernsttel és Johannes Theodor Baargelddel megalapította a kölni dadaista csoportot. Ekkor már csak Tristan Tzara – és fiatal követője, Walter Serner – maradt Zürichben, akik további estélyeket rendeztek és a Der Zeitweg című lapot szerkesztették, mígnem 1920 januárjában Tzara is Párizsba ment, ezzel a zürichi dadaista mozgalom megszűnt.

Zürichi dadaisták

Hans Arp (1887–1966) Hugo Ball (1886–1927) Viking Eggeling (1880–1925) Emmy Hennings (1885–1948) Richard Hülsenbeck (1892–1974) Marcel Janco (1895–1984) Francis Picabia (1879–1953) Adya van Rees (1876–1959) Otto van Rees (1884–1957) Hans Richter (1888–1976) Christian Schad (1894–1982) Arthur Segal (1875–1944) Walter Serner (1889–1942) Sophie Täuber-Arp (1889–1943) Tristan Tzara (1896–1963)

A berlini dadaisták (1918–1921) Richard Hülsenbeck 1917 januárjában tért vissza Berlinbe zürichi emigrációjából, ahol közreműködésével indult meg a dadaista mozgalom. A német fővárosban csatlakozott a Neue Jugend folyóirat irodalmi köréhez, majd májusban Az új ember (Der neue Mensch) címen publikálta programadó tárcáját, amelyben annak fontosságáról értekezett, hogy a művészek a külső világot kizárva adjanak szárnyat gondolataiknak és hagyatkozzanak belső hallásukra. 1918. január 22-én a Graphisches Kabinettben megtartott gyújtó hangú beszédében a zürichi dadaista csoport követésére szólította fel a berlini művészeket. Hamarosan csatlakozott hozzá Johannes Baader, George Grosz, Raoul Hausmann, Hannah Höch és John Heartfield, s megkezdte működését a berlini dadaista csoport. Míg azonban a zürichiek fő célja a művészet formanyelvének és jelentéstartalmának kiüresítése, lecsupaszítása volt, a berlini dadaisták politikai-társadalmi programmal rendelkeztek. Április 12-én megalakult a Klub DADA, s kiadták a Dada Manifesto című kiáltványt, amelyben a kor ethoszának és konvencióinak semmibevételére szólítottak fel, egyben a dadaista versformákból is ízelítőt nyújtottak.

A csoport folyamatosan az őket anarchistának tekintő rendőrség zaklatásának volt kitéve, noha politikai programjuk eleinte határozott ironikus éllel rendelkezett. A Klub DADA neve idővel A Világforradalom Dadaista Központi Tanácsa lett, s a szervezeten belül Hülsenbeck keresetlen egyszerűséggel a világdadai (Weltdada), Baader pedig „a glóbusz elnöki” tisztét töltötte be. Később politikai-társadalmi mondanivalójuk valóban egyre anarchikusabb lett, a voltaképpen nihilista dadaistákkal szemben már nemcsak a háborút ellenezték, de a weimari köztársaság, a porosz bürokrácia és a kispolgárság ellen is mind gyakrabban emelték fel szavukat alig pár számot megérő folyóirataikban (Der Dada, Die freie Strasse, Der blutige Ernst).

Eközben művészi tevékenységüket sem hanyagolták, s különösen a fotomontázs- és kollázstechnika terén kísérleteztek sokat: újságcikk-kivágatok, fejlécek és fényképek összedolgozásával megújították az orosz konstruktivisták, az olasz futuristák és a kubisták által már bevezetett technikát. Tevékenységükhöz mecénásokat is találtak, e tekintetben tehát a zürichi csoporttal szemben nem csupán a politikai, de a gazdasági vonatkozásokat sem tartották távol a dadaizmustól. 1920. június 30. és augusztus 25. között rendezték meg az I. Nemzetközi Dadavásárt (Erste Internazionale Dada-Messe) Otto Burchard galériájában, amelyen a berliniek mellett a többi dadaista központ művészei is bemutatkoztak közel kétszáz poszterrel, assemblage-zsal és fotomontázzsal. Bár a kiállítást lanyha érdeklődés kísérte, s ennek következtében a botrány is elmaradt, a dadaistákat perbe fogták az egyik kiállítási darab, egy a mennyezetről lógó, disznóálarcos, katonatiszti ruhába öltöztetett próbababa miatt, a német hadsereg megsértésének vádjával. Az 1921 áprilisában véget érő tárgyalás során ugyan senkit nem ítéltek börtönbüntetésre, de mindez a berlini dadaista csoport felbomlásához vezetett.

Berlini dadaisták

Johannes Baader (1875–1955) Erwin Blumenfeld (1897–1969) Paul Citroen (1896–1983) Otto Dix (1891–1969) Viking Eggeling (1880–1925) Carl Einstein (1885–1940) Edgar Firn (1892–1982) Salomo Friedlaender vagy Mynona(1871–1946) Jefim Golyscheff (1897–1970) Otto Gross (1877–1920) George Grosz (1893–1959) Raoul Hausmann (1886–1971) John Heartfield (1891–1968) Wieland Herzfelde (1896–1988) Hannah Höch (1889–1978) Richard Hülsenbeck (1892–1974) Franz Jung (1888–1963) Walter Mehring (1896–1981) Rudolf Schlichter (1890–1955)

A kölni dadaisták (1919–1922) jobbra|200px|bélyegkép|Hans Arp szobra Az első, zürichi dadaista csoport tagja, Hans Arp 1919 elején Kölnbe költözött, ahol Max Ernsttel és Johannes Baargelddel tavasszal dadaista kiállítást rendeztek a maguk és Francis Picabia, Heinrich Hörle és Luise Straus-Ernst munkáiból. A kölni trió két, néhány számot megérő dadaista folyóiratot is kiadott (Die Schammade, Der Ventilator), és eleven kapcsolatot ápolt a többi dadaista csoporttal, de önálló művészeti arculata nem alakult ki – a kölni dadaizmus mint magatartás fogalmazódott meg. Jobbára performanszokat rendeztek, értve ezalatt konvencionális képzőművészeti kiállítások, komolyzenei koncertek botrányos félbeszakítását. Emellett maguk is szerveztek tárlatokat, amelyeken más avantgárd művészek is megjelentek, mint az absztrakt Otto Freindlich, a szürrealista Paul Klee, vagy a konstruktivista Franz Wilhelm Seiwert. Emiatt kispolgári tendenciákkal vádolták a kölni dadaistákat, s 1920 tavaszán a rendőrség is bezáratta kiállítóhelyiségüket pornográfia címén (hivatkozási alapul egy továbbgondolt Dürer-akt szolgált). Arp még abban az évben csatlakozott a párizsi dadaistákhoz, ahová 1922-ben Ernst is követte.

Kölni dadaisták

Hans Arp (1887–1966) Johannes Baargeld (1892–1927) Max Ernst (1891–1976) Angelika Hörle (1899–1923) Heinrich Hörle (1895–1936) Franz Wilhelm Seiwert (1894–1933)

A hannoveri Merz (1919–1932)