jobbra|bélyegkép|250px|Mustafa Kemal Atatürk latin betűs kézírással ellátott ajándékfotója a szovjet nagykövetnek, 1929. Atatürk reformjai (törökül: Atatürk Devrimleri vagy Atatürk İnkılapları), tágabb értelemben a török forradalom (törökül: Türk Devrimi), azoknak a politikai, jogi, oktatási, kulturális, társadalmi és gazdasági átalakításoknak az összefoglaló neve, amelyeket Mustafa Kemal Atatürk vezetésével a török függetlenségi háború után, főként 1922 és 1938 között hajtottak végre. A reformok célja az Oszmán Birodalomból örökölt dinasztikus, vallási és birodalmi intézményrendszer felszámolása, valamint egy világi, köztársasági, nemzetállami és nyugati mintákat követő modern Törökország megteremtése volt.
A reformok a kemalizmus politikai keretében valósultak meg. A korszak fő politikai szervezete a Köztársasági Néppárt volt, amely 1923-tól a második világháború utáni többpártrendszer kialakulásáig az ország meghatározó, hosszú ideig kizárólagos kormánypártjaként működött. A reformok ezért egyszerre jelentettek államépítési programot, modernizációs kísérletet és az egypártrendszerben végrehajtott, felülről irányított társadalmi átalakítást.
A reformok közé tartozott a szultanátus és a kalifátus eltörlése, a köztársaság kikiáltása, a világi jogrend kialakítása, az oktatás állami egységesítése, a latin betűs török ábécé bevezetése, a vallási rendek és intézmények politikai szerepének korlátozása, a nők politikai jogainak kiterjesztése, valamint az állami irányítású gazdaságfejlesztés és iparosítás. E változások rövid idő alatt alakították át a török államot és társadalmat, de társadalmi ellenállást, politikai korlátozásokat és későbbi vitákat is kiváltottak.
Elnevezés és korszakolás A török inkılap és devrim szavak magyarul egyaránt fordíthatók „reformnak”, „átalakításnak” vagy „forradalomnak”. A magyar szaknyelvben a „reformok” elnevezés terjedt el, de a török történetírásban a Türk Devrimi („török forradalom”) kifejezés is gyakori. Ez arra utal, hogy a változtatások nem csupán részleges jogszabály-módosítások voltak, hanem az állam legitimitását, intézményrendszerét, jogrendjét és kulturális önképét érintő átfogó átalakítások.
A reformok szűkebb korszakát általában 1922 és Atatürk 1938-as halála közé teszik. Tágabb értelemben azonban a folyamat előzményei az oszmán reformkorig, a Tanzimatig és a késő oszmán alkotmányos mozgalmakig vezethetők vissza, következményei pedig İsmet İnönü elnöksége alatt és a többpártrendszer 1950-es megszilárdulása után is érezhetők maradtak.
Történelmi háttér A reformok közvetlen előzménye az Oszmán Birodalom első világháborús veresége, területi szétesése és a török függetlenségi háború volt. A háború végén a szultáni kormányzat Isztambulban, a nemzeti mozgalom pedig Ankarában működött. Atatürk és szövetségesei az ankarai Török Nagy Nemzetgyűlésre támaszkodva építettek új politikai központot, amely a nemzeti szuverenitásra hivatkozott a dinasztikus és birodalmi legitimitással szemben.
A Török Köztársaság 1923-as létrehozása nem légüres térben történt. A 19. századi oszmán reformok már korábban megkísérelték a közigazgatás, a hadsereg, a jog és az oktatás modernizálását. A kemalista reformok azonban ezeknél radikálisabb módon szakítottak a szultáni-kalifai államformával, és az állam világi, nemzeti és köztársasági újraalapítását célozták.
A reformokat a kortárs vezetők gyakran a „civilizációs felzárkózás” nyelvén fogalmazták meg. Ez a korszak szóhasználatában elsősorban európai mintájú jogrendet, államigazgatást, oktatást, városi kultúrát, gazdasági szervezést és világi közéletet jelentett. A folyamat azonban nem egyszerű nyugati mintakövetés volt: a reformok egy háborúból kikerült, nagyrészt mezőgazdasági, alacsony írástudási szintű és erősen vallási-társadalmi intézményekhez kötődő országban valósultak meg.
Politikai reformok bélyegkép|balra|250px|Atatürk és İsmet İnönü 1936-ban. İnönü Atatürk halála után a köztársaság második elnöke lett.
A szultanátus eltörlése Az első nagy politikai fordulat az oszmán szultanátus eltörlése volt. A Török Nagy Nemzetgyűlés 1922. november 1-jén megszüntette a szultáni intézményt. Ezzel elvált egymástól a világi uralkodói hatalom és a kalifai cím, amelyet ideiglenesen még fenntartottak. Az utolsó szultán, VI. Mehmed elhagyta az országot; a kalifai tisztséget II. Abdülmecid töltötte be 1924-ig.
A szultanátus megszüntetésének fő jelentősége az volt, hogy a politikai szuverenitás forrását a dinasztiáról a nemzetre és a parlamentre helyezte át. A változás a függetlenségi háború alatt kialakult ankarai hatalmi központot tette a török állam egyedüli legitim képviselőjévé.
A köztársaság kikiáltása 1923. október 29-én kikiáltották a Török Köztársaságot. Atatürkot a köztársaság első elnökévé választották. A köztársaság kikiáltása intézményesítette az ankarai kormányzat győzelmét, és új államformát adott a függetlenségi háború után létrejött politikai rendszernek.
A köztársasági rendszer a nemzeti szuverenitás elvére épült, de a gyakorlatban a korai köztársaság politikai pluralizmusa korlátozott maradt. Az 1920-as években létrejött ellenzéki pártok rövid idő után megszűntek vagy feloszlatták őket, a CHP pedig az államépítés fő politikai eszközévé vált.
A kalifátus megszüntetése A kalifátust 1924. március 3-án törölték el. Ugyanezen a napon megszüntették a vallási alapítványokkal és vallási ügyekkel foglalkozó oszmán minisztériumot, és létrehozták a Vallásügyi Elnökséget. A kalifátus eltörlése a reformok egyik legfontosabb szimbolikus és intézményi lépése volt, mert megszüntette azt a lehetőséget, hogy a köztársasági államhatalom mellett egy nemzetközi-iszlám legitimációval bíró vallási-politikai központ működjön.
A döntés következtében az oszmán dinasztia tagjait száműzték. A vallási intézmények szerepét nem teljesen a társadalomra bízták, hanem az állam felügyelete alá vonták. Ez a modell eltért a vallás és állam passzív elválasztásától: a török laicitás inkább az állami ellenőrzés és a vallás politikai szerepének korlátozása felől értelmezhető.
Az 1924-es alkotmány és az állam világi átalakulása Az 1924-es alkotmány az új köztársaság jogi keretét adta. Kezdetben még szerepelt benne az iszlám államvallásként való említése, ezt azonban 1928-ban eltávolították. A kemalizmus hat alapelve 1937-ben került be az alkotmányba, ezzel a köztársaság hivatalos állami ideológiájának részévé vált.
A politikai reformok hosszú távon a nemzetállami központosítást, az egységes állampolgárságot és a parlamenti köztársaságot erősítették. Ugyanakkor az egypártrendszer és az ellenzéki mozgástér korlátozása miatt a korszakot a történetírás gyakran autoriter modernizációként írja le.
Jogi reformok A jogi reformok célja az oszmán vallási és többjogú rendszer felváltása egységes, világi jogrenddel. Az oszmán jogban a vallási bíróságok és közösségi normák fontos szerepet játszottak. A köztársasági reformok ezzel szemben a jogegységet, az állami bírósági rendszert és az európai mintájú kódexeket helyezték előtérbe.
1926-ban elfogadták a svájci mintára készült polgári törvénykönyvet. Ez polgári jogi intézménnyé tette a házasságot, eltörölte a többnejűséget, újraszabályozta az öröklést és a családjogot, valamint jelentősen átalakította a nők jogi helyzetét. Ugyanebben az időszakban új büntető-, kereskedelmi és kötelmi jogi szabályozásokat is bevezettek, részben olasz, német és svájci minták alapján.
A jogi reformok nem csupán technikai törvényalkotást jelentettek. A világi bíróságok megerősítése és a vallási jog háttérbe szorítása az állam társadalomformáló programjának központi része volt. A reformok támogatói szerint ezek a lépések a jogbiztonságot, a modern állampolgárságot és a nemek közötti jogi egyenlőséget erősítették; bírálói szerint viszont túl gyorsan és társadalmi konszenzus nélkül vezettek be mély kulturális változásokat.
Oktatási és kulturális reformok jobbra|bélyegkép|250px|Atatürk az új török ábécét ismerteti Kayseriben, 1928. szeptember 20-án.
Az oktatás egységesítése Az oktatás egységesítéséről szóló törvényt 1924. március 3-án fogadták el. A jogszabály a különböző vallási és világi iskolákat központi állami irányítás alá vonta. Ezzel a köztársasági vezetés az oktatást a nemzetépítés, a világi állampolgári nevelés és a modernizáció egyik fő eszközévé tette.
Az oktatási reform célja nem egyszerűen az iskolahálózat átszervezése volt, hanem az is, hogy az új állam egységes történelem-, nyelv- és állampolgárságképet közvetítsen. Az írástudatlanság csökkentése, a tanítóképzés, a népiskolák fejlesztése és az állami tantervek kialakítása mind ennek a programnak a részei voltak.
Az ábécéreform 1928. november 1-jén elfogadták a latin betűs török ábécét. Az oszmán török nyelvet korábban arab írással írták, amely a török hangrendszerhez kevésbé illeszkedett. A reform célja az írás elsajátításának megkönnyítése, az írástudás növelése, valamint a török nyelv és kultúra új köztársasági keretbe helyezése volt.
Az ábécéreform a korszak egyik leglátványosabb és legmélyebb kulturális változása volt. Rövid idő alatt átalakította az állami adminisztrációt, az oktatást, a sajtót és a mindennapi írásbeliséget. Egyúttal megszakította a közvetlen írásbeli folytonosságot az oszmán kori szövegkultúra és az új köztársasági nemzedékek között.
Nyelv- és történetpolitika Az 1930-as években létrejött a Török Történelmi Társaság és a Török Nyelvintézet. Ezek az intézmények a török nyelv, történelem és nemzeti identitás kutatására és állami keretben történő újrafogalmazására szolgáltak. A nyelvpolitika a török nyelv „megtisztítására”, az arab és perzsa eredetű elemek visszaszorítására és új török szavak alkotására törekedett.
A történetpolitika a török nemzeti múltat kívánta hangsúlyosabbá tenni, részben az oszmán-iszlám történeti keret helyett. A korszak egyes történeti és nyelvészeti elméleteit később sok kutató vitatta, de szerepük jelentős volt a korai köztársasági nemzetépítésben.
Egyetemi és tudományos reformok Az 1933-as egyetemi reform átszervezte a felsőoktatást, különösen az isztambuli egyetemi intézményrendszert. A reform részeként külföldi, köztük a náci Németországból menekülő tudósok is szerepet kaptak a török felsőoktatásban. A cél a modern tudományos képzés és kutatás meghonosítása volt.
A tudományos és kulturális reformok kiterjedtek a múzeumokra, könyvtárakra, művészeti intézményekre és a közművelődésre is. A köztársaság vezetése a modern művészetet, a zenei és képzőművészeti oktatást, valamint a világi kulturális intézményeket a társadalmi átalakulás eszközeinek tekintette.
Vallási és társadalmi reformok A vallási reformok célja nem a vallás teljes megszüntetése volt, hanem a vallási intézmények közjogi és politikai hatalmának korlátozása, illetve állami felügyelet alá helyezése. A dervisrendeket és rendházakat 1925-ben bezárták, a vallási címek és hierarchiák közéleti használatát korlátozták, és a vallási öltözetek nyilvános szerepét is szabályozták.
A fejviseletre és öltözködésre vonatkozó reformok a modernizáció szimbolikus eszközei voltak. A fez viselésének tilalma és az európai öltözködési minták állami ösztönzése azt fejezte ki, hogy a köztársaság a mindennapi külsőségeken keresztül is el kívánja választani magát az oszmán múlttól.
1934-ben bevezették a családnevek kötelező használatát. Ugyanebben az évben eltörölték a régi oszmán címek és rangok hivatalos használatát. A reformok a modern bürokratikus nyilvántartást, az állampolgári egyenlőség szimbolikus kifejezését és a társadalmi hierarchiák átalakítását szolgálták.
A naptár, az időszámítás, a vasárnapi pihenőnap és a nemzetközi mértékegységek bevezetése a mindennapi életet, a kereskedelmet és a külkapcsolatokat is összehangolta az európai és nemzetközi gyakorlatokkal.
A nők jogai thumb|250px|Az első női képviselők a török parlamentben, 1935-ben.