Francis Picabia (teljes nevén Francis-Marie Martinez Picabia) (Párizs, 1879. január 28. – Párizs, 1953. november 30.) francia festő.
Élete Félig francia, félig kubai családból származik. Szerette a tömeget megzavaró hatásokat. Kalandos ifjúságában hamar rátalált tehetségének megfelelő, a gazdag aranyifjú és a művész magatartását ötvöző útra, s ezt élete végéig nem hagyta el.
Első festményei „hagyományosan szépek”, a képek semmiféle modernséget nem mutatnak: tájképei a jó öreg barbizoni stílust, portréi az akadémizmust tükrözik. 1903 és 1908 között impresszionista modorban fest.
Fiatal felesége hatására fordult 1908-tól a modernebb művészeti irányzatok felé. Festményei ekkor furcsa, komor kubista képek; dekoratívabbak, mint általában a kubizmus.
Művei: (1912-1914) Felvonulás Sevillában: Ettanoibl: Tájkép és csoportkép keveréke. Forrás: (1912) Néger ének: (1913) New York: (1913) Udnie: (1913) Sztártáncosnő és tánciskolája: (1913) Emlékezés egy nőre: (1914)
New York
1915-ben New Yorkba költözött, hamarosan Marcel Duchamp is csatlakozott hozzá. Munkáik és provokációik a predadaista művészeti irányzat virágzásához vezettek Amerikában. 1914-től kezdve megjelentek munkáiban a motorok vázlatai, kerék, dugattyú, fogaskerék, ventilátor, cséve. Közel tíz éven keresztül foglalkoztatta ez. Ezek a műszaki életből kölcsönzött motívumok oly módon kerülnek bemutatásra, hogy emlékeztetnek a mérnöki rajzokra, sőt olykor lemásolják azokat.
Picabia nem akarta szentesíteni a technológiai korszerűséget a futuristákhoz közeli szellemben. Épp ellenkezőleg, nevetségessé akarta tenni korának kritikátlan hitét a haladásban és a fejlődésben. A bemutatott gépezetek tervei abszurdak, ezek a gépek semmiféleképpen nem működnek. Picabia mindig határozottan megkérdőjelezte, vagy meghiúsítja ezeket a kvázi sémákat. A képekre gyakran humoros vagy megtévesztő feliratok kerülnek. A művész azonban nem „lóhalálában” és akárhogy készítette el műveit. Azok – a szembetűnően esztétikaellenes szándék ellenére – precíz kézről és szemről árulkodnak.
Alkotásai: (1914–1953) 1914–1920-as évek Szerelmi parádé: a gépek iránt kezd el érdeklődni. Az erotikus gép koncepciója hasonlít Duchamp elképzelésére. A gép a szerelem és a nemiség gépiességére utal. A földön nagyon ritka: a visszafogott, geometrikus stílus jól illik az amerikai közeghez. Domborműszerű tárgyi elemeket helyez a képre. Főleg fémfestéket használ olajjal keverve. Hengerszegmenst és csövet helyez a képre, melyeket arany és ezüst füsttel von be. Szimmetriája, frontaneitása szakrális jelleget ad a képnek. Egy férfi nemi szervet látunk a herékkel együtt. Aprító gép: Egyre geometrikusabb stílusban ábrázol. Óra: egy szétszedett óra alkatrészeit tintába mártotta és a papírra nyomtatta. Így az alkotás folyamata gépiessé és személytelenné válik. Picabia Marcel Duchamp hatására kezdett szerkezeteket rajzolni. Anya nélkül született lány: (1916–17) Vigyázat, frissen mázolva: (1916) ezen a kompozíción a következő szavak láthatók: őrült, líra, kétszersült, pletykafészek. Egyértelmű szexuális jelekkel építi a kompozíciót. Kompozíció: (1915–16) Mechanikus kompozíció II.: (1919) Karburátor gyermek: (1919) a mű elkészítéséhez egy valóságos műszaki rajzot használt. Válaszként szánta Duchamp Nagy üveg c. művére. Elektromos feszültséget keltő gépek ezek. Cacodylate eye: más művészekkel együtt készítette. A graffiti-szerű művön sok aláírás van. Artur Cravann: Cravann bokszoló és költő volt. 1915-ben csatlakozott New York-ban a dadaista tivornyákhoz, szignálási mániájával vált ismertté. A mexikói-öbölben tűnt el úszás közben, valószínűleg a cápák falták fel.
Picabia 1918-ban Zürich-be ment, nagy hatással volt az ottani társulatra, letargiát hagyott maga után. Tristan Tzarával azonnal megértették egymást, bár ez csak rövid ideig tartott. A Zürichben megrendezett dadaista előadások a Cabaret Voltaire-ben zajlottak. A hely eredetileg egy kávéház volt, vitákat rendeztek itt, innen indult ki a dadaizmus Zürich-ben levő vonulata.
Elvont Lansanne: (1918) Banális költemény: (1918)
A 20-as évek elején talált tárgyakat használt festményein.
Paul Cezanne, Rembrandt és Pierre-Auguste Renoir portréja: Egy kitömött majmot applikál a képre, ezáltal egy régi művész-hasonlatot éleszt fel: a művész, mint a valóságot utánzó majom. Dél: Angol promenád: Ezeket a képeket anti-festményeknek nevezte.
1920-as évektől–1953 A 20-as évek végétől a szürrealistákhoz csatlakozott. Ez ismét rövid ideig tartott. 1923-tól tőlük is eltávolodik. Nem tudja elviselni a mozgalom doktriner jellegét és még kevésbé az okkultizmus iránti érdeklődését.
Spanyol éjszaka: (1922) A tárgyias képeivel párhuzamban dekoratív alkotásokat is létrehozott. Közhely ez a kép. Ezzel indítja el figuratív korszakát. A kép inkább a dadaizmus szellemét viseli magán, minthogy a szürrealista festészet előhírnöke lenne. Mindkét figurán golyónyomra emlékeztető jelek fedezhetők fel, s a nő alakján két céltábla található: az egyik a szíve helyén, a másik az ágyéka magasságában.
Szent Szűz: (1920) Egy véletlenül odafröcskölt tintapacát nevezett el Szent Szűznek. Beszélgetés: (1922) A szárny: (1923) Csók: (1925-26) Álló férfi: (1926) Mellek: (1926) Portré: (1926) Szörny: (1926–27) Három grácia: (1927) Misztikus egyszarvú és csók: (1927) Mme Picabia portréja: (1927) Szent Sebestyén: (1929) Szfinx: (1929) Egy nőnek: (1930) Salome: (1930) Két táncos: (1937) Barna és szőke: (1941–42) A szőke: (1942) Ádám és Éva: (1942) Nő görög szoborral: (1942–43) Nő idollal: (1940–41) Nő tükör előtt: (1941–42) Nők buldoggal: (1941-42) Hátakt: (1940-47) Szőke nő pipacsokkal: (1946) Argentína császárnője: (1941-42) Torero: (1941) Francia kánkán: (1944) Színházban: (1935) Tavasz: (1935) Jobb jövőjű festészet: (1945) Meghívás: (1945) Dingalari: (1946) Dolog magamnak: (1946) Egy doktor portréja: (1946) Véletlen: (1946) Cím nélkül: (1945) Cím nélkül II.: (1948) Cím nélkül III.: (1948) Ergo: (1947) A megvakulás öröme: (1947) Absztrakt kompozíció: (1947) Kompozíció: (1947) Janon szeme: (1947) Kapcsolat erényekkel: (1948) A vicc veszélye: (1947–50) Niagara: (1947) Lemenő generáció: (1948) Virágzó fa: (1948) Akrobata: (1949) Cinizmus és leereszkedés: (1949) Csend: (1949) Lágy, barbár pontok: (1949) Jóindulat: (1950) Dupla nap: (1950) Egoizmus: (1947–50) A föld kerek: (1951) Gyere velem oda: (1948) Hasis: (1948) Hétfő: (1951)
Egészen 1953-ban bekövetkezett haláláig nem hagyott fel – jellemzően dadaista szellemben – a hivatalos avantgárd csoportokkal való szembenállással.
További információk Picabia válogatott festményei Artcyclopedia
Kategória:Francia festők Kategória:1879-ben született személyek Kategória:1953-ban elhunyt személyek Kategória:Párizsiak Kategória:A montmartre-i temetőben nyugvó személyek Kategória:A Becsületrend lovagjai