Dumitru Țepeneag, álnevei Ed Pastenague és Dumitru Tsepeneag román regényíró, esszéíró, novellaíró és műfordító, aki jelenleg (2026) Franciaországban él. Az onirista csoport egyik alapító tagja és a román irodalom onirista irányzatának teoretikusa volt, miközben disszidens tevékenységéről is ismertté vált. 1975-ben a kommunista rezsim megfosztotta állampolgárságától. Párizsban telepedett le, ahol a román emigránsok egyik vezető alakja lett.
Irodalmi munkássága mellett független baloldali nézeteiről ismert, amelyekre a libertárius szocializmus és az anarchizmus hatással volt. Gabriela Adameșteanu, "«Traducerea, adică esențialul pentru mine...»" (interview with Alain Paruit), in Revista 22, Nr.633, April 2002 Paul Cernat, "Jurnalul unui incomod inclasabil", in Observator Cultural; retrieved September 30, 2007 Constantin Coroiu, "Un român la Paris" , in Evenimentul, August 31, 2006; retrieved October 1, 2007 Țepeneag a francia irodalom egyik legfontosabb román fordítója, és olyan újbaloldali, avantgárd és neomarxista szerzők műveit fordította román nyelvre, mint Alain Robbe-Grillet, Robert Pinget, Albert Béguin, Jacques Derrida és Alexandre Kojève. Joi, 14 iunie, ora 20.00. Medalion literar: Dumitru Țepeneag, at the Romanian Cultural Institute in Paris; retrieved September 30, 2007 A Cahiers de l'Est magazin alapítójaként román költők szövegeit is fordította franciára – például Leonid Dimov, Daniel Turcea, Ion Mureșan, Marta Petreu, Emil Brumaru és Mircea Ivănescu műveit. Felesége, Mona Țepeneag maga is fordító és esszéíró.
Élete A Bukarestben született Dumitru Țepeneag a város Mihai Viteazul Gimnáziumában érettségizett, majd a Bukaresti Egyetem Jogi Karára iratkozott be. Tanulmányait nem fejezte be, hanem a Bukaresti Pedagógiai Intézetben tanárnak tanult, mielőtt az irodalomnak szentelte magát anélkül, hogy valaha is hivatásos tanár lett volna.
1959-ben találkozott Leonid Dimovval, egy íróval, aki osztozott irodalmi érdeklődésében. Dumitru Țepeneag, "Câteva idei fixe și tot atâtea variabile" (fragmente), in Ziua, October 13, 2003; retrieved October 1, 2007 Mindketten részben a szürrealizmusból merítettek ihletet, de elutasították annak pszichoanalízisre és André Breton által kedvelt tudományos elképzelésekre való összpontosítását. Țepeneag erre az ellentétre utalva kijelentette: „[n]em álmodtunk, hanem álmokat generáltunk.”
1965–1966-ban Dumitru Țepeneag és Dimov kapcsolatba léptek egy fiatal írókból álló testülettel, akik a bukaresti Luceafărul folyóiratnak írtak – Vintilă Ivănceanu, Virgil Mazilescu és Iulian Neacșu. Együtt megalapították az „Esztétikai onirizmus” nevű irodalmi irányzatot, amelynek kezdetben tagja volt Sânziana Pop is. Idővel csatlakozott hozzájuk Emil Brumaru, Daniel Turcea, Sorin Titel, Florin Gabrea és Virgil Tănase. Daniel Cristea-Enache, "Gabriel Dimisianu: «Marii creatori plătesc uneori scump pentru imaginea lor mitizată» (interview with Gabriel Dimisianu), at LiterNet; retrieved October 1, 2007
A csoport egy ideig Miron Radu Paraschivescu román költő, a kommunista párt tagja védelmező szárnyai alatt állt, akit általában antidogmatikusnak tartottak,E. R., Current Problems of Literary Life in Rumania II, Radio Free Europe report, at the Blinken Open Society Archives; retrieved September 8, 2021 és akinek személyes véleménye a trockizmus felé fordult. Țepeneag szerint Paraschivescu, aki korábban szürrealista volt, az avantgárd irányzatok egyesítését tűzte ki célul, hogy fellendítse Románia kulturális életét. Ez a kapcsolat lehetővé tette számukra, hogy műveiket a craiovai Ramuri irodalmi magazin mellékletében, a Povestea Vorbei című művében publikálják. Ileana Munteanu, "Întâlniri esențiale" (III), in Ziarul Financiar, November 24, 2006; retrieved October 1, 2007 Țepeneag akkori munkássága a realizmus és a szocialista realizmus elleni román intellektuális reakció része volt,Marcel Cornis-Pope, John Neubauer, History of the Literary Cultures of East-Central Europe, John Benjamins, Amsterdam & Philadelphia, p.123; és egybeesett Gheorghe Gheorghiu-Dej hatalmon töltött időszakának végén a liberalizáció légkörével és Nicolae Ceaușescu felemelkedésével. Különösen a Luceafărulnál történt fejlemények jellemezték ezt az időszakot: 1968-ban a keményvonalas Eugen Barbut, aki támadta Țepeneagot és más fiatal szerzőket, a liberális Ștefan Bănulescu váltotta a magazin főszerkesztőjeként. Gabriel Dimisianu irodalomkritikus jelezte, hogy a román hatóságok eleinte hajlamosak voltak figyelmen kívül hagyni az Oniric csoportosulást, akiket "jóindulatúnak" tekintettek és "egy kis lármának, amelyet marginális emberek okoztak".
Dimisianu azt is megjegyezte, hogy az onirikus mozgalom volt a kor egyetlen kulturális mozgalma, amely teljes mértékben elkülönülve fejlődött a hivatalos irányelvektől. Ebben az összefüggésben Țepeneag tevékenységét olyan kortársak hozzájárulásához hasonlították, mint Ioan Alexandru, Cezar Baltag, Ana Blandiana, Nicolae Breban, Nicolae Labiș, és Nichita Stănescu. Dumitru Țepeneagot akkoriban a kísérleti irodalom számos irányzata befolyásolta, beleértve a szürrealizmus mellett az 1950-es években először elméletileg megfogalmazott Nouveau roman technikákat is.
Paraschivescu projektjét 1966 végén leállították, amikor a hatóságok bezárták a Povestea Vorbei-t. Válaszul Țepeneag és csoporttársai kérték, hogy saját magazint kapjanak a Luceafărul irodalmi mellékleteként, de kérésüket soha nem teljesítették. Az „Esztétikai onirizmus” csoport 1964 és 1972 között néhány kötetet tudott kinyomtatni, de az 1971-es júliusi tézisek után röviddel feloszlott, amikor Ceaușescu még szigorúbb cenzúrarendszert vezetett be.
A következő években, mind belföldön, mind külföldön, Țepeneag kampányolni kezdett a román társadalomban uralkodó totalitarizmus, és különösen a román irodalmi világ szabadsághiánya ellen. Ivănceanuval és másokkal együtt a Román Írószövetség, az irodalmi személyiségeket tömörítő hivatalos szerv ülésein felszólalt a hivatalos politikák ellen. Ahogy Dimisianu megjegyezte, Țepeneag tiltakozásai egyedülállóak voltak abban az értelemben, hogy hangvételük nemcsak kulturális, hanem nyíltan politikai is volt. Țepeneag szerint konfliktus robbant ki az irodalmi élet vezetőségén belül, miután az Amfiteatru magazin engedélyezte neki, Ivănceanunak és Laurențiu Ulicinek, hogy közzétegyék panaszaikat egy kerekasztal-beszélgetés részeként, amely – bár a rezsim cenzúrázta – arra késztette a kommunistapárti és konformista írókat, hogy elítéljék az Oniric csoportosulást. Az Egyesült Államokba és Nyugat-Európába tett útjai során más neves disszidensekkel találkozott, és 1973-ban interjút adott Monica Lovinescu, a Szabad Európa Rádió munkatársának (az interjúban elítélte a kommunista politikát, és titokban sugározták szülőhazájában).
Ennek eredményeként, más szókimondó disszidensekkel – köztük Paul Goma regényíróval és Ileana Mălăncioiu költővel – egy időben az Írószövetségen belül marginalizálták.András Bozóki, Intellectuals and Politics in Central Europe, Central European University Press, Budapest, 1999, p.59; Ezt követően a román titkosrendőrség, a Securitate megfigyelése alá helyezte, és 1975-ben hivatalosan is vádat emeltek ellene.
Ugyanebben az évben, amikor ideiglenesen Franciaországban tartózkodott, Țepeneagot Ceaușescu elnöki rendelete megfosztotta állampolgárságától. Románián belül az onirizmus kulturális elnyomás célpontjává vált, és magát a kifejezést gondosan eltávolították minden hivatalos kiadványból. Țepeneag később megjegyezte, hogy a rezsim „bűnbakot” talált az onirizmusban, és azzal érvelt, hogy a mozgalom ettől a pillanattól kezdve gyorsan hanyatlott. Mindazonáltal Dimisianu megjegyezte, hogy az áramlat továbbra is erős hatással volt a nem hivatalos kulturális színtérre, és hogy idővel az onirizmust olyan fiatalabb írók is átvették, mint Ioan Groșan.
Miután Párizsba költözött, Țepeneag folytatta az írást először románul – ezeket a műveket általában Alain Paruit fordította franciára –, majd később közvetlenül franciául. Idővel stílusa egy klasszikusabb elbeszélésmóddá fejlődött. Mihnea Berindeivel közösen Dumitru Țepeneag megalapította és koordinálta a Romániai Emberi Jogok Védelméért Bizottságot, amely a Ceaușescu alatti elnyomás természetéről számolt be. Sakkrajongóként könyvet is kiadott az Aljechin-védelemről (La Défense Alekhine, 1983).
Az 1989-es romániai forradalom után visszatért Romániába, ahol részt vett a nyugati országokból érkező humanitárius segélyek kiosztásában. Ioana Drăgan, "Un perpetuu insurgent", in Ziarul Financiar, October 7, 2005; retrieved September 30, 2007. Reprint. Azóta Párizs és Bukarest között ingázik, és szerepet játszik a román irodalom külföldi közönségnek való népszerűsítésében. Iolanda Malamen, "D. Țepeneag: «Sunt un bătrân anarhist»", in Ziua, June 9, 2003; retrieved October 1, 2007 Az 1970-es évek elejéről származó naplói, amelyek részletesen leírják disszidensként töltött éveit, 2006-tól kezdődően jelentek meg Romániában. Țepeneag továbbra is publikált fontos nyugati folyóiratokban, és szerkesztette a párizsi székhelyű Cahiers de l'Est (később Nouveaux cahiers de l'Est néven ismert), Poésie és Seine et Danube folyóiratokat a Román Kulturális Intézet támogatásával.
Politikai nézetek és viták A kommunista rezsimmel baloldalról szemben álló Dumitru Țepeneag független és individualista álláspontot képviselt – Eugen Simion irodalomkritikus „baloldali eretnekként”, kollégája, Paul Cernat pedig „besorolhatatlanként” jellemezte. Egy 2003-as, a Ziua újságnak adott interjúban „öreg anarchistaként” jellemezte magát. Az író másutt elismerte, hogy az 1960-as és az 1970-es évek elején Ceaușescu vezetését jóindulatúnak tartotta, és üdvözölte a kommunista párt eltávolodását a Szovjetuniótól (különösen 1968-ban, amikor Románia nem vett részt a Varsói Szerződés beavatkozásában a prágai tavasz ellen Csehszlovákiában).
Száműzetése alatt konfliktusba került olyan román értelmiségiekkel, mint Mircea Eliade és Ioan Cușa, akiknek a véleménye – Țepeneag szerint – a fasiszta Vasgárda csodálói közé sorolta őket. Továbbra is kritikusan viszonyult a nyugati társadalomhoz, különösen azután, hogy a francia Le Monde folyóiratban megjelent, a kommunista román cenzúráról szóló cikkét a szerkesztők módosították. Fordítója, Paruit szerint Țepeneag baloldali nézetei hozzájárulhattak marginalizálódásához a román emigrációban, sőt, talán még a francia hatóságokban is gyanakvást keltett. Paruit megjegyezte, hogy más írók, köztük Monica Lovinescu és Virgil Ierunca, akik állítólag nem voltak hajlandók Țepeneag mellett kezeskedni, „egyszerűen nem értették, hogy lehetséges a kommunizmust anarchista álláspontból elítélni”.
Ilyen konfliktusok az író Romániába való visszatérése után is felszínre kerültek – nevezetesen Țepeneag összetűzésbe került Augustin Buzura regényíróval, akit azzal vádolt, hogy rosszul kezeli a román irodalom államilag támogatott külföldi népszerűsítését. Ioan Groșan, "«Criteriile sunt acum estetice, nu tematice»" (interview with Dumitru Țepeneag), in Ziua, September 15, 2005; retrieved October 1, 2007 A vitára utalt Buzura 2003-as Tentația risipirii című kötetében, ahol a szerző Țepeneag kritikáira, valamint Paul Goma, Gheorghe Grigurcu és más írók hasonló véleményeire reagált. Mircea Iorgulescu, "Războiul civil în literatură" , in Revista 22, Nr.718, December 2003; retrieved October 1, 2007 A vitára reagálva Mircea Iorgulescu irodalomkritikus azzal érvelt, hogy Buzura könyve Dumitru Țepeneagot és többi ellenfelét „jelentéktelen szerzőknek” minősítette, és véleményét fejezte ki, hogy ez a hozzáállás helytelen.