A Lady Madonna a The Beatles együttes egy dala, ami 1968-ban kislemezre került (B-oldalán a The Inner Light volt). A dalt Paul McCartney írta (a borítón Lennon–McCartney szerzeményként jelölték), és ez volt az együttes utolsó kislemeze, amit kiadott a brit Parlophone, valamint az amerikai Capitol Records. (a Hey Jude/Revolution kislemeztől kezdve az 1970-es évek végéig minden albumuk, kislemezük az Apple Records cég által lett kiadva)
Háttere A dal zenei ötlete Paul McCartney visszaemlékezése szerint egy bluesos, boogie-woogie jellegű zongoradarabból indult ki. McCartney játék közben Fats Domino zenéjére asszociált, és a dallamhoz az amerikai rhythm and blues előadó stílusát idéző éneklést társított. A Barry Miles-nak adott interjúban szintén megemlítette, hogy Fats Domino járt a fejében a dal írásakor. Az inspirációt emellett Humprey Lyttleton 1958-as Bad Penny Blues című szerzeményének riffje adta. (akinek szintén George Martin volt a producere és a Parlophone cégnél jelentek meg lemezei)
A dal eredeti koncepciója McCartney későbbi elmondása szerint Szűz Mária alakjához kapcsolódott, amelyből azonban hamarosan egy általánosabb nőalak, az egyszerű, munkásosztálybeli anya képe alakult ki. McCartney szerint a „Lady Madonna” így nem egy konkrét személyről szólt, hanem a nők és anyák előtt álló mindennapi nehézségeknek állított emléket. A „Madonna” elnevezés ugyanakkor megőrizte a Szűz Máriára, illetve a keresztény anyaábrázolás hagyományára utaló jelentését.
A dal képi világához később egy, a National Geographic 1965. januári számában megjelent fénykép is hozzájárult. Howard Sochurek Mountain Madonna című felvétele egy gyermekét szoptató afrikai anyát ábrázolt. McCartney 2017-ben úgy emlékezett, hogy a fényképen látható anya és gyermeke közötti kapcsolat, valamint az anya megjelenése erősítette benne a „Madonna, anya és gyermek” képzetét. Erre utal a dal egyik sora is: "Lady Madonna, baby at your breast..."
Felvételek A „Lady Madonna” felvételei 1968. február 3-án kezdődtek az Abbey Road 3-as stúdiójában. A felvételeket az indiai útjuk előtt álló együttes számára meglehetősen rövid idő alatt szervezték meg. Az első napon három felvételben rögzítették a dal alapritmusát, amelyben McCartney zongorázott, Ringo Starr pedig kefékkel játszott dobon. McCartney ezt követően basszusgitárt, Lennon és Harrison pedig elektromos gitárt játszott rá az alapra; Starr egy további dob sávval is kiegészítette a felvételt. Ezt egészítette ki McCartney éneke és Lennon, Harrison vokálja.
A február 6-ai felvételi napon folytatódott a munka: McCartney újabb éneksávot és zongorarészeket vett fel, a zenekar tagjai pedig kézi tapsot is rögzítettek. A dal középrészén a zenekar tagjai úgy döntöttek, hogy valódi szaxofonokkal teszik teltebbé a hangszerelést. Négy zenészt hívtak be: Ronnie Scottot és Bill Poveyt tenor-, Harry Kleint és Bill Jacket baritonszaxofonon játszott. A szaxofonszólamokhoz nem készült előre részletes kottázott szólam, ezért a zenészek rövid idő alatt, nagyrészt improvizatív módon dolgozták ki a részeket. A szaxofonszólamok rögzítése több nekifutást igényelt, mire kialakult a végleges változat.
Promóciós film A „Lady Madonna” promóciós filmjét 1968. február 11-én forgatták az EMI Studiosban, miközben a Beatles tagjai az indiai utazásukra készültek. A forgatást Tony Bramwell és Apple Films valósította meg. A zenekar tagjai a stúdióban láthatók, amint hangszereiken játszanak és énekelnek.
A Beatles ekkor már befejezte a dal alapvető stúdiómunkálatait, ezért a forgatás során a zenekart elsősorban a Hey Bulldog felvétele közben filmezték. A kész promóciós filmhez később a „Lady Madonna” hangfelvételét illesztették. A film elkészítését befolyásolta a Musician's Union televíziós mimelést korlátozó szabályozása is. A Beatles előző kislemezéhez, a Hello, Goodbye-hoz készített filmek egy részét a BBC éppen emiatt nem sugározta. Végül a Top of the Pops műsorban levetítették a kisfilmet március 14-én.
Megjelenése A dal 1968. március 15-én jelent meg az Egyesült Királyságban kislemezen, az Amerikai Egyesült Államokban március 18-án jelent meg. (mindkét változatnál a lemez B-oldalán a George Harrison által írt The Inner Light című dal volt) Ez volt az együttes utolsó brit és amerikai kislemeze a Parlophone, valamint a Capitol-nál. (a következő kislemez, a Hey Jude már az együttes Apple Records-nál működő saját kiadójánál jelent meg)
A kislemez az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban is jelentős sikert aratott. A brit kislemezlistán első helyezést ért el, ahol két hétig vezette a listát, míg az amerikai Billboard Hot 100-on a negyedik helyig jutott.
A dal nem került fel a Beatles egyetlen eredeti brit stúdióalbumára sem. Első albumos megjelenésére a Hey Jude című válogatásalbumon került sor. Ezt követően megjelent az 1967–1970 című kiadványon, a 20 Greatest Hits, a Past Masters, Volume Two, valamint az Anthology 2 és a Love albumokon is.
Feldolgozások
Fats Domino Tom Jones Elvis Presley
Közreműködött Ian Macdonald szerint:
The Beatles
John Lennon – vokál, szólógitár, taps Paul McCartney – duplázott ének, zongora, basszusgitár George Harrison – vokál, szólógitár, taps Ringo Starr – dob, taps
Közreműködők
Ronnie Scott, Bill Povey, Harry Klein, Bill Jackman – szaxofon
Jegyzetek
Kategória:The Beatles-dalok Kategória:The Beatles-kislemezek Kategória:1968 kislemezei